Elmeséled honnan szerezted ezt a karszalagot? Sziget finálé

Ugyan még mindig nem tisztázódott mekkora veszteséggel zárt fesztivál költségvetése illetve az sem, hogy idén dőlt-e nézőcsúcs valamelyik napon vagy sem, avatatlan szemnek csupán annyi tűnhetett fel, hogy a Sziget hajrá hétvégéjén borzasztó sokan voltak odakint. Hivatalos közlés szerint az összesített létszám 385 ezer fő volt.

Ugyan még mindig nem tisztázódott mekkora veszteséggel zárt fesztivál költségvetése illetve az sem, hogy idén dőlt-e nézőcsúcs valamelyik napon vagy sem, avatatlan szemnek csupán annyi tűnhetett fel, hogy a Sziget hajrá hétvégéjén borzasztó sokan voltak odakint. Hivatalos közlés szerint az összesített létszám 385 ezer fő volt.

Ez is alátámasztja azt a tényt, hogy a rendezvényre több jegyet adtak el, mint az összes hazai nagyfesztiválra együttesen. Már-már készültem arról értekezni, hogy mekkorát fejlődött a biztonságiak hozzáállása és fellépése a 19 évnyi Sziget-történet alatt, de sajnos az utolsó napi események elvették ettől a kedvemet. Be kell vallanom, nem vagyok egy drabális termet. Ezért a karszalag az utolsó lehetséges helyen kerül rögzítésre, de a maradék még egyszer körbeérné a csuklómat megint. Ebben nincs semmi új, semmi meglepő. Vannak évek, amikor a kapusok tehetségesebben teszik fel, fityegő rojtosodó rész nélkül, van, amikor nem. Több szót nem is érdemelne.

Vasárnap azonban ez másképp alakult. Fényes nappal igyekeztünk kollegámmal a K- Hídon befelé, azaz igyekeztünk volna. A külső beengedő kapunál a jegyszedő „kislány" majdnem lehúzta a belépőmet, feszegette, kifordította, tépte, nyúzta, jó hosszan, majd feltette a sokat sejtető kérdést: elmeséled, hogy honnan szerezted a karszalagodat? Általában jól bírom a gyűrődést és a kekeckedésekre villámgyors vitriolos választ produkálok, de az egy heti bagoly-életmód meg a vegytiszta pofátlanság lefagyasztott teljesen. Igazából azt hittem menten felrobbanok, ehhez méltóan csak egy felszisszenésre voltam képes, meg arra, hogy elmozdítsam a karszalagot egy kicsivel, hogy a sajtó munkatársainak járó stage-pass láthatóvá váljon és közöljem, mit csinálnék, egy hete itt dolgozom. Ami ezután következett az volt mindennek a teteje, miután megjelent fotósunk is, lévén férfiember abbahagyta a látványos kekeckedést és egy megvető, „nna hát jólvan" megjegyzés kíséretében jelezte, hogy csak személyes jóindulata és az utolsó nap varázsa enged be egy magamfajta lógóst. Ezzel pedig a megpróbáltatásoknak nem volt vége. A belső kapunál a csomagok átvizsgálásakor jött a következő feketeleves, a hátizsákot ellenőrző őr a külső zsebben, jól láthatóan szállított, a Sziget területén vásárolt félliteres ásványvizes palackot találta „túlságosan telinek ahhoz, hogy csak víz legyen benne". Nem fogják elhinni, kivette a zsebből, kinyitotta és közvetlen közelről beleszagolt. Ezt már nem bírtam szó nélkül, közöltem, hogy remek ezzel a fáradtsággal ott is hagyhatom. Mégis, kinek van már kedve abból az üvegből inni, amit száz csomag meg mindenféle után megfog a szájánál és szagolgat?! Magából kikelve kérte ki magának, hogy ő csak a munkáját végzi, az irodában is csak úgy van, hogy azt kell csinálni, amit a főnök mond és ha nem tetszik, akkor el is kobozhatja. Ekkor fordult vissza kollegám, aki már túlhaladt az ellenőrzésen, mit ne mondjak szinte zavartalanul és közölte az éberség mintaképével, hogy lehet eltenni, mert mi köszönjük ebből nem kérünk, foglalja csak le a két pohárnyi vizet, nyugodtan. Még háborgott egy darabig, hogy ő nem szemetes, ne hagyjuk ott. Akkor már hangosan méltatlankodva egy készenlétis rendőrjárőr szeme-füle hallatára hajítottam ki nagy ívben a szerencsétlenül járt innivalót a konténerbe, felkészülve arra, ahogy a nap indult, hogy még igazoltatni is fognak. Ez szerencsére elmaradt.

Azért kár ez az egész, mert ezzel a hercehurcával lerombolták mindazt, amit fontosnak tartottam volna leírni, hogy idén látszott először, hogy a biztonsági szolgálat nem valami arctalan ellenségnek látja a szigetlakókat és a látogatókat, hanem emberként kezelik őket. Az őrök többsége készségesen segítette a sajtó munkatársait, pontos és készséges felvilágosítást adtak csúszásról, fotózási helyekről vagy helyszínekről. Szemmel látható volt a változás a korábbiakhoz képest. Részletesebben terveztem erről írni, de valahogy a fentiek után nem maradt hozzá kedvem. Remélem lesz Önök között, tisztelt Olvasók olyan, aki megérti ezt. Próbáltam találni valakit a biztonságiaktól, aki elmagyarázza nekem, hogy valóban van-e  joguk kinyitni és belenyúlkálni, szaglászni az üvegekbe és nem engem kellett volna megkérnie, hogy egyáltalán kinyissam, de az utolsó napi felfordulásban nem találtam ráérő felelőst. Jó lenne, ha valaki hivatalos helyről tisztázná ezt a szituációt. Félreértés ne essék, egy pillanatig sem tartottam igényt különleges elbánásra mint hivatalos szigetelő, csak normálisra, mint akármelyik látogató.

Az intermezzón túl kedvenc színhelyünk, a Rock-Metal Nagyszínpad felé tartottunk. A finn Sonata Arctica koncertjére voltunk kíváncsiak, akikről egy szemernyi infót nem lehetett találni semmilyen ajánlóban. Az ilyenek érdekelnek a legjobban. Az együttes 1996-ban alakult és szakszerű besorolás szerint power metal-t játszanak. Veszélyes és nagy feladatot tűztek ki maguknak a meghatározással, mely szerint a Stratovarius nyomdokaiba lépnek. Elég derekasan próbálnak helytállni ezen a rögös úton. A power metal egy igen széles kategória, belefér sokféle hangszeres megoldás a kőkemény gitáralapokon felül. Az első kézenfekvő megoldás a szintetizátor, ami a hiedelmekkel ellentétben nem lágyítani hivatott a hangzást. Néha mégis ezt teszi, olyankor kezd nem tetszeni az előadás a keményvonalasabb közönségnek. Igen, néha mi is úgy éreztük, hogy az igazán kőkemény alapokra kár az áriázós ének és igen, néha kár a szintetizátor uralmáért. Dehát a nevükben benne van a szonáta és ehhez híven egész power metál balladákat és néha igenis szonáta-félék zúzták le a megjelentek hallójáratait. A jó öreg igazság itt is bejön, az északi metalbandákat lehet nem szeretni (ez ízlésen múlik), de csalódni bennünk aligha (hitelesek és felkészült, jó zenészekkel turnéznak). Nem csoda, hogy a skandináv, de azon felül külön a finn metál külön kategóriát képvisel, legyen az bármelyik irányzat ezen belül. A Sonata Arctica korrekt koncertet adott a Sziget zárónapján, de minket százszázalékosan nem tudott elvarázsolni. Továbbra is Korpiklaanit a Szigetre!

Hamár Sziget és Rock-Metal Színpad, van négynapnyi tudósítás, valami mégis hiányzik. Mi lehet az? Természetesen a Tankcsapda. Nincs rockzenei nagyrendezvény nélkülük. A magyar rocktörténet meghatározó és megkerülhetetlen zenekarává nőtt debreceni trió fellépésével zárt a Rock-Metal Nagyszínpad. Irgalmatlan létszámú közönség jött megnézni őket. Még az olyan gyakorlott koncertlátogatót és valamikori Tankcsapda-rajongót, mint e sorok írója is meglepte a látvány. Pedig láttuk a jubileumi XX. éves koncertet, számtalan nagyszínpados fellépést, mégis elemi erővel hat a látvány, mennyiféle korosztályt képesek meghódítani Lukácsék. Emlékezve az 1990. október 14-i első éves születésnapi koncertre, először a Petőfi Csarnokban, az Auróra vendégeként, mintha nem is ugyanazok lennének. A kicsit megszeppenten, punkos-metalos-rockos zenét játszó, a közönség fogadtatásától kicsit zavarban viccelődő rockerekből igazi sztárok lettek. A kifejezés nem a legjobb értelmében sajnos, hiszen húsz éve sztárok már legalább, ha a 22 éves zenekartörténetet vesszük. Ami a legszebb az egészben, hogy teljesen megérdemelten lettek azzá, egytől egyik kiváló zenészek és előadók is. Hiába játszanak motorostalálkozókon még most is, a laza rocker időszak is a múlté. Kőkemény rocksztárság ez már, annak minden hívószavával és körülményeivel és az elmaradhatatlan show-val. Ugye nem csak számunkra tűnik borzasztóan összeegyeztethetetlennek a Tankcsapda-show összetétel? Pedig meg kell(ene) barátkozzunk ezzel is, szimfonikus bevezető, füstgépek, pirotechnika, a megszokottnál is  – sajnálom valahogy nem illik a képbe. Az elszaporodó káromkodások és szexista viccek még hagyján, de ez sem volt régen így, a közönségnek való beszólogatások pláne nem, az is ugyanaz a kategória. Ha ezek nélkül sikerült ennyire befutni, nem a csúcson kellene elkezdeni ez. Persze hatni kell a fiatalokra, meg nyomni a divatos szöveget, azért talán nem ennyire. A csalódás mélypontját ott érte el a dolog, amikor néhány szám után Lukács közölte, hogy tudja, hogy itt sokan vannak külföldiek, ezért kéri a rajongókat, hogy tolmácsolják nekik mindenféle nyelven, hogy üdvözli őket és köszöni, hogy eljöttek, de ez itt mégiscsak Magyarország, a „kib***** Szigetfesztivál, Budapesten" és ő jobb szeretne itt magyarul beszélni. Ehhez később másnapi rádióinterjúban nagyképűen dicsekszik azzal, hogy koncert után mennyi külföldi jött oda hozzájuk, hogy nekik a kedvencük a Tankcsapda. Fiúk, el kellene gondolkozni, nehogy divatból szúrjátok el 22 év kemény munkáját és sikerei! A koncert egyébként zeneileg hibátlan volt, pörgős is, – nekünk – sajnos túlságosan az újabb számokra épült, de ez így van rendjén. A közönség közt pedig a rockereken felül egyre több a középiskolás, a divatember és az egészen más műfajok rajongói, akik kívülről fújják a szövegeket. A Tankcsapda túllépett megint a saját határain, csak remélni tudjuk, hogy még mindig jó irányba tart. Drukkolunk.

Nem is vártuk ki a koncert végét, mert az MR2 színpadán már tradicionálisan a Pannonia AllStars Ska Orchestra (PASO) zenélt. Nem lehet megfejteni a PASO titkát, az pedig, hogy kiváló zenészek, humoros és komoly szövegű számokkal és remek fellépéssel az túl sablonos ahhoz, amit ők egy koncert alkalmával produkálnak. A közönség pedig táncol, mosolyog, énekel, nevet és táncol kifulladásig. Ez az, amit mozdulatlanul nem lehet kibírni. Talán abban is gyökerezik a sikerük, hogy ugyanúgy végigbulizzák a fesztiválokat, mint a közönségük – ez azonban kevés volna ehhez. A színpadra a vendégzenészeken felül egy négyfős holland baráti társaság is hivatalos volt, akik Krsá-val buliztak egyik hajnalban és az énekes saját bevallása szerint könnyelműen megígérte nekik, hogy feljöhetnek a színpadra. Ígéretét beváltva a négy fő, nyulaknak, tigrisnek és mackónak öltözött fiatalember rendben végigtáncolta a számot. Hallhattuk többek közt a Lakótelep. a Hortobágyi Palacsinta (Hungarian Dish), a Budapest, a System Connection, a Hello Gagarin című klasszikusokat és sok más nem kevésbé fantasztikus számot. Méltó befejezése volt egyhetes fesztiválozásunknak.

Az idei Sziget számos újdonság és a 18 éves kor mellett abszolút felnőttkorúvá érett, mind a szervezés, mind az infrastruktúra szempontjából és lehet kicsit túlságosan is a közízlés kiszolgálására fókuszált. Azért panaszkodnivalónk nem nagyon lehetett a zenei palettát végignézve. A Metapay kártyás rendszer is most vizsgázott, technikailag egész jól, szinte zökkenőmentesen. Idén már a duplikált lehúzásokból sem űzött senki sportot. Mondjuk talán a helyszínen boltot üzemeltető cégek forgalma lehetett csak az új rendszer áldozata, mert a feltöltögetős módszer miatt talán kétszer is meggondolták a látogatók, hogy megveszik-e a drágább cipőt, ruházatott. Erről még pontos kimutatás nem látott napvilágot. A Kelet-Európai Vurstli rengeteg külföldi éjszakai bulihelyszínévé vált, a múlt rendszert idéző relikviákkal, díszletekkel, a határátkelővel és a hosszú sor kivárása után kézzel érvényesített party-útlevéllel. Jó lenne jövőre is találkozni hasonló kezdeményezéssel illetve további újdonságokkal.

Nem maradt más hátra, mint hogy elköszönjünk Kedves Olvasóinktól, megköszönve az egyheti érdeklődést és figyelmet. Reméljük, át tudtuk adni a Sziget légkörét és akár kedvet is csinálni egy következő Sziget-látogatásra és jövőre találkozunk ismét a Hajógyári-Szigeten és rovat hasábjain is.

Verner Adrienn – Szvitek Péter

Fotó: Szvitek Péter