Börtönkaland

Régen történt, amikor a Tököli Börtönben voltam. Nem egy cellában, a sajtószobában. A Fővárosi Tanács (ma: Főpolgármesteri Hivatal) ipari osztályának megbízásából ellenőrizni kellett a börtön csiszolóműhelyének munkáját és a munkavédelmi előírások betartását. Átkísértek a börtönparancsnokhoz.

Kardos ezredes, civil foglalkozását tekintve orvos-pszichológus, barátságosan fogadott. Feltűnt, hogy tapintatosan kerüli a börtön és rab szavakat. Olyanokat mondott, hogy ezek az emberek intézetünkben töltik le az bíróság által kiszabott idejüket. Nekünk a többi között az a dolgunk, hogy őrizzük őket, adjunk lehetőséget munkára, tanulásra. Bajtársam majd elkíséri, megmutatja az intézetet, aztán nekiláthat a feladatának.

Kísérőm valószínűleg a protokoll szerint vezetett végig. Először a börtönkórházhoz mentünk. Közben elmondta, hogy a fogvatartottak két csoportban, délelőtt, vagy délután sétálnak másfél órát. Séta helyett sportolásra is van lehetőség, kézilabda és kosárlabda pályák mellett mentünk el.

A börtönkórház ugyanolyan volt, mint a többi, kivéve, hogy zárták a kórtermek ajtajait. Labor, URH-vizsgáló, műtő működött. Egy különleges kórteremre emlékszem, a „nyelők” szobájára. Ugyanis olykor egy elítélt lenyel valamilyen tárgyat, hogy a kórházba kerüljön. Volt aki az alumínium evőkanalából tört le egy darabot és letuszkolta a torkán.

Majd másik épületbe mentünk át, a börtönmúzeumba. Meglepődtem. Az egyik vitrinben állították ki azokat a leveleket, amelyeket a büntetésük után jó útra tért szabadultak írtak a parancsnoknak, fegyőröknek. Volt aki esküvői fényképet küldött, volt aki az újszülöttje fotóját. Megköszönték, hogy szakmát tanulhattak, iskolába járhattak. Nem hittem volna, hogy ilyesmi is létezik.

Kísérőm meghívott ebédre. Különcködtem, abból az ételből kértem, amit az elítéltek kaptak. Zöldborsóleves, mákos tészta. A tészta egészen fekete volt, talán másfajta lisztből készíthették, de az ebédet megettem, még ízlett is. Benéztünk a kantinba, ahol édességet, cigarettát lehetett kapni azoknak, akik dolgoztak és pénzt kerestek. Akkor nem lehetett pénzt küldeni a foglyoknak. Most nem tudom lehet-e?

Én is munkához láttam. Kísérőm megkért, ne beszélgessek a foglyokkal. Alaposan körülnéztem, feljegyeztem a jelentéshez szükséges adatokat, majd kikísértek a szabad levegőre. Ez volt hajdan az én börtönkalandom.