CONCERTO classico II. a Zeneakadémián
2015. január 17-én és 18-án két ritkán hallható, de rendkívül tehetséges vendégművész lép fel a Concerto Budapest zenekarral a Zeneakadémián. A két estén Beethoven Esz-dúr zongoraversenye mellett Bruckner IX. szimfóniáját hallgathatja meg a közönség a zenekar és Varvara Nepomnyasaja zongoraművész előadásában. A zenekart ez alkalommal Alexander Sladkovsky vezényli.
2015. január 17-én és 18-án két ritkán hallható, de rendkívül tehetséges vendégművész lép fel a Concerto Budapest zenekarral a Zeneakadémián. A két estén Beethoven Esz-dúr zongoraversenye mellett Bruckner IX. szimfóniáját hallgathatja meg a közönség a zenekar és Varvara Nepomnyasaja zongoraművész előadásában. A zenekart ez alkalommal Alexander Sladkovsky vezényli.
A vendégszólista, Varvara Nepomnyasaja Moszkvában született, nyolcéves korától abban a világhírű zenei intézményben, a Gnyeszin Állami Intézetben tanult, ahonnan olyan zongorista
nagyságok kerültek ki, mint Oleg Maisenberg, Jevgenyij Kiszin, Borisz Berezovszkij és Alekszej Vologyin. Az orosz zongoraművésznő a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, Mikhail Vozkreszenkij professzor növendékeként folytatta tanulmányait, 2013-tól pedig Hamburgban, a zongorista színtér egyik legérdekesebb és legeredetibb alakjánál, Jevgenyij Koroljovnál tökéletesítette tudását. A 2012-es zürichi Anda Géza
Zongoraverseny győzteseként a zsűri a Mozart-díjat is neki ítélte.
Az est karmestere, Alexander Sladkovsky, a moszkvai, majd a szentpétervári konzervatóriumban tanult – utóbbi intézményhez erős szálakkal kötődik, hiszen több évig dirigálta annak zenekarát. Sladkovsky számos más együttest is vezényelt hazájában,
asszisztensként dolgozott Maris Jansons, valamint Msztyiszlav Rosztropovics mellett. 2010-től a Tatár Nemzeti Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjeként Európa-szerte koncertezik,
olyan világhírű muzsikusokkal együttműködve, mint Nyikolaj Luganszkij, Vagyim Repin, Montserrat Caballé és Roberto Alagna.
A programról rövid ismertető:
Beethoven: Esz-dúr zongoraverseny – Piano Concerto No. 5 in E-flat major, op. 73
Az Esz-dúr versenymű nemcsak hangnemét és bizonyos értelemben „katonás" jellegét (az angolok ezt a koncertet The Emperor alcímen ismerik, nyilvánvalóan Napóleon alakját társítva hozzá!) tekintve rokona az Eroica szimfóniának, hanem méreteiben – elsősorban nyitó tételének monumentális arányaiban – is hasonló hozzá. Az, hogy ennek a nyitó tételnek indulószerű tematikája, vitathatatlan forradalmi lendülete ugyanarról a tőről fakadt-e, mint a Hősi szimfónia elemi erővel összecsapó konfliktusai, nem bizonyos, és a zenei anyag erre nézve nem ad egyértelmű választ. A koncert „harciassága" ugyanis részben hagyomány folytatója, annak az ismert katonás típusnak, amelyet a francia hegedűversenyek – elsősorban Viotti koncertjei – honosítottak meg az európai koncertmuzsikában és amelyet Mozart zongoraversenyei is követtek. Beethoven Esz-dúr koncertjének bonyolult és mívesen kidolgozott zenekari szövete azonban olyan jelentős, hogy joggal nevezhető a darab zongorára és zenekarra írt szimfóniának. Ami a versenyszólamot illeti, annak igényessége valamennyi eddigi Beethoven-koncertét felülmúlja. Telt fogású, tömören zengő akkordok és dúsan áradó, fénylő passzázsok, a kifejezés eddig soha nem tapasztalt széles skálája a kérleléstől a mennydörgésig, a színek páratlan gazdagsága jellemzi ezt a zongoraszólamot, de ugyanakkor a zongorázó magatartás megannyi változata is, a rögtönzésszerű ábrándozástól a logikus ellenpont játékig, az emberiséghez intézett szózattól az áhítatos magány énekéig.
Nyomban a legelső ütemekben meglepi a hallgatót az a szokatlan jelenség, hogy a versenymű szóló-kadenciával kezdődik: holott rendszerint a tételvégződések előtt hallani ehhez hasonlót. A kadencia a virtuóz rögtönzés valamennyi imponáló jegyét magán viseli, ennek ellenére olyannyira szerves része a kompozíciónak, hogy a visszatérés során ez is megismétlődik, tehát a szabad improvizáció formaalkotó elemmé vált ebben a rendkívüli műben. A lassú tétel korálszerű, áhítatos éneke a zenekaron csendül fel, pontosabban a vonósok együttesén, amelyet olykor „megerősít" a fuvolák, klarinétok és fagottok csoportja. A zongora belépése ismét fantáziaszerű, magát a koráldallamot a szólóhangszer csupán a tétel közepén, egyetlenegyszer szólaltatja meg, egyébként beéri ennek figuratív körülírásával. A tétel végén ismét önfeledt rögtönzésbe kezd a zongora: félénk pianissimóban próbálgat egy hármashangzatból töredezetten kialakuló képletet – a záró rondó témáját. Ilyen módon a befejező tétel közvetlenül kapcsolódik az előzőhöz, kirobbanó temperamentum és diadalmas jókedv árad belőle mindvégig, csak a befejezés előtt lep meg újabb ötlettel a zeneköltő: sejtelmes üstdob-ritmus halk dobbanásai felett vesz búcsút a szólóhangszer, majd viharzóan gyors kóda unisono-skálameneteivel cseng ki a zongora.
Ezt a művet Beethoven már nem vihette maga közönség elé. Az 1809-ben befejezett koncertet 1810-ben Friedrich Schneider mutatta be a lipcsei Gewandhaus zenekar hangversenyén, fergeteges sikerrel. (Pándi Marianne Hangversenykalauz)
Bruckner: IX. szimfónia – Symphony No.9 in D minor, WAB 109
A befejezetlenül maradt IX. szimfónián Bruckner 1887-1896-ig dolgozott. A mű zárótétele csak vázlatokban maradt reánk. Mivel a zeneköltő belátta, hogy ennek megírásához már nincs ereje, úgy rendelkezett, hogy a szimfónia előadása alkalmával a befejező tétel helyett Te Deum-át adják elő. Az 1903-as bécsi ősbemutatón ezt a kívánságát tiszteletben tartották, újabban azonban a háromtételes koncepciót kedvelik a filológiai pontosságra törekvő karmesterek.
Az első tétel ismét „ősköd"-ből bontakozik ki, ez a kibontakozás a halál közelségét érző alkotó leszámolása élete nagy kérdésével. Kiélezett, valósággal gesztikuláló, széles mozdulatú, pregnáns motívumok jelenítik meg látomásait, anélkül, hogy problémáit megoldanák. A tételt befejező üres kvintek még a tonalitásban rejlő állásfoglalást is elkerülik. Akárcsak a VIII. szimfóniában (vagy Beethoven Kilencedikjében), itt is scherzo került a második helyre. Bizarr álomképek kergetik egymást, komolytalanul, mégsem vidáman. Az Adagio délnémet-osztrák későromantika ráérős epikájával szövi végtelennek tűnő, áradó dallamait, amelyek mindegyike az „opus ultimum" súlyát és jelentőségét viseli (az egyik témát maga Bruckner nevezte az élettől való búcsújának!). A zeneszerző még egyszer végigtekint életművén, hogy felidézze részleteit (például a d-moll mise Kyriéjét, vagy a VIII. szimfónia Adagióját), végső istenhozzád gyanánt. (Pándi Marianne Hangversenykalauz)
2015. január 17. szombat 19:30
2015. január 18. vasárnap 19:30
CONCERTO classico II.
Közreműködik: Varvara Nepomnyasaja
Vezényel: Alexander Sladkovsky
Zeneakadémia
http://hu.concertobudapest.hu/
Lantai József