Egyfajta Elrendelés Az életem - Beszélgetés Erdélyi Géza Püspökkel

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke április 2-án töltötte be 70. életévét. A Pátria rádió Világosság címû református mûsorában hangzott el Iski Ibolya beszélgetése a jubilánssal, melynek írott változata alább olvasható.

– Ebben a korban, amikor egyre többet hallunk az életük teljében lévõk korai és gyors haláláról, elégedett lehet az az ember, aki évei számának összegzésekor hálaadó szívvel mondhatja el, sikerült maga mögé utasítania hetven évet. Az Ön esetében nem is akármilyen hetven évrõl van szó, hiszen elmondható, hogy igazán tartalmas és gazdag életutat mondhat magáénak. Hogyan tekint vissza ezekre az évekre, illetve a kezdetekre?

– A kérdés megválaszolásához nagyon messzire, egészen a gyermekkorig kell visszamennem. A neveltetésemben fontos szerepet játszott a Biblia, annak naponkénti olvasása. Az Ige közelségében és imádságos környezetben nõttem fel, hiszen édesapám Abarán volt lelkipásztor. Az õ munkáját látva teljesen világossá vált számomra, hogy mi a feladata egy gyülekezet lelkészének. Persze akkoriban mások voltak a körülmények, mint manapság. Hatvan esztendõvel ezelõtt egy falusi lelkész esténként otthon tartózkodott a családjával. Mindenkivel törõdött, a lelki gondoskodáson kívül orvosolnia kellett még a sebesüléseket is. Édesapám hivatásának köszönhetõen a falu minden családjának az élete gyakorlatilag nyitott könyv volt elõttünk, hasonlóan ahhoz, amint a lelkész élete is nyitott azok elõtt, akik figyelnek rá. Mindezekkel teljesen tisztában voltam, és nagyon tetszett nekem ez a pálya.

– Ez a családi indíttatás adta Ön számára az impulzust, hogy lelkipásztor legyen, vagy mondhatjuk azt, hogy isteni elhívásra válaszolt azzal, hogy a teológiai pályát választotta?

– Úgy gondolom, nem véletlenül születik az ember egy bizonyos helyre. Gyakran voltam fültanúja komoly beszélgetéseknek, amikor nehéz, de nagyszerû feladatokról esett szó. Aztán késõbb bennem is felmerült a kérdés, mi végre van itt az ember? Nekem nagyon tetszett édesapám hivatása, de belsõ hang és hívás nélkül nyilván másként alakult volna az életem. A komáromi gimnáziumi éveim alatt is folyamatosan élt bennem a vágy, hogy teológiára jelentkezzem. Igaz, elõször egy kicsit más elképzeléseim voltak, mert az olvasmányaim hatására külmisszióban szerettem volna szolgálni. Ehhez azonban akkoriban szükségeltetett az orvosi tudományok ismerete is, ezért én mindkettõt el is akartam végezni. Sajnos, a sorrendet rosszul választottam meg. Nem hallgattam a szüleimre, akik figyelmeztettek, hogy elõbb végezzem el az orvosit, s csak aztán jelentkezzem a teológiára, mert elõfordulhat, hogy késõbb már sehova sem nyerek felvételt. Talán ez volt az én emberi tévedésem, amikor nem hallgattam rájuk, mert igazuk lett a szüleimnek. A teológia elvégzése után már sehova sem vettek fel, a külmisszióból így nem lett semmi. De késõbb rádöbbentem, hogy egy lelkipásztornak idehaza is van épp elég sok missziói feladata, nem kell ezért külföldre mennie. Tudomásul vettem tehát, hogy a missziói jellegû munkát hazai igehirdetõként kell végeznem.

– Úgy tudom, teológiai tanulmányait Prágában végezte. Milyen hatások érték az egyetemen, és foglalkozott-e még valami mással is a tanulmányai során?

– Jelentkezhettem volna Pozsonyba is az evangélikus teológiára, ott viszont feltételül szabták, hogy szlovák nemzetiségûvé kell válnia annak, aki Szlovákiában szeretne tanulni. Én ezt nem tudtam elfogadni, ezért Prágába jelentkeztem. A csehtestvérek teológiája egyébként is közelebb áll a reformátusokéhoz, mint az evangélikusoké. Véleményem szerint, ha valaki lelkész szeretne lenni és a teológiai tanulmányai során kibírja az elsõ két évet, az biztos, hogy el is végzi azt és megszerzi a diplomát. Az igazsághoz tartozik az is, hogy néha azért a mi hitünket is megrázta egy-egy túlságosan erõs teológiai kritika, és a különféle szellemi irányzatok és áramlatok hatottak ránk is, de az tény, hogy reggel és este is naponta volt közös áhítatunk, a Bibliával és az egyházzal foglalkoztunk, mindvégig az egyház talaján álltunk. S hogy a másik kérdésre is feleljek: teológiai tanulmányaimon kívül behatóan tanulmányoztam az építészetet is.

