A Világnak Krisztus Kell - Zenei Evangelizáció Gitárral - Beszélgetés A Hatvanéves Sillye Jenõvel

Sillye Jenõ zeneszerzõ, elõadómûvész
Az idén hatvanadik születésnapját ünneplõ Sillye Jenõ csaknem negyven esztendeje járja az országot hol egyedül, hol pedig hûséges zenésztársaival, határon innen és túl énekkel hirdetve az evangéliumot. Több mint háromszáz dalt és három nagyobb lélegzetû oratóriumot írt: Kristályóriás; Jézus anyja, Mária; Jöjj, lángoló. A Magyar Kurír ünnepi beszélgetése Sillye Jenõvel.

– Ha most, a kerek évforduló kapcsán felidézi az elmúlt évtizedeket, milyen momentumokat tart különösen fontosnak a pályafutása szempontjából?
– Az ember természetesen másképpen ítéli meg utólag a dolgokat, mint amikor átéli, de az én életemben rendkívül jelentõs dátum az 1969-es és az 1970-es esztendõ. '69-ben írtam az elsõ dalaimat, és '70-ben házasodtam össze a feleségemmel, Julcsival. Az életemet akkoriban még egészen másképpen képzeltem el, mint ahogyan késõbb alakult. Magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, de nem vettek fel a bölcsészkarra. A szóbeli felvételin rákérdeztek a hitemre, s én nem tagadtam le, hogy hívõ katolikus vagyok. Ám a zenén keresztül mégiscsak hatalmas ajándékot kaptam az Úristentõl, hogy ha nem is egyik pillanatról a másikra, de az évek során tanúságtevõ keresztény dalszerzõ, énekes gitáros lehettem, és sok embernek beszélhettem, énekelhettem Krisztusról, a keresztény hitrõl. Jártam az országot, énekeltem mindenütt, ahová meghívtak, szolgálhattam ezáltal az egyházamat s az embereket.

– Fel tudja-e idézni azt a pillanatot, amikor elõször megfogalmazódott Önben a gondolat, hogy zenei evangelizációt fog végezni, vagy ez inkább egy folyamat része volt?
– Azt hiszem, inkább az utóbbiról volt szó, de e folyamatban természetesen voltak különbözõ állomások. Feleségemmel együtt tagjai voltunk egy kis katolikus közösségnek, s a templomi kórusban énekeltünk is. Más fiatalokhoz hasonlóan mi is rajongtunk a beat-zenéért. Egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ezen a modern zenei nyelven fejezzem ki gondolataimat, érzéseimet Krisztusról; arról, hogy milyen csodálatos dolog a hit, s hogy Jézus szeret minket. A közösségünkben figyeltünk egymás bajára, gondjára. A legelsõ dalomat 1969-ben írtam. Egyik barátom elmesélte nekem, hogy milyen gondok nyomasztják, s én úgy éreztem, azzal tudok neki a legjobban segíteni, ha írok neki egy dalt. Így született meg Hol van a szeretet? címmel a legelsõ szerzeményem. Nagyon tetszett a közösségünk tagjainak, biztattak, hogy írjak még dalokat.

– Ön pedig megfogadta a tanácsukat…
– Igen, és sorra születtek a dalok. Közben társaim is lettek, Pirositz György, Kemenes Balázs, Gerber György személyében, velem együtt õk voltak a Sillye Jenõ és barátai zenekar alapító tagjai. A verõcei templomban léptünk fel elõször, a híveknek és a lelkipásztornak is tetszett a zenénk, bátorítottak, biztattak bennünket, s ajánlottak a szomszédos faluk papjainak, híveinek is. Elindultunk tehát, de akkoriban még nagyon képlékeny volt ez a dolog, bármi kijöhetett volna belõle, még az is, hogy abbamarad. A döntõ fordulat akkor következett be, amikor 1972 nyarán meghívtak minket egy papi lelkigyakorlatra Egerbe. Közismert, hogy egy évvel korábban volt kénytelen elhagyni Magyarországot Mindszenty József hercegprímás. Hatalmas politikai nyomás nehezedett a magyar egyházra, a papokat keményen igyekeztek kordában tartani az Állami Egyházügyi Hivatal révén. Persze sok olyan lelkipásztor volt tele lelkesedéssel, tenniakarással, s dacolva a tiltással, a megszorításokkal, igyekeztek Krisztus hitére téríteni a fiatalokat.

Ez a zsinat utáni nagy magyar titok, a Szentlélek munkája lehetett szerintem, semmiféleképpen nem emberi tényezõ. Az említett egri lelkigyakorlatra az ország minden részébõl jöttek papok, összegyûltek vagy ötvenen-hatvanan, ami nagy szám volt az akkori viszonyokhoz képest. A fõelõadó Tomka Ferenc atya volt, õ Rómában tanult, s a zsinat utáni missziós, evangelizációs gyakorlatról beszélt az egybegyûlteknek. Korábban hallott már bennünket énekelni, õ hívott meg minket a lelkigyakorlatra. Velünk illusztrálta, hogy igenis, Magyarországon is vannak ifjúsági csoportok, melyeknek tagjai hitvalló módon próbálják megélni az életüket. Énekeltünk, s a dalok között részletesen beszéltem a hitemrõl. Az atyáknak annyira megtetszett mindez, hogy meghívtak bennünket magukhoz, így eljutottunk az ország legkülönbözõbb pontjaira. Ez hatalmas fordulat volt az életünkben, rádöbbentünk, hogy fantasztikus szolgálatunk van, missziós küldetésünk. Mindenhová elmentünk, ahová csak hívtak bennünket. Ez bizony nem volt egyszerû dolog, hiszen egyikünknek sem volt kocsija, vonaton meg autóbuszon bumliztunk. Emellett mindenki közülünk dolgozott vagy tanult, szóval nehéz volt, de gyönyörû élményeket kaptunk cserébe. Ettõl kezdve a zenei evangelizáció alapvetõen meghatározta az életemet. A Szentlélek ajándékának tartottam, hogy egyre több fiatal ismerte meg és szerette meg a zenénket. Ez inspirálóan hatott ránk. Az Úristen erre épít, apró sikerélményekkel bátorít bennünket. Tisztában voltunk azzal, hogy minden kimondott szóért, minden elénekelt dalért felelõsséggel tartozunk, s az alapkérdés, hogy vagy igaz az, amirõl énekelünk, vagy nem igaz, és akkor semmit nem ér. Igyekeztünk hitelesen élni, s velünk volt az Úristen kegyelme.

– Ha csak a szocializmus idõszakát nézzük, ön négygyermekes családapaként végezte a zenei evangelizációt, legkisebb gyermeke, Gábor már a rendszerváltozáskor, 1989-ben született. Mellette dolgozott, az Elzettnél volt anyagbeszerzõ. Bizonyára sok nehézségen kellett keresztül mennie. Soha nem ingott meg, nem vetõdött fel önben, hogy nem csinálja tovább, inkább elvállal egy jól fizetõ mellékállást, hiszen ez általános volt akkoriban?
– Voltak súlyos egzisztenciális gondjaink, ez kétségtelen. Én azonban feltettem az életemet a zenei evangelizációra, s még a jogi egyetemet is abbahagytam, amit esti tagozaton kezdtem el. Ezt sokan nem tartották bölcs döntésnek a környezetemben, de én nem akartam, hogy a késõbbiek során esetleg megzsaroljanak ezzel, mint ahogy sok embert megzsaroltak. Mint említettem, tanár nem lehettem a hitem miatt, de akkor már jogász sem akartam lenni, a családom mellett egyetlen dolog volt számomra fontos: a zenei evangelizáció. Nem mondom, hogy idõnként nem csüggedtem el az egzisztenciális gondok miatt, de az Úristen mindig megsegített. Érdekes egyébként, hogy a munkahelyemen is szerettek, annak ellenére, hogy többen tudták rólam, hogy hívõ vagyok. Sok ember lépett be akkoriban a pártba, de nem voltak kommunisták. Az egyik fõnököm, egy fõkönyvelõ például egy baráti beszélgetésen jóindulatúan agitált, hogy lépjek be a pártba, hogy segíthessen rajtam. Azt mondta, már régen osztályvezetõ lehetnék a cégnél, ha párttag lennék. Nem titkoltam elõtte, hogy hívõ ember vagyok, templomba járó, erre azt válaszolta, hogy errõl nem kell beszélni, és sorolta, hogy ez a párttag is vallásos, meg az is, a harmadik most kereszteltette meg a gyerekét. Nekem nem megy, hogy kettõs életet éljek, mondtam neki, erre csak legyintett, hogy akkor nem tud segíteni rajtam. Ám a maga módján segített, és mások is, ha másként nem, adtak egy kis jutalmat idõnként.

A helyzetünk tehát nehéz volt anyagilag, de az Úristen nem hagyott magunkra. Volt egy kis testvéri közösségünk, s õk mindig segítettek, ha megszorultunk. Autóhoz is így jutottunk, nekünk erre soha nem telt volna. Amikor a negyedik gyermekünk megszületett, a nagymarosi barátaink arra gondoltak, hogy segítenek rajtunk, hiszen négy gyerekkel már elég nehéz közlekedni. Az újpesti közösségben valaki éppen eladta a Trabantját, a nagymarosi testvéreink pedig összegyûjtöttek a számunkra annyi pénzt, hogy megvásárolhattuk ezt a kocsit.

