December 5-ig lesz látható Budapesten, a Műcsarnokban, Ujházi Péter Munkácsy-díjas festőművész, Életszőnyeg című kiállítása, mely öt évtized képzőművészeti terméséből, kétezernél több festményből, grafikából, kollázsból és kerámiaszobrokból mutat be válogatást. Művei sokszor meglepőek, mert alkotói módszere, hogy készségesen alámerül, elvegyül, megfigyel és elmesél, úgy ahogy csak ő tud, azt, amit csak ő lát – Nadaptól, New York-on át Budapestig, Lisszabonig.

Alkotói értelmezése nem a vágy tárgya, inkább a tett megvalósulása, az önkifejezés diadala. Elementáris erejű, vizuálisan kódolható filozófia – mondta róla Szegő György, a Műcsarnok igazgatója. Nagy T. Katalin, a kiállítás kurátora szerint viszont Ujházi Péter 81 éve ismerkedik Ujházi Péterrel. Figyeli a szokásait, a gesztusait, a szavajárását, a festői eszköztárának gazdagodását. Mindezt naplószerűen lefesti, bedobozolja, agyagba gyúrja, összekollázsolja. Ő a kortárs művészet egyik legsokoldalúbb művészegyénisége. Ma már tisztább képünk van a 70-es, 80-as évek művészetéről és pontosabban el tudjuk helyezni az egyes művészeteket a korszak térképén. Úgy mondta: „nincs mese” – már a 70-es években kutatta a piktúra megújításának lehetőségét. Kapcsolódva is, meg nem is a hagyományokhoz, egyéni mitológiát teremteve, erős, sajátos iróniával és öniróniával fűszerezve művészetét.  Nem volt könnyű válogatni ebből a gazdag, több mint fél évszázada épülő és kétezernél is több alkotást magában foglaló életműből. Végül három gondolatkörre szűkült a művek köre. A három teremben, három téma köré gyülekeznek az alkotások. Legnagyobb számban festmények, de minden teremben vannak dobozok és kerámiák is. A legmostohább sors most a kisméretű, intim, asztali munkáknak jutott – a hely adottságai miatt kényszerítve. Mielőtt belépnének az első, az „Énképek” termébe, egy igazi meglepetés fogadja majd a nézőt. Az óriáskerámia alapja egy önarcképi ábrázolás, melyen a sínek között száguld a festő, közben a hóna alól kiröpülnek a képek. Nevezhetnénk a festészet egyszemélyes diadalmenetének. is.

A következő teremben látható, hogy még messzebb merészelt menni, szerinte a legunalmasabbnak tartott tájfestészetet is fel lehet támasztani. Gyors ecsetvonásokkal ragadja meg az évszakok, a napok, órák hamar elillanó pillanatait. Számára a legtöbb inspirációt a Velencei-hegység faluja, Nadap adja. A Székesfehérvár és Nadap közötti, húsz kilométeres távolságot a festő gyakran biciklivel tette meg. „Azt hiszem, az egész működésemhez kellett a bicikli. Gyorsaságot jelentett, meg lehetőséget, például hogy olyan helyszínekre eljussak, ahova gyalog nem mentem volna el. Ennek a vidéki biciklis sebességnek van köze a látásomhoz, a mozgó képeimhez” – mondta el magáról. A kiállítás számos képének térfelfogása mögött ott sejlik a térképészet. A festőt is elbűvöli ez a világ.  Ha a második termet a panteisztikus festészet és a kocsmaképek láttán, a gyönyörök kertjének neveznénk, akkor a harmadikat – kis túlzással – földi pokolként aposztrofálhatnánk. Hétköznapi, emberi történetek, valóságos és képzelt helyszíneken, civakodás, marakodás – minden mennyiségben. De Ujházi mindig enyhít a borzalmakon. Ha mégis nagyon szívűnkre vennénk a látottakat, úgy menjünk vissza a nadapi paradicsomba! A termek ugyanis oda-vissza bejárhatóak. Nincs kronológia, a fiatal és a mai Ujházi egyszerre van jelen, megbonthatatlan egységet képez. Az összetartó és teremtő erőt varázslatos, gyermekien őszinte, művészien professzionális személyisége adja. Korán rájött, hogy a körülötte lévő világból az egyetlen, kézzel fogható valóságos létező, az önmaga. A folyamatos énkép feltárásakor úgy tud rácsodálkozni önnön magára, mintha egy másik embert vizsgálna. A harmadik a „Megy az élet” teremben, a művészeti özönvízben, az elpiacosodott és agyonmanipulált művészet tengerében, Ujházi bárkája menedék, mentőcsónak. Ennek megismerésére invitál a kiállítás.

Váratlan gesztussal egy – a kiállítás tartalmához szorosan kapcsolódó – borral is kínálta a megnyitó vendégeit a Műcsarnok vezetősége. Kifejezetten erre az alkalomra palackozta a Paulus Borház. Az ő történetük sem szokványos, érdemes vele megismerkedni. Az, hogy valaki az 1970-es években nekivágott a világnak, talán nem is volt olyan egyedi eset. Molnár Pál 19 évesen választotta Svájcot, ahol idővel felépített egy gépészeti vállalatot és vezette 38 éven keresztül. Majd eladta, hogy megvalósíthassa régi álmát, visszatért a szőlőkhöz és a borhoz, melynek gyökerei a gyermekként megélt móri élményekben és családi szüretekben rejlettek. Szőlőt telepíteni 2008-ban kezdett, a Paulus Borházat 2012-ben alapította. A Paulus Molnár Borház jelenleg 130 hektár termőterülettel rendelkezik. Legnagyobb területen Generosa-t, Ezerjót, Olaszrizlinget, Chardonnay-t, Királyleánykát és Sauvignon Blanc-t termelnek. A kiállítás tiszteletére palackozott – valóban igen kellemes – bor címkéjén, a festő kedvenc mondata is látható.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük