A hegedű

Egy Amati-hegedű

  A hegedű, illetve a vonós hangszerek története az őskorig nyúlik vissza. Feltehetőleg a felhúzott íjjal kezdődött, amelyet a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangok képzésére bírtak rá. A fejlődés második állomása az íj eltűnése volt; helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban őseink maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rakták, és a nyakhoz úgynevezett kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása. Ez feltehetőleg akkoriban következhetett be, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek, és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra.

   A mai hegedű először Észak-Itáliában bukkan fel a XVI. században. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori hegedűszerű hangszereket. Ezeknek csak három húrja volt. Az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, amely minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Majd a hegedű igen gyorsan elterjedt Európában. IX. Károly francia király zenészeinek harminc-negyven Amati-hegedűje volt. A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, Cremonában készült, 1564-ben.

   A leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarnieri, Stradivari. Nem véletlen a „család” elnevezés. Andrea Guarnieri Amatinál tanult, Pietro fia folytatta apja hagyományait, testvére szintén hegedűkészítő volt, Velencében tökéletesítette a technikáját. Fia, Giuseppe készítette a legtökéletesebb Amati-hegedűket, ilyenen játszott Niccolo Paganini és Yehudi Menuhin. Stradivari titka a faválasztás technikájában, a pácolásban és a lakkozásban rejlett. Még mestere, Amati sem tudta úgy gőzölni, hajítani a hegedűhöz használt fát, mint Stradivari. Aki felfedezte az összefüggést a hang és a lakkozás között. Ma már tudjuk, hogy felhasznált fa évgyűrűi és bizonyos gombafajták is befolyásolják ezeknek a a mesterműveknek hangját.

   A nyelvészek szerint a hegedű szavunk a „hej!” indulatszóból származik; a XVII. században a hangszer megszólaltatóját „hejgetős”-nek nevezték. Erdélyben a hegedűt „muzsika”, a csángóknál „cinege” néven ismerték. A hegedűkészítés Magyarországon százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg a XVIII. században. Nemzetközileg is elismert hegedűkészítőnk volt az 1920-as években Lenhardt János, de mai napig is készítenek Magyarországon mesterhegedűket.

   A hegedű a barokk kor óta a legfontosabb hangszer. A zenekaroknál két szólamra vannak osztva, az első hegedű, amely a dallamot játssza és virtuózabb, mint a második hegedű, amelyik kiegészítő dallamokat játszik. Az első hegedűsök szólamvezetője, aki közvetlenül a karmester balján, az első sorban ül, a koncertmester. A hegedűk legfontosabb tagjai a vonósnégyesnek, amelynek tagjai: két hegedű, egy brácsa és egy cselló.

   A hegedűversenyek létrejötte a virtuóz koncertmesterek megjelenésének köszönhető. A műfaj úttörői Torelli és Vivaldi, folytatójuk Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, a XX. Században Bartók és Stravinsky.

Láng Róbert