Vagy említhetem Zselepszky Györgyöt, aki ma kármelita szerzetes. Elhatározta, ha lesz egy nagy plébániája, akkor a Jenõt meghívja nyaralni a családjával, mert õk Pesten élnek egy panellakásban, s olyan nehezen tudnak kimozdulni onnan. S amikor kapott egy nagyobb plébániát Tápén, azonnal üzent, hogy vár minket, menjünk le hozzá nyaralni. Mindez óriási ajándék volt számunkra. Más emberek keményen fizettek azért, hogy nyaralhassanak, mi viszont ajándékba kaptuk mindezt az Úristentõl. Más embernek hajtania kellett mindezekért, mi viszont mások irántunk érzett testvéri szeretetébõl éltünk meg ilyen élményeket, ajándékokat. A gyerekeinknek sok mindent nem tudtunk megvenni, de az életük lelkiekben mégis gazdaggá vált az ehhez hasonló élményektõl, s õk ma is így emlékeznek erre. Igen, voltak nehézségeink, de naponta tapasztaltuk meg, hogy a Gondviselõ Isten nem mese, hanem a valóság, Akire rábízhatjuk az életünket.

– A felesége hogyan viszonyult az Ön zenei küldetéséhez?
– Julcsi végtelen türelme és megértése nélkül biztosan nem tudtam volna végigcsinálni az elmúlt csaknem negyven esztendõt. Az asszonyok többsége valószínûleg nem tûrte volna ezt az életformát, de Julcsi számára teljesen természetes volt, hogy nekem ez a hivatásom, ezt kell csinálnom. Fantasztikus társam volt mindvégig. Hallatlan biztonságot nyújtott azzal is, hogy tudtam: történjék velem bármi, a gyerekeimmel nem lesz gond, jó kezekben vannak. Hatalmas ajándék számomra, hogy egy olyan ember a társam, a gyerekeim anyja, aki ennyire mellettem állt mindig, segített a küldetésemben.

– Milyen érzés, hogy a gyerekei közül többen is együtt zenélnek önnel?
– Óriási élmény ez számomra. Hosszabb-rövidebb ideig mindegyik gyermekem együtt zenélt már velem. A lányomnál ez most már nem lehetséges, mert Székesfehérvárott él, s két gyermeket nevel. A fiaim viszont belenõttek ebbe a zenébe, és sokat segítenek nekem, technikailag és szakmailag is, megújították a dalokat a saját fiatalságuk friss zenei ízlése révén. A számokat változatlanul én írom, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a dalok hangzásvilága. Ebben nagy segítségemre vannak a fiaim. Hatalmas élmény és ajándék számomra, ha ott vannak mellettem a színpadon vagy a templomban.

– Dalaiban gyakran fordulnak elõ olyan fogalmak, mint az áldozat, a szeretet, a hûség, a hazáért, nemzetért, a közösségért, egyéni társért érzett felelõsség, a szolidaritás. Csupa olyan fogalom, amit sokan idejétmúltnak tartanak, a hivatásos véleményformálók pedig mosolyognak vagy gúnyolódnak ezeken. Nem beszélve arról, amikor egyik dalában, idézve II. János Pált, nyíltan megvallja, hogy a világnak Krisztus kell…
– A mi generációnk ezt ma éli meg, de azért ez máskor is így volt, sõt, kétezer éve folyamatos a harc a Jó és a Gonosz között. Jézus Krisztus elhozta az Örömhírt, a szeretet üzenetét nekünk. Isten maga a szeretet, s a világosság és a szeretet örök harcot vív a sötétséggel. Ahogy az evangélium is írja, a világosság eljött, de a sötétség nem fogadta be. Van, aki a gyûlölet világát építi, és van, aki a szeretet országát. Amikor mi megkaptuk a kegyelmet, a hit ajándékát, akkor ezt az utat választottuk, és néha nagyon keményen meg kell küzdenünk, mert a keresztény ember sem tökéletes. Egy dologgal azonban tisztában kell lennünk: a mi értékrendünk egészen más, mint a világé, és ha az ember ezt hittel éli meg, és tudatosan feldolgozza, akkor kiegyensúlyozottan tudja végigjárni az utat. Nem könnyû feladat ez, s ha elbizonytalanodunk, akkor állandósul a lelkünkben a küzdelem. Nem élhetek keresztény emberként úgy, hogy elsõdleges célom a siker, az anyagi gazdagság, ugyanakkor azért az Isten országát is szívesen megtapasztalnám, részesülni szeretnék a szeretetben, mert a kettõ nem megy. A szeretet erejével is lehetne hatalmat gyakorolni, és lehetne a szeretet törvényével is megélni a gazdagságot, tehát úgy, hogy nem magamnak gyûjtök földi javakat, hanem osztozom rajta másokkal.

Ma azt látjuk, hogy Magyarországon néhány száz dúsgazdag milliárdos és milliomos magához ragadta a hatalmat, és erkölcstelen, hazug letet élve, szembefordulva az ország, a nép érdekeivel, a maga világát akarja kiépíteni a legkülönbözõbb manipulációs eszközökkel. Ártatlan embereket veretnek nyomorékká, s meghamisítva a reform szó eredeti jelentését, szétverik az egészségügyet, az oktatást, s Európa vezetõi a vállukat vonogatva nézik, ami történik. Ilyenkor bizony elkeseredhetnénk, hogy ide jutottunk. Ezzel azonban nem megyünk semmire, nekünk a szeretet országát kell építenünk, imával s áldozattal. Nem vehetjük át azok módszereit, akik az önzés, a gyûlölet világát építik, mindezek ellenére. Balás Béla kaposvári püspök mondta egyszer, amikor egyesek mindenféle igaztalan dologgal vádolták, s a hívei csodálkoztak, hogy miért nem lép fel keményen velük szemben: értsék meg, mi gúzsba kötve táncolunk, nekünk még az ellenségeinket is szeretnünk kell. Néha ez nagyon nehéz, de a hit erõt ad ahhoz, hogy ne vegyem át a gyûlölködõk módszereit, és más eszközökkel küzdjek az igazságért, a becsületért, a tiszta közéletért. Hiszek abban, hogy ebbõl lesz igazán jövõ. Az a másik világ összeomlik, mert minden hazugságból épített ország megsemmisül elõbb-utóbb, az áldozatból, imából, becsületbõl, szeretetbõl, tisztességbõl épített viszont megmarad. Az idõ minket fog igazolni. Most nehéz mindazoknak, akik ezt átélik, de a jövõ a miénk.

Nagyon tetszik nekem a városmissziós üzenet: ?Reményt és jövõt adok nektek". Ez minden ember számára biztató üzenet. Ha elvész a remény, akkor nincs tovább. Nekünk azonban van reményünk, s éppen ezért jövõnk is: Jézus Krisztus. Lehet mosolyogni azon, hogy a világnak Krisztus kell, de õ az egyetlen bizonyosság, akire rábízhatjuk az életünket, akire mindig számíthatunk. Olyan emberekkel van tele a föld, akik hajszolják a sikert, a dicsõséget, akár másokon átgázolva is. Viszont nagy hiánycikk a krisztusi ember, aki le tud hajolni másokhoz, szeret, szolgál ott, ahol ínség, szenvedés van. Aki képes megbocsátani, örömöt szerezni. Pedig Krisztus ma is itt él közöttünk, emberekben, közösségekben, csak észre kell Õt vennünk.

– Ahogy egyik dalában írja: ?Akik az Úrban bíznak, mindig új erõre kapnak."
– Igen, ez a remény bizonyosság.

– Születésnapja alkalmából az egyházi zene terén és az ifjúsági evangelizációban kifejtett kimagasló tevékenységének elismeréséül jelentõs egyházi kitüntetésben, a Pro Ecclesia Hungariae-díjban részesül, amit Erdõ Péter bíboros ad át önnek pünkösdhétfõn Máriaremetén, a Karizmák Ünnepén. A záró szentmisét követõen pedig koncertet fog adni a zenekarával. Mit jelent önnek ez a kitüntetés, készülnek-e valami különlegességgel erre a koncertre?
– Fõegyházmegyénk pünkösdhétfõi ünnepsége igazi, nagy családi ünnep lesz, számomra pedig különleges ajándék, hogy a bíboros úr ezen a napon fogja átnyújtani nekem ezt a rendkívül megtisztelõ kitüntetést, amit az Úristen ajándékának tekintek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd ebben a kegyelemben részesülök. Az elmúlt napokban Nagymaroson az egyik barátom megjegyezte: ha valaki a hetvenes években ezt megjövendöli, akkor csak mosolyogtunk volna rajta. Hogyan is gondolhattunk volna erre a szocialista diktatúra évtizedei alatt?! Ez is azt bizonyítja, hogy a hitet, a reményt soha nem szabad feladnunk. Ez valóban csodálatos ajándék. Az én szolgálatom, hogy az énekemmel, dalaimmal megajándékozzam a testvéreimet, és a nap végén, az ünnepi szentmise után hálaadó koncertet fogunk adni, megköszönve az Úristennek mindazt a szépet és jót, amivel elhalmozott bennünket eddigi életünk során. Remélem, most is, a Szentlélek ünnepén, örömöt tudunk szerezni a dalainkkal jelenlévõ testvéreinknek.