Mostanában szinte naponta nyílik meg új kiállítás Budapesten a Műcsarnokban. A legújabb, a „Sváby Lajos arcai” című, mely a festő első budapesti emléktárlata, november 21-ig lesz látogatható. A 85 éves korában, 2020-ban elhunyt művész alkotásainak egy sajátos szelete kerül most a nézők elé, a képek többsége arról szól, hogyan látta, örökítette meg önmagát. Egy másik önálló grafikai sorozat pedig a Teremtés legendáját hozza elénk, Mózes I. könyvéhez igazodva.

Szembenézni önmagunkkal és ezt az örökös önvizsgálatot életgyakorlatként fenntartani, embert próbáló feladat – szólt a kiállítást bevezető gondolatairól Medve Mihály a Műcsarnok művészeti titkára. Ez talán az egyetlen komoly feladat, mivel szembe kell néznünk az életünkben. Fogadjuk el tehát azt a fantasztikus kísérletet, önelemző munkát, amit Sváby Lajos most kínál nekünk. A festő figyelő tekintete ezúttal a saját arcát vizsgálja, milyen ez az arc? Egyáltalán miért tanulmányozza az arcát? Talán nincs modellje vagy valami igen fontosat fedezett fel, amit mindenáron meg kíván örökíteni? Mennyit rögzít a tükörben látott képből és mennyit emlékezetből, látomásból? Ezek a kérdések talán a nézőben is felmerülnek, a képek előtt sétálva. (Svaby-3) A kiállítás megszületésének körülményeiről a festő fia – az országosan ismert televíziós személyiség – Sváby András beszélt. Elmondta, hogy a műterem még ma is úgy van, ahogy édesapja hagyta, nem volt szívük változtatni rajta. Amikor elkezdték kinyitogatni a mappákat, elővenni rajzokat, döbbenetes élmény volt szembesülni olyan képekkel, amiket korábban még a családtagok sem láttak. A papa a festményeit szívesen megmutatta, a rajzait nem! Van a most bemutatott képek között egy rajz sorozat, amit a művész élete utolsó hetében készített, közvetlenül a kórházba szállítása előtt. Ezek nagyon „erős” rajzok, most kerülnek először közönség elé. Szoktak arról vitatkozni, hogy egy festő képeit közelről vagy távolról kell nézni? „Arra szeretnék mindenki kérni, hogy ezeket merjék közelről nézni. Elképesztő rajzok, apám tekintetében benne van a riadalom, a félelem az elmúlástól. Szerencsére vannak itt korábbi rajzai is, amikor elszánt volt és boldog. Pont ettől érdekes ez a kiállítás, hogy ekkora átmenet van benne, a Teremtéstől az elmúlásig” – fejezte be visszaemlékezését Sváby András.

A művészet az idő lenyomata és egyben ablak a világ felé – mondta a kiállítás megnyitásakor Sinkó István festőművész. Egy autonóm alkotó portréját, belső és külső arcát láthatjuk most képeiben. Önarcképei vizsgálódásra késztetnek. Először maga az arc. Milyen változásokat veszünk észre a korai festmények, akvarellek, majd kréta és ceruzarajzokon – kezdve a legelső önarcképén? Hogyan jelennek meg a ráncok, miként vált frissről megtörtre a tekintet? Először tehát a fiziognómiai elemzés, aztán pedig a lelki, a szem és száj karakterváltozásain át az üde és boldog fiatalság lelkesültségét lassan felváltó indulatos elszántság, majd az utolsó képeken a rezignált tudomásulvétel – telik az a rohadt idő! Azután ott van még a vizsgálódás másik fontos területe: a szakma. Sváby virtuóz, mindent tud színről és vonalról. Az önarcképeken – de ez érvényes a Genezis sorozatra is – minden, ami szakmai kihívás, tökéletesen megoldott formában jelentkezik. Ha könnyed akvarellel mesél magáról, az a laza ecsetrajz és bátor színkezelés keretei között történik. A krétát és pasztellt hol barokkos magabiztossággal, hol expresszív elengedettséggel használja. A ceruzarajzok többsége a szigorú elemzés és a folyton változó vonalhasználat okán, a stúdium és az önálló alkotás közötti határvonalak átlépési kísérletei, azaz hol pontos és realista, máshol – esetleg ugyanazon a rajzon belül is – laza és játékos. A Sváby önéletrajz – mert ez a mostani kiállítás valójában egy rajzolt curriculum vitae is lehetne, jól példázza a művészi szabadság és az élet szabadsága közötti összefüggést. A főiskolás vagy a fiatal, sikeres alkotó, később a megérkezett mester, rektor, a beteg, a gyógyult, a várakozó, a felismerő, mind-mind egy életstáció. A magyar képzőművészet történetében egy ilyen konzekvens és időszakokon átívelő önarcképsorozat alig ismert. Ez a fajta önanalízis kevés művészre jellemző. Sváby egyfelől művészi feladatnak tekintette ezt az önvizsgálódást, másrészt viszont lehetséges, hogy érdekelte saját arcának változása, az idő tükrében fellelhető átalakulás. Keresi a tekintet tisztaságát, a bölcseleti önvizsgálódás képi útját járja. Kutatja saját arcát, lényét, lelkét. Nagyszerű önarcképei – a jegyzetszerűtől a komplett festményig, a vázlattól az önálló műig – egy nagyformátumú mester önvallomásos, rendkívül személyes munkái.

A kiállítás másik jelentős sorozata a 22 rajzból álló Genezis. A számtalan korban és a formában feldolgozott bibliai eseménysorozatot ironikus, könnyed, szinte egyvonalas rajzokban fogalmazta át. Nézőpontot váltott, mert hol a teremtés folyamata, hol a teremtettek, hol az alkotó szemszögéből ábrázolt cselekvések kerülnek a fókuszba. A Napot és Holdat lábbal vezérlő, komótosan fekvő öregúr, a már létrejött, kissé rozzant Éva és Ádám alakját kissé gúnnyal szemlélő Úristen, közel sem a hagyományos Bibliakép szerinti ábrázolásmód. A megjelenítés egyrészt Botticelli Isteni színjátékának klasszikus, kontúros megoldását idézi, másrészt a tibeti Halottaskönyv ugyancsak vonalas, groteszk rajzait villantja elénk. Svábynak ez itt az ironikus virtuóz oldala. Az életörömöt és az expresszív drámaiságot ötvöző illusztráció sorozat azt sugallja, hogy a művész önképe és a világ, sőt a szellemi világ dolgairól alkotott képe is tele van gazdagon, árnyaltan fájdalmas örömökkel és örömmel fűszerezett fájdalommal. Ez az ő örök filozófiája, melyet most a grafikák és képek, két eltérő, mégis szellemileg egységes témacsoportjával egyesülve tudunk felfedezni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük