Dr. Csath Magdolna: Mire Van Pénz, Mire Nincs

A közgazdaságtan nem értékmentes szakma. Azt is csak a mostani kormány, illetve a mögötte lévő SZDSZ-MSZP hangadó ideológusai próbálják elhitetni az emberekkel, hogy a gazdaságpolitikai döntések esetén általában nincsenek lehetséges utak, hanem csak egy megoldás létezik. Így érveltek például a megszorítások bevezetésekor. Emlékszünk, a társadalomnak küldött üzenet így hangzott: „a megszorításoknak nincs alternatívája." Azonban ez az állítás nem igaz. Minden helyzetben különböző lehetőségek közül lehet választani.

Ehhez elsősorban az szükséges, hogy az adott helyzetet sokoldalúan és szakmailag tisztességesen elemezzük, majd a megoldás keresésénél minél több szempontot, véleményt vegyünk figyelembe. A sokféle nézet, elgondolás ütköztetése elvezethet a lehető legjobb megoldáshoz. Természetesen az, hogy mit tekintünk a lehető legjobb megoldásnak, már értékrend kérdése.

A mai magyar döntéshozatali rendszer azonban az említett három feltételt teljesen figyelmen kívül hagyja.

Először is a döntések előtt nincs tisztességes, szakmailag megalapozott elemzés. Ezért nem tudjuk még mindig, hogy hová tűnt az a rengeteg pénz, amely hiányzik a költségvetésből, miért ugrott meg az adósságállomány, és miért szűkül folyamatosan a gazdaság magyar szelete, miközben rövid idővel ezelőtt még állítólag „dübörgött a gazdaság".

A tisztázatlan helyzetre épül rá azután a látszat megoldáskeresés, amely hasonlít a „vak vezet világtalant" esetre. Hiszen ha a problémát nem tártuk fel tisztességesen, akkor hogyan lehet rá megoldást találni?

A gyakorlat bizonyítja, hogy nem is lehet. Erre példa az egészségügyben tapasztalható káosz – ami miatt már itt lenne az ideje, hogy az Egészségügyi Minisztériumot átkereszteljük Népességcsökkentő Minisztériummá! -, de a mezőgazdaságban, az oktatásban, a médiában és a kultúrában is egyre nyilvánvalóbb rombolás is.

De lehet-e az véletlen, hogy a problémák valódi okait nem tárják fel, majd önkényes, a tisztességes szakmai vitát teljesen nélkülöző megoldásokkal rukkolnak elő?

A problémák okainak elhallgatása lehetővé teszi, hogy a felelősöket ne kelljen megnevezni, és így azt is, hogy a nemzetnek okozott károkért ne lehessen őket felelősségre vonni. A helyzetelemzést kihagyó, az önkényes megoldásokat választó döntéshozatal pedig arra jó, hogy egy szűk kör egyre nyilvánvalóbban és agresszívebben tudja érvényesíteni saját, elsősorban anyagi érdekeit.

Ezért nem kell a tudás, ezért nincs szükség a sokféle szempont szerinti elemzésre, a lehetséges megoldások alapos végiggondolására. Ez ugyanis az ország szempontjából legjobb megoldások megkeresését tenné lehetővé, a mostani gyakorlat pedig egy szűk kör egyéni érdekeit szolgálja ki a lehető legteljesebb módon.

Ezek után milyen értékrendről is beszélhetnénk a döntések meghozatalánál?

Milyen értékeket fejez ki az, hogy a beteg gyermekekért mindent megtevő Heim Pál Kórháztól elveszik a finanszírozás egy jelentős részét, viszont a holland liberális politikus egyhavi „szaktanácsadási" munkájáért 7,5 millió forintot tehet zsebre?

Ez a példa egyébként az anyagi következményein túl is rendkívül tipikus.

Olyan valakit hívtak meg ugyanis, akiről tudható, hogy pontosan azt fogja mondani, amit az SZDSZ a több-biztosítós rendszerrel csinálni akar. Vagyis nem arra törekedtek, hogy a több-biztosítós rendszer előnyeit és hátrányait sok szakember több szempontot is mérlegelő vitájával elemezzék, hanem helyette idehívnak valakit, aki pontosan azt mondja, amit az SZDSZ hallani akar. Ezt megtetézendő az SZDSZ csapata a kiválasztott újságírói körrel együtt még ki is utazik Hollandiába a „holland modell" tanulmányozására. Ez nemcsak tisztességtelen szakmailag, de erkölcsileg is erősen kifogásolható. Hiszen éppen az SZDSZ vezetője, Kóka János oktat ki rendszeresen mindenkit arról, hogy hogyan kell takarékoskodni a költségvetési pénzekkel.

