Aranysárkány, avagy a kihelyezett drámapedagógia

Kosztolányi Dezső „Aranysárkány" című műve sok szempontból valóban szólhat a mának is. Már csak azért is, mert olyan kérdések körbejárására ad szinte magától értetődő vitakeretet, ami napjaink oktatásában is aktuálisak. Legyen az akár a diákok erőszakossága, a fiatalon megélt nemiség, vagy akár az érettségi és a tanulás értelme. Értő kézzel, és értő értelmezéssel tényleg sokat nyújthat a mű színpadra vitele. Színpadra vitele, majd megbeszélése. Színpadra vitele fiatal színészekkel, és megbeszélése diákokkal. Feltéve, ha a cél bevallottan ez, és nem, vagy csak fenntartásokkal nevezzük színi előadásnak. Azzal a fenntartással, ami elismeri a drámapedagógia szerepét, mint speciális pedagógiai tevékenységet.

Kosztolányi Dezső „Aranysárkány" című műve sok szempontból valóban szólhat a mának is. Már csak azért is, mert olyan kérdések körbejárására ad szinte magától értetődő vitakeretet, ami napjaink oktatásában is aktuálisak. Legyen az akár a diákok erőszakossága, a fiatalon megélt nemiség, vagy akár az érettségi és a tanulás értelme. Értő kézzel, és értő értelmezéssel tényleg sokat nyújthat a mű színpadra vitele. Színpadra vitele, majd megbeszélése. Színpadra vitele fiatal színészekkel, és megbeszélése diákokkal. Feltéve, ha a cél bevallottan ez, és nem, vagy csak fenntartásokkal nevezzük színi előadásnak. Azzal a fenntartással, ami elismeri a drámapedagógia szerepét, mint speciális pedagógiai tevékenységet.

Mert a drámapedagógia eszköztárának előnyeit aligha vitathatnánk (http://www.euroastra.hu/node/38620 ), és kár is lenne vitatni. Ám nehéz véleményt formálni akkor, ha valaki színdarabra ül be, és végső soron az az érzés keríti hatalmába, hogy tulajdonképpen egy drámapedagógia-órába csöppent be. Ahol nem ismeri a szereplők magánéletét, és a színpadról kiüzent fél mondatok és negyed gesztusok nem üzennek semmit. Mert okkal nem üzenhetnek. Még akkor sem, ha a nyelvezet ismerős, a fogalmak tiszták. De hiányzik az, ami egy osztályteremben a csapat sajátja. A közös előzmények, amik az egyes gesztusokat akkor is megtöltik tartalommal, amikor a rendezés, vagy a tapasztalatlanság, különben ellene hatna a fél-gesztusok megértésének. S talán ez az, ami leginkább elkülönítheti a drámapedagógiára alapozott tanórát és az idegeneket is a nézőtérre sodró színpadi előadást egymástól. Ami az egyiken természetes, és hiányosságait is áthidalni képes a későbbi megbeszélés, a másikon felemás érzéseket hagyhat maga után az „idegenekben", akikkel a legritkább esetben lehet másnap, vagy akár az előadás után leülni egy baráti megbeszélésre.

S ezek azok az elválási pontok, ahol a tanár és a rendező felelőssége meghúzni bizonyos határokat. Színdarabra készíteni fel a diákokat a „játszunk kicsit magunknak" személete helyett. Megnyirbálva azt, ami zavaró lehet, és helyre tenni a színdarab minden egyes puzzle-darabkáját, hogy a néző előzetes ismeretek nélkül is kerek egészet kaphasson. Amihez nem kell külön használati utasítás. Akkor sem, ha egy irodalmi mű betűihez ragaszkodva, és akkor sem, ha azt szabadabban feldolgozva állnak a függöny mögé a színészek. Márpedig akkor, amikor az „Aranysárkány" színpadra vitelének végeredményét láttam, valahogy ezek a darabkák nem igazán akartak összeállni. Amiben szinte biztosan szerepet játszott az is, hogy a Karinthy Szinház honlapján olvasható ismertetőt (http://karinthy.szinhaz.org/eloadas/aranysarkany.php) elmulasztottam elolvasni. Ami utólag elég vétkes könnyelműségnek bizonyult. Részben azért is, mert akkor előre sikerült volna felkészülni a zenei betétekre. Melyek olykor tényleg vadul és szinte megállíthatatlanul nyomtak el mindent.

Mert egy biztos, a hangerővel gyakran nem fukarkodtak a Karinthy Színház és a Nemes Nagy Ágnes színészszakképzés közös produkciójának részt vevői. Holott talán nem egy helyen a kisebb hangerő többet mondhatott volna. Miközben talán nem ártott volna a rendezési koncepció kidolgozásakor azt is eldönteni, hogy zenés darabot akart volna rendezni inkább, vagy egy „hagyományos" színdarabot, melyben olykor akár zenélhetnek is. A megvalósításban maradt az olykor mindent elsöprő, és a színészi feszültséget bizonnyal oldó hangzavar. Azt sugallva, hogy a rendezőnek a külsőségek sokkal fontosabbak, mint az a gondolatiság, melyet akár el is játszathatott volna a színészekkel, színész-palántákkal. Márpedig a külsőségekre rendezés óhatatlanul nehezen követhetővé teszi a darabot. Az említett „idegeneknek" biztosan. S szinte biztosan jelezve, hogy aki remek drámapedagógus, az nem okvetlenül jó rendező.

Így az „Aranysárkány" Vidovszky György-féle interpretációjának megtekintésekor mindenképpen célszerű előtanulmányokat folytatni. A darab ismertetése mindenképpen ajánlható. Például azért, mert akkor az egyes szereplők helye a történetben szinte biztosan jobban követhető lesz, mint a nevek pattogása során, a színpadon. Persze, mivel a darab rendezése az eredeti művet sem követi minden tekintetben, érdemes lehet Kosztolányi művét is legalább felszínesen átfutni. Ha valakinek nem lenne meg, akkor az interneten (http://mek.niif.hu/04500/04538/04538.htm). Az előtanulmányok után már jobb eséllyel lehet mögé merészkedni az említett rendezői felszínnek. De azért a legbiztosabb az, ha azzal ül be a néző, hogy tulajdonképpen egy kihelyezett drámapedagógia-órát kap. Talán így okozza a legkisebb csalódást, ha a 2012. március 19.-i előadás nem az utolsó lenne a sorban, és a többi is csak a mondanivaló felszínét karcolgatná.

Andrew_s