– Hogyan gondol vissza az elsõ szolgálati helyére?

– Varga Imre püspök jóvoltából a rimaszombati püspöki hivatalba kerültem. Nem örültem az irathalmazoknak, nem is éreztem ott magam jól. Viszont így utólag visszatekintve azt látom, a legmagasabb egyházi hivatalból kitûnõ volt a rálátás egyházunk gyülekezeteinek életére. Nemcsak ezt tartottam jónak, de azt is, hogy egy olyan egyházi diplomata mellett szolgálhattam, mint amilyen Varga Imre püspök volt. Azonkívül nagyon sokat szolgáltam, hiszen kevés lelkész volt akkoriban Rimaszombat környékén. Rendszeresen beszolgáltam a losonci és a füleki gyülekezeteket. A Rimaszombatban székelõ püspöknek tíz hónapon keresztül nem volt káplánja, így ezt a feladatot is nekem kellett ellátnom. Ez a kettõs feladat nagyon nagy leterhelést jelentett számomra, hiszen naponta 10-12 órát dolgoztam. Eleinte tiltakoztam is és zúgolódtam a sok munka miatt, viszont javamra vált: megedzõdtem általa. Akkor még nem láttam ennek értelmét, hogy miért is kellett ilyen komoly "edzésben" részesülnöm, csak amikor megválasztottak püspöknek, értettem meg, és visszatekintve végül mindennek, ami korábban történt velem, megláttam az értelmét. Egyfajta elrendelést érzek ebben.

– Gondolta-e azt akkoriban, hogy talán egyszer Ön lesz a református egyház püspöke?

– Ilyen vágyaim soha nem voltak. Én igehirdetõ szerettem volna lenni a szó legszorosabb értelmében. De ha valaki utólag fel akarna róni, kifogásolni szeretne valamit, egy valamivel kapcsolatban joggal teheti, mert arra bizony gondoltam, hogy szeretnék nagy, népes gyülekezetben dolgozni. Vágyakoztam ezután, és ezt is megadta az Úr Isten. A misszióba is belecsöppentem. Rimaszombatból elkerülve három és fél éves átmenet következett Szalócon, Gombaszögön és Vígtelkén. Aztán a rozsnyói gyülekezet hívott meg lelkipásztorának. Sok-sok családot kellett misszionálni, lelkigondozni. Nem volt egyszerû feladat. Ma is hálát adok az Úrnak, hogy nem riadtam vissza ettõl, hanem erõt kaptam a szolgálathoz. Még a legnagyobb tiltások ellenére is 167 új felnõtt tagot sikerült bevonni a gyülekezet életébe, amit én nagyon komoly eredménynek tartok. Isten mindig úgy igazította az életemet, hogy azzá lettem, amirõl már fiatalabb koromban is álmodoztam: igehirdetõ lettem. Igaz, nem a csendes-óceáni szigeteken, hanem a közép-európai holt tenger kellõs közepén – Makkai Sándor szavaival élve.

– Említsük meg azt is, hogy Rozsnyó után hosszú ideig szolgált Hanván…

– Igen, egy gömöri falu lelkésze is voltam. Én magam is falusi környezetbõl származom. Földmûvelõ népünket már gyerekkoromtól kezdve jól ismerem. Tudtam, hogy éppen nekünk, magyaroknak, mit jelent a földmûves ember. A saját életét, idejét beosztó, szinte független és szabad ember, akit jóllehet késõbb megtörtek a kollektivizálással. Teljesen idegenül hatott rám a városi környezet, de azt is meg kellett szoknom. Rozsnyó egy teljesen más közeg volt. Többnyire bányászok alkották a gyülekezetet. Olyan nagyon kemény, egyenes emberek, akik bányászimádság nélkül nemigen szálltak le a tárnába. Bizony, ez is a javamra szolgált, hála az Úr Istennek! Akkor még nem tudtam, hogy mindez szükséges lesz ahhoz, hogy egy ilyen felelõsségteljes tisztségben megértsek másokat.

– A 90-es évek elején elõadó volt a prágai teológián. Mennyi ideig tartott ez az idõszak?

– Öt esztendeig. A püspökké választásom után már nem tudtam vállalni az ezzel járó kötelezettségeket. 1996-ban gyakorlatilag még a téli szemeszter végéig tanítottam, amikor már nemcsak gyülekezeti lelkipásztor, hanem püspök is voltam. Közben már mûködött Komáromban a Calvin J. Teológiai Akadémia, ahol elõször hitoktatókat képeztünk, aztán már teológusokat is. Annyira felgyülemlett a munka, hogy egyszerûen be kellett fejeznem a prágai tanítást. Igaz ugyan, hogy a teológiai karon felkínálták, maradjak ott tanárnak, de nem fogadtam el az ajánlatot, mert már a szlovákiai református egyházban is formálódott a teológiai oktatás.

– Számított rá 1996-ban, hogy a zsinati tagok többsége Önre adja le a voksát és megválasztják püspöknek?

– Nem számítottam. Azt mondtam, ha el kell vállalnom ezt a tisztséget és ha az Úr Isten úgy rendelkezik, akkor én leszek a református egyház püspöke. Ha másként dönt, akkor nyilván más terve van velem és azzal is, akit majd megválasztanak. De végül úgy adódott, hogy én kaptam a legtöbb szavazatot.

– 2002-ben is Ön lett a református egyház püspöke. Akkor már nem a Zsinat tagjai közül választották meg a lelkészi elnököt, hanem a gyülekezetek presbitériumai döntöttek a püspök személyérõl. Az eredmény kapcsán lehet-e – többek között – arra is következtetni, hogy a presbitériumok elégedettek voltak az Ön munkájával és ezért szavaztak bizalmat annak a munkának, amelyet korábban, hat évvel azelõtt elkezdett?

– Én magam is úgy fogtam fel, hogy ez a bizalom kifejezése volt. A program ismerõs volt mindenki számára. Az asztalra került az elvégzendõ feladatok legtöbbje. Így mindenki számára világossá válhatott, hogy mi az, amit az egyház Ura az elõzõ ciklusban elvégeztetett velünk, s mi az, ami még elõttünk van. Bizonyára mindez benne volt, hogy a munkát folytatni kellett.

– A református egyház püspökeként melyik döntését tartja a legnehezebbnek, illetve voltak-e olyan döntések, amelyeket ma már nem vállalna fel?

– Ilyen nemigen van, mert minden komoly döntést hosszú vívódás, töprengés elõzött meg. Minden döntést elõször alaposan átbeszéltem a hozzám legközelebb álló munkatársakkal, és csak utána mondtam rá igent vagy nemet. Amiket elvállaltam, újra elvállalnám, amennyiben a helyzet kényszere alatt kellene vállalnom. De természetesen voltak olyan döntések is, amelyeket nem szívesen vállaltam, de meg kellett tennem.

– Melyek voltak ezek?

– Számomra a legnehezebbek a személyes jellegû döntések voltak. A történelmi helyzetek kényszere, a problémák megoldása, illetve feloldása.

– Mit tart a legnagyobb eredménynek, amit püspökként sikerült elérnie s amivel a református egyház gazdagodhatott?

– Ez az élet különbözõ területeire vonatkozik. Egyszer meg fognak ezért ítélni, de legfõképpen az Úr Isten. Ha az egész egyházunk létének az anyagi feltételeit nézem, akkor azt mondhatom, hogy az egyháztól elkobzott javak túlnyomó részét sikerült visszaszerezni. De ez nemcsak egy, hanem több ember munkájának az érdeme. Ha a teológiai tudomány kérdését nézem, akkor ugyanez érvényes erre is. Mennyi tárgyalást kellett folytatni, hogy a katechetikai szeminárium létrejöjjön, aztán meg azért, hogy a református teológiai oktatást is megoldjuk saját egyházunk keretén belül! Amikor a teológiai kar akkreditálása valósággá vált, akkor ez lett a magja a Selye János Egyetem megalapozásának. Ha a lelki életet nézem, akkor jó érzést vált ki bennem, ha visszajelzéseket kapok egy-egy lelkészbeiktatás, templomszentelés vagy más találkozások után, hogy köszönik az igeszolgálatot. De sorolhatnám tovább. Úgy gondolom, hogy hitelesen szolgálhattam a gyülekezetek megújulását a lelkész testvéreimmel, gondnokokkal, presbiterekkel együtt. Örvendezhettem azokkal, akik a kilencvenes években az óriási nyomástól felszabadulva visszatértek az egyházba – többségük segítõ szándékkal, szolgálatkészséggel. Ha a gyermekeket nézem és arra gondolok, hogy 40-50 évig milyen tilalommal zárták el tõlünk õket, akkor nagy öröm a számomra, hogy elindulhatott a gyermek- és ifjúsági munka, a táborozások, a vasárnapi iskola. Aztán sikerült különféle támogatásokat szerezni személyes kapcsolatok révén, így épülhettek új és újulhattak meg régi templomok. Különféle küldetésû missziós központok jöttek létre, vagy sikerült egy-egy református iskolát megmentenünk vagy beindítanunk ott, ahol erre igény mutatkozott. Én úgy gondolom, hogy mindez olyan munka, amire rágondolva szinte lelki gyönyörûséggel telik meg az ember. Hogy ennél is többet kellett volna elvégeznünk, abban nem kételkedem. És ha csak azt tettük volna meg, ami kötelességünk volt, akkor is azt kell mondanunk az Írás szerint, hogy haszontalan szolgák voltunk.

(Kálvinista Szemle – Iski Ibolya)

? www.reformatus.hu Kommunikációs Szolgálat szerk@reformatus.hu T.:(1)460-0753