Akkor hogyan is van az, hogy a beteg gyermekek gyógyítására nincs pénz, a közalkalmazottak utazási kedvezményére nincs pénz, a liberális politikusok baráti kapcsolatainak ápolására, az SZDSZ kisebbségi véleményének hatalmas pénzekért történő külföldi megtámogattatására viszont van pénz?

A város tervszerűtlen, kaotikus feltúrására a metró építése ürügyén hatalmas összegeket lehet fordítani, lehet költeni új kormányzati negyedre és százmilliókat a baráti körhöz tartozó „szaktanácsadókra", de el kell venni az emberektől mindent, amit még lehet: fizessenek ágydíjat, vizitdíjat, tandíjat, és kapjanak kevesebbet a kismamák, a tudósok, a kórházak, az egyetemek.

Miről van itt szó? Bizony az értékrendről! Arról, hogy mit is akar valójában a jelenlegi hatalom. Egyrészt akar egy újabb rendszerváltást, egy, az emberek – elsósorban a középosztály – által összegyűjtött vagyonok „privatizációjával", újraosztásával. Ennek legdurvább eszköze lesz az ingatlanadó bevezetése.

Ma is mindenre van pénz, amire a hatalmon lévők költeni akarnak, és ezt ellensúlyozandó mindent megpróbálnak elvenni az emberektől, ami még náluk van.

Erről szól a konvergenciaprogram, és ezt jelentik a megszorítások. Mert lehetne másképpen is csinálni! Ehhez azonban tisztességesen kellene elemezni a problémákat, és a szakértők széles körének bevonásával kellene azokra megoldásokat keresni. A lehetséges megoldások közül pedig a többség, a nemzet érdekeinek legjobban megfelelő változatokat kellene kiválasztani. Azt, hogy ez a jelenlegi helyzet mennyire torz és abszurd, jól szemlélteti egy június 7-i Kossuth adón elhangzott interjú.

Eszerint a Svédországból visszajött cigányok újra fontolgatják, hogy elhagyják az országot. Az interjú szerint mindent meg kell tenni azért, hogy itthon maradjanak, ehhez segítséget, munkát kell biztosítani a számukra.

És azért nem kellene mindent elkövetni, hogy kiváló orvosaink, ápolóink, tanáraink ne kényszerüljenek külföldre menni? Pedig az egészségügy és az oktatási rendszer szétverésének éppen ez a következménye. Miközben pontosan ezek azok a területek, amelyek fejlesztésével, erősítésével a gazdaság versenyképességét is javítani lehetne. Érdemes felfigyelni ugyanis arra, hogy valamennyi hiteles nemzetközi versenyképesség-elemzés szerint ma már csak az egészségügyben felhalmozott tudásra, illetve a még mindig jónak mondható oktatási rendszerre építve lehetne az országban jelentős versenyképesség-javulást elérni. De akkor miért éppen ezt a két területet kell „reformnak" nevezett koncepciótlan, végiggondolatlan módszerekkel szétzilálni, szétverni?

Az is meggondolandó és az elmondottakat igazoló nemzetközi elemzési következtetés, hogy ma a magyar gazdaság és társadalom versenyképességének javulását leginkább akadályozó tényező a kormányzati munka színvonala és minősége. Ennek pedig meghatározó eleme az értékrend: az, hogy mire ad és honnan vesz el pénzt, hogy amikor több helyen is fel lehetne használni a rendelkezésre álló forrásokat, akkor melyik területeket részesíti előnyben a kormány.

Mire is van ma pénz? Kormányközeli szaktanácsadók busás javadalmazására, kormányzati negyedre, metróra, '56-os állami emlékműre, külföldi katonásdira, nagy külföldi cégek költségvetési támogatására és állandó kormányzati átszervezésre, ami egyre többe kerül és egyre nagyobb káoszt okoz. Nemcsoda, hiszen a verebek maradnak, csak más ágra szállnak. De ott miért tudnának jobban énekelni?

Mire nincs pénz? Az egészségünkre, a tudásunkra, a kismamákra, a gyermekekre, a nagycsaládosokra, az idősekre, a környezetünk védelmére, a kultúrára.

Rábízom a kedves Olvasóra, hogy ítélje meg, milyen értékrend ez, és kinek az érdekeit szolgálja!