Egy Fénykép A Múltból: Arany János

"… benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést…" (Arany János)

Háromszor futottak neki a méltóságok Arany Jánosnak – hogy sikerrel jártak-e, kiderül irodalmi díjakról szóló Nyáry Krisztián-sorozatunk 7.részéből:

" A belügyminiszter és a kultuszminiszter személyesen kereste fel lakásán a költőt, hogy rábeszéljék: fogadja el a legmagasabb állami kitüntetést, amelyet korábban visszautasított. Báró Wenckheim Béla és báró Eötvös József 1867. június 22-én zarándokoltak el az Akadémia épületébe Arany János szolgálati lakásába, – ez volt a harmadik próbálkozásuk, hogy meggyőzzék a Magyar Királyi Szent István Rend kiskeresztjének vonakodó kitüntetettjét. A legmagasabb magyar kitüntetést még Mária Terézia alapította az első magyar király emlékére, s 1764 óta több mint ezren vették át az aktuális Habsburg uralkodótól a nagy- vagy kiskeresztet. A rendjel korábbi birtokosainak soraiban találunk szövetséges királyokat, diplomatákat, politikusokat, az udvarhoz hű arisztokratákat, de költőt egyet sem. Az a kevés polgári személy, aki a kitüntetésben részesült, automatikusan bárói címet is kapott. Arany János nem csak származása, hanem politikai múltja miatt is kilógott a rend tagjai közül. A két miniszter mégis azért ment el hozzá, mert óriási politikai jelentősége volt annak, hogy Arany a kitüntetés díjazottja legyen.

Ha Petőfi barátja, a nemzet költője elfogadja a két héttel korábban magyar apostoli királlyá koronázott Ferenc Józseftől a rendjelt, azzal jelképesen is lezárul a 48-as magyarok és a bécsi udvar kiegyezése. A Szent István Rend és Arany személye egyaránt szimbólum volt. 1850-ben ugyanis az udvarnak tett szolgálataiért a forradalmat vérbe fojtó Haynau is megkapta a kitüntetést. Hét évvel később a megbékélést kereső Ferenc József Budára látogatott, és mások mellett Arany Jánost is ki akarta tüntetni. Cserébe csak egy üdvözlő verset várt volna el az udvar. Arany ekkor visszautasította a kitüntetést és megírta A walesi bárdok című balladát. Bár a vers csak 1863-ban jelent meg, mindenki tudta, hogy mi a véleménye a költőnek a császári kegy elfogadásáról. Éppen ezért volt fontos a kiegyezést létrehozó politikusoknak, hogy az időközben az Akadémia titkárává és a Kisfaludy Társaság igazgatójává lett Arany – lényegében a magyar értelmiség nevében – jelképesen is megbékéljen az uralkodóval.

A kitüntetéssel kész helyzet elé akarták állítani, biztosak voltak benne, hogy a kiegyezést és Deákot támogató költő utólag nem fog botrányt csinálni, ha neve megjelenik a kitüntetettek között. Ilyesmi azonban már akkor sem maradhatott titkokban, Arany valahogy megneszelte a tervet, és azonnal levelet írt barátjának, a kultuszminiszterré lett Eötvös Józsefnek. „Nem tudom mi benne igaz, de pár nap óta erősen beszélik, hogy számomra fejedelmi kitüntetés készül. Valami rendjelt emlegetnek. Ha még lehetséges, múljék el tőlem e pohár! (…) Azt sem tudom, mi következménye lenne, ha én e fejedelmi legfensőbb kegyet magamtól elhárítanám: de úgy érzem, hogy helyzetemben e következményt kellene választanom inkább. Értem én, s hálásan elfogadom az eszmét, hogy ez által az irodalom azon ágának legfensőbb figyelemben és buzdításban részesítése a czél, melynek én is igénytelen munkása vagyok: de sem ez irodalom nem fogadna el engem képviselőül sem én magamat annak nem tartom." Eötvös már másnap saját kezűleg írt levélben válaszolt: „Neked jogodban áll e rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszautasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg, melyek bizonyosan ép úgy szíveden fekszenek, mint bárkinek. Kérdezz erről bárkit, kérdezd Deákot…"

Eötvös levele azon a napon érkezett, amikor Arany neve megjelent a kitüntetettek névsorában a hivatalos közlönyben. A költő azonban kitartott amellett, hogy visszaadja a díjat. Eötvös, aki maga is a rendjel új kitüntetettje volt, ekkor kereste fel először személyesen barátját, de nem tudta meggyőzni. A helyzet botránnyal fenyegetett. Arany másnap a kitüntetésekért felelős belügyminiszternek is levelet írt immár a legszemélyesebb érvekkel. Tudja, hogy a kitüntetés a magyar irodalomnak szól, de „a legélénkebb contrastot képezi, mintegy kivesz saját énemből, s életemet önmagával meghasonlásba ejti (…) benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést."

E levél után határozta el a két miniszter, hogy közösen próbálják jobb belátásra bírni a költőt, elutasítása negatív politikai következményeit ecsetelve. A hatszemközti megbeszélés eredményét Wenckheim miniszter másnapi leveléből ismerjük: Arany nem költőként, hanem az Akadémia titkáraként, tehát nem magánemberként, hanem hivatalos minőségében elfogadja a kitüntetést, bárói címet nem kap mellé, a rendjelt pedig soha nem fogja viselni. A belügyminiszter nem akarhatta tovább feszíteni a húrt, így ünnepélyes ceremónia helyett a lovagkeresztet egyszerűen a levélhez mellékelve postafordultával küldte el a költőnek. Arany érzéseit A csillag-hulláskor című ironikus versfüzérben örökítette meg:

„Járnak hozzám méltóságok,

Kötik rám a méltóságot:

Megbocsásson méltóságtok,

Nem érzek rá méltóságot."

Készítette: Nyáry Krisztián