Dr. Hautzinger Gyula: Újabb látogatás a maradék Bereg megyében (2. rész)

Tegnapi „templom túránkat” követően először ma is folytattuk a szépséges templomok felkeresését. Régi vágyam volt Lónyát és ott a megye legészakibb, reformátussá vált templomát felkeresni.

De volt más okom is Lónyára kirándulni. Vadászemberként sokat hallottam társaimtól a lónyai erdőben történt híres tavaszi szalonka vadászatokról. Mire feleszméltem, már az Európai Unió „jóvoltából” nálunk be is tiltották a vadászatát.

De a napi tervbe tartozott a Tiszán át történő kompozás Lónyáról – Mándokra. Mándok szintén jelentős szerepet foglal el az emlékeimben. Évtizedekkel ezelőtt sokszor vonatoztam errefelé és itt cserélték alattunk a kerekeket a máig eltérő nyomtávú orosz síntávra. De későbbi katonai beosztásaim alatt is megfordultam erre, amikor csapataink vonattal utaztak vagy éppen érkeztek a sivatagi  rakétalövészetről.

Vásárosnaményból a Tisza jobb partján indultunk Lónyára. Kicsit kanyargós út, takaros falvakon keresztül. Mindkét oldalon rendben tartott földek, gyümölcsösök. Szép arcát mutatja az ország legkeletibb vidéke.

A lónyai református templomot nem volt nehéz megtalálni. Hála a kommunikációnak, pillanatok alatt telefonon megtaláltuk a lelkész asszonyt is, aki elnézést kérve, hogy kisded fia miatt nem tud a közeli lelkészházból velünk tartani a kezünkbe nyomta a templomkulcsot. Kívül-belül gyönyörű a templom, de a nagy élmény a csarodaihoz hasonlóan, a többi között a „köpenyes Isten anyja”.

A rövid nézelődés, fényképezés után indulás a komphoz. A lónyai erdőről a helyiek lebeszéltek. Magánkezelésbe került, állítólag be sem lehet menni.  Sebaj, ha már szalonkázni sem lehet, miért is mennék arra.

Szóval, át a Tiszán! Mintha csak ránk vártak voltak. Volt még egy hely a kocsinknak a nem túl nagy, de annál olcsóbb kompon. Ötszáz forint egy átkelés kettőnkre és az autóra. Van még ma ilyen is a kis hazánkban. A néhány perces átkelés során gyönyörködünk a csodás folyónk szépségében.

A túlparton vissza a Vásorosnamény felé vezető útra. Közben egy pillantás a sok emléket idéző mándoki vasúti komplexumra.Visszafelé egyenesebb és gyorsabb az út a magyar Bereg fővárosába.

Délutánra maradt még egy fontos program amiért idejöttünk. A részünkre három napra otthont adó Hunor hotel felső szintjén a vadászati világkiállításra kibővített vadászati világkiállítás megtekintése. A helyszín egyik vidéki programja volt a tavalyi ötven évvel korábban Budapesten megrendezett világkiállításnak.

Két évvel ezelőtt már volt alkalmam lapunkban beszámolni akkori élményeimről. Mára, megőrizve az alap látnivalókat, hatalmasra bővültek a azok! A hotel tulajdonos-világvadász Kiss B. Zoltán magtér épületeinek felső szintjeit „sóhajok-hídjával”  építészileg összekötve, háromszorosára bővült a lassan a keszthelyi vadászati kiállítással vetekedő expozé.

Ízlésesen berendezett, nem túlzsúfolt termeken lehet keresztülsétálni. Időről időre, ha nem hiszünk a szemünknek, vadhangok emlékeztetnek hol járunk. Izgalmas az átkelés a sóhajok hídján.

Ha lepillantunk, itt is érdekes látnivalók várnak az üvegpadlóba épített akváriumban.

A kiállított gazdag preparált anyag földrészenként mutatja be földünk vadvilágát. Csodálatos a háttér dekoráció, amely kedve barátom, Boros Zoltán festőművész kiforrt munkásságát bizonyítja.

De ejtsünk néhány szót a tehetős üzletember-tulajdonosról is! Tisztelet és elismerés, az olyan magyar vadászoknak, Hídvégi Bélának és most Kiss B. Zoltánnak, akik sikeres üzleti tevékenységük eredményeként megengedhetik, hogy  jövedelmükből mindannyiunk örömére ilyen kiállításokat rendezhessenek be.

Személyes találkozásunkkor félig viccesen-félig komolyan hívtam fel Zoltán figyelmét a tért záró negyedik épület felső szintjére, amely kínálja a lehetőséget a folytatásra. Nem leptem meg a felvetéssel. Nyilván gondol rá. Sok vadászszerencsét. Sikerülhet neki.