Irodalmi díjak, befejező rész (sajnos). A jubiláló író ajándékba élő szarvast és erdőt kap, végül az ünneplés-sorozatban elhalálozik. Mikszáth díjai, Nyáry Krisztiántól:

Irodalmi díjak, befejező rész (sajnos). A jubiláló író ajándékba élő szarvast és erdőt kap, végül az ünneplés-sorozatban elhalálozik. Mikszáth díjai, Nyáry Krisztiántól:

"1910-ben valóságos díjeső és elismerés-özön szakadt a 63 éves Mikszáth Kálmánra. Az egész ország az ő 40. írói jubileumát ünnepelte, és ami kitüntetést író megkaphat, azt mind a mellére akasztották. Büszke volt az elismerésekre, örömmel fogadta a legkülönösebb ajándékokat is, és lelkiismeretesen válaszolt a tucatszámra érkező gratuláló levelekre. Egy-két éve már betegeskedett, szíve nehezen bírta testsúlyát, orvosai figyelmeztették is, hogy kímélő életmódra és még inkább kímélő ételekre lenne szüksége. A bő egy évig tartó ünnepségsorozat azonban mindkettőt lehetetlenné tette.

A Kisfaludy Társaság 1909. február 21-én megtartott ülésén született meg a terv Mikszáth Kálmán 40 éves írói jubileumának országos megünneplésére. Jókai halála után egyértelműen ő számított a nemzet első számú írójának, akinek írásait a konzervatív irodalmárok és a fiatal modernek egyaránt szerették, és aki biztos pénzügyi sikert garantált kiadójának. Mindenkinek megérte tehát részt venni az ünneplésben, hiszen az ünneplőknek is legalább annyi jutott a dicsőségből, mint az ünnepeltnek. A Kisfaludy Társaság indítványát ezért lelkesen fogadta az Akadémia, a Petőfi Társaság, a Budapesti Újságírók Egyesülete és a Magyar Nőszövetség is, és közösen szervezték meg a jubileumot, amelynek lebonyolítására különféle bizottságokat hoztak létre összesen 500 taggal. A díszelnökségben Tisza Istvántól Kossuth Ferencig helyet kaptak a politikai elit minden irányzatának képviselői. Sorra alakultak a megyei szervezőbizottságok is, az egész ország szó szerint Mikszáth-lázban égett.

Az ünnepelt előtt mindezt nem is nagyon lehetett volna titokban tartani, ha másért nem, hát azért, mert ő maga is részvényese volt a 32 kötetes jubileumi díszkiadást tervező Révai Kiadónak, így hivatalból értesült az országos előfizetői akció előkészületeiről. Hogy mire számíthat a következő évben, azt az olyan küldeményekből is tudhatta, mint amelyet az Országos Nőképző Egyesülettől kapott: „»A jó palócok« szerzőjét kérjük, fogadja szívesen s jó étvággyal fogyassza el konyhánk e szerény termékét. Őszinte hódolattal az »Orsz. Nőképző Egyesület« Főzőiskolájának növendékei. Budapesten, 1909. márc. 4. (disznótorunk napján.)" A hasonló ajándékok – a hímzett oltárterítőtől az alkalmi versekig – szinte naponta érkeztek, akárcsak a felkérések a legkülönbözőbb szervezetek tiszteletbeli tagságára és díszelnökségére. Javában készült az írót ábrázoló festmény is a Kisfaludy Társaság számára, akárcsak az a szoborcsoport, amely hat Mikszáth-regényalakot örökített meg. A kitüntetések között az Akadémia nagydíja nyitotta és a legnagyobb uralkodói ordó, a Szent István rend kiskeresztje zárta a sort. A Magyar Nők Szövetsége levelet írt Nógrád vármegyének, hogy Mikszáth szülőfaluját az időközben Kürtabonnyá magyarosított Szklabonyát az író tiszteletére Mikszáthfalvának kereszteljék át. Ezt végül úgy alakították, hogy a falu képviselő-testülete legyen a kezdeményező, akik 1909 végén „felszólamlással, fellebbezéssel meg nem támadott" határozatban kérték a belügyminisztériumtól a falu nevének megváltoztatását. Horpács községben, ahol Mikszáthék kúriája állt, a szervezőbizottság megvett egy nagyobb birtokot a hozzá tartozó erdővel együtt, mert az a családi legendárium szerint valamikor anyai ágon a felmenőjüké volt. Bár ez aligha volt igaz, a földterületet a nemzet ajándékaként ünnepélyesen át is íratták Mikszáthra, aki boldogan vette birtokba, s nagy tervekkel készült a modernizálására. Ide érkezett a legkülönösebb ajándék, amit a jubileum alkalmából kapott. „Tegnap kaptam ajándékba egy másfél éves szarvast. Szép karcsú állat, de nem tudom, mit csináljak vele." – írta családjának. Sajnálta volna, ha a vadászok lelövik az állatot, így megtartotta a birtokán, és írt róla egy novellát.

Az ünneplés azonban egyre inkább fárasztotta, a vidéki rendezvények meghívóit udvariasan visszautasította. A hagyatékában fennmaradt levelezésében sok megválaszolatlanul maradt gratulációt találunk, vagy csak a válasz befejezetlenül maradt vázlatát, mert arra különösen ügyelt, hogy ne csak a miniszterelnöknek vagy a mohácsi főrabbinak, hanem a köszöntőverset küldő kisdiáknak is személyre szóló, mikszáthi választ adjon. Úgy tervezte, ha túl van az ünneplésen, amelynek csúcspontja május 16-ika, a tulajdonképpeni 40. évforduló volt, több ideje lesz az írással foglalkozni. Amikor áprilisban a budapesti egyetem dísztdoktori címre jelölte, Mikszáth így köszönte a meg a dékánnak: „Azt mondhatnám, amit a veszprémi püspök a Lánchíd megszavazásánál, hogy »minek az erre a rövid időre!« (Maga a püspök öreg úr volt.) Mondhatnám, de nem lenne igazam, mert ez a kitüntetés és nagyrésze azoknak, amelyek értek, olyanok, mint a szép őszi meleg esők. Nem annak az évnek szólnak és nem annak a termésnek, amely már be van takarítva, hanem a jövő termés számára kövérítik meg a talajt."

A jövő termésre már nem maradt idő. Amikor a jubileum lezárásaként rendezett Vigadó-beli díszülés után néhány nappal országgyűlési képviselői körzetébe, Máramarosszigetre utazott, Mikszáth már nagyon gyengének érezte magát. Ott még részt vett egy kisebb ünneplésen, de másnap arra kérte a kísérőit, hogy vigyék haza Budapestre. Itt halt meg szívelégtelenségben május 28-án családja körében. Valamikor az ünnepség kezdetén ezt írta: „Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik: ez a legnagyobb jutalma."

Készítette: Nyáry Krisztián

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük