A tanár és a net-kommunikáció

Az internetes kommunikáció fontos területei a fórumok, melyek sok szempontból a régi levelezőlistás hagyományokat követve jelentek meg, és élik virágukat. Valószínűleg együtt élve és kiegészítve a szinte valós idejű kommunikációs lehetőségeket. Mert kár lenne tagadni, hogy ezek is élnek virulnak. Talán nem is kellene ezekre hosszasan szót fecsérelni, mivel az, aki netközelben előfordul, szinte bizonyára találkozik ezek valamelyikével. Akár párhuzamosan is. De az amiért mégis időről-időre érdemes pár gondolatot szánni az internetes kommunikáció eme formáinak az a sajátságok megítélése.

Az internetes kommunikáció fontos területei a fórumok, melyek sok szempontból a régi levelezőlistás hagyományokat követve jelentek meg, és élik virágukat. Valószínűleg együtt élve és kiegészítve a szinte valós idejű kommunikációs lehetőségeket. Mert kár lenne tagadni, hogy ezek is élnek virulnak. Talán nem is kellene ezekre hosszasan szót fecsérelni, mivel az, aki netközelben előfordul, szinte bizonyára találkozik ezek valamelyikével. Akár párhuzamosan is. De az amiért mégis időről-időre érdemes pár gondolatot szánni az internetes kommunikáció eme formáinak az a sajátságok megítélése.

Mert kétségtelenül ez az, ami nem egy esetben változik aszerint, hogy honnan nézzük ezeket a véleményartikulálási terepeket. Van bizonyára olyan, akinek szellemi túlélőtábor képét nyújtja, és van olyan, aki könnyedén veszi az akadályokat. S nem első sorban a technikai akadályokra kell itt gondolni, mivel ma már egészen más színvonallal működnek a fórumok, mint néhány évvel ezelőtt. Sok szempontból kialakítva egy sajátos, a hatékony információcserét szolgáló metakommunikációt, mely inkább egyfajta metanyelvként is tekinthető. Ha egy iskolai osztályban kutatjuk a közt, akkor alighanem gyorsan kiderül, hogy kevés olyan tanuló van, aki többé-kevésbé ne ismerné ezt a terepet. A probléma nem egy esetben éppen abból származik, ha a pedagógus mozog szárnyaszegett idegenként a virtuális világ kocsmáiban, kávéházaiban.

A probléma ismerősnek tűnhet bárki számára, mivel ez a fajta informatikai nemzedék-konfliktus időről-időre kiéleződik, és szinte folyamatosan jelen van. Annak ellenére, hogy a pedagógusok java része ma már korántsem olyan elhagyatott vándora bitvilágnak, mint ahogy egy nemzedékkel korábban érezhette magát diákjaival szemben. Azonban időközben a hangsúlyok eltolódtak. Míg korábban sokkal inkább a technikai ismeretek vitték el a pálmát, ma sokkal inkább a kommunikáció az a terület, ahol a konfliktusok kialakulhatnak. Több okból is természetesen, mivel konfliktust jelenthet az is, ha a pedagógus „beszéli"az említett metanyelvet, és akkor is, ha nem. Az előbbi esetben azonban alighanem könnyebben lekezelhető a helyzet, mivel a pedagógus és diák közös terepen tudja leküzdeni az akadályokat. Legfeljebb a tanítvány megállapítja, hogy tanára elől nem tudja a netvilágba menteni a nem neki szánt gondolatait. De ez szokott a kisebbik probléma lenni.

Általában nagyobb baj az, ha a tanár idegen ezen a terepen, mivel nem egy esetben nem tudja helyén kezelni a diákság megnyilvánulásait. Túl-, vagy akár alulértékelve az ezen a területen megnyilvánuló jelzéseket. Egyfajta titkosírásként kezelve azokat a rövidített, vagy nyelvtanilag valóban helytelen átiratokat, melyek különben széles körben megértésre találnak. Ráadásul esetleg olyan titkosírásként, melyet szigorúan elvi alapon megismerni sem hajlandó. Szinte áthidalhatatlan akadályt emelve diákjai és önmaga közé. Némileg hasonlóan ahhoz, amikor a pedagógus eleve elutasító például a diákjai által kedvelt irodalommal szemben. De nem egy esetben jobban kiélezve az ellentétet, mivel a személyes kommunikáció csatornáit vágja el.

Természetesen diákság részéről is hiba, ha nem ismerik fel, hogy a napi netes „sms-kultúra" kommunikációja valójában egy metanyelvet kialakító információcsere. Éppen azért, mert az említett csatornáknak igen magas a „hibatűrése". Mind az elírásokat, mind a nyelvtant illetően. De sok szempontból a szocializációs mintákat tekintve is. Mert az egy külön tanulmány lehetne, hogy a milyen a netes fórumok szocializációja, az ott kialakult közösségek, és azok implementálódása a valós élet körülményei közé. Ha azonban a diákság nem tanulja meg azokat a megkülönböztetéseket, melyek sok esetben elvártak, akkor könnyen olyan helyzetbe kerülhet, mint a királyi fogadáson szakadt ruhában megjelenő, kézzel evő vadember.

Valószínűleg itt jön be a tanár felelőssége. Abban az esetben mindenképpen, amikor egy dolgozatba be-becsúsznak a fórumkommunikáció sallangja, specifikumai. Akkor is, ha annak nincs különösebb jelentősége például egy fogalmazás keretein belül. Ha a tanár, vagy az adott iskola teljesen elutasító, akkor a diák könnyen olyan érzéssel reagálhat, hogy az ő személye, személyes gondolatai kerülnek elutasításra. Márpedig ez gyorsan és hatékonyan idegeníti el a tanulástól, vagy az iskolától. Ez pedig aligha hasznos akkor, ha nem ez, hanem a tudás, a kultúra átadása a következő nemzedéknek. S akkor sem válna ez a problémakezelés hasznossá, ha az internetes kultúra említett megnyilvánulásait, a félreértelmezett nyelvoltalmazás szent pallosát kirántva, az oktatáspolitika szintjén akarnók üldözni.

Jobb megoldásnak tűnne, ha a világos nyelvhasználati határvonalak rögzítése mellett akár a tanárképzés részévé válna az újabb technikai világ kommunikációs sajátosságainak megismertetetése. Különösen azért, mert előfordulhat, hogy szinte ez az egyetlen híd, ami járható marad a diák és a külvilág között. Ezt a szélsőséges esetet természetesen nem kötelező szeretni, és sok szempontból nem is tekinthető a normális szocializáció részének. Azonban a cél ilyenkor sem lehet az, hogy a gyermeket végképpen elszigetelve a környezettől, végképpen a virtuális környezetbe zárjuk. Sokkal inkább az, hogy megmutatható legyen egyfajta kijárat a valós világ felé. S ilyenkor a tanár számára is az egyetlen lehetőség, feltéve, hogy fel van erre készülve, hogy maga is ezen a hídon megy végig. Fenntartva a kommunikációt a gyermekkel, mint emberrel. Felkészülve természetesen nem csak technikailag, hanem emberileg is arra a világra, ahol fiktív nevek mögött meghúzódó, nem egyszer csak nehezen azonosítható személyek „osztják az észt", és ahol érvényes az is, hogy az emlékezetet kiegészíti az internet teljes eszköztára. Gyorsan szembesítve valakit a saját korábbi hozzászólásaival, és a nagyvilág adattárházával. Márpedig erre a fajta kommunikációra való felkészítés terén a tanárképzés során nem egy esetben a diák, a leendő tanár eléggé magára van hagyva. S erre meglehetősen szűk látókörű, és önámító az a válasz, hogy „úgyis megtanulja, megtanulta a maga erejéből".

Simay Endre István