Először van együtt az életmű

 170 éve született Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919). Az évfordulót közös kiállítással ünnepli a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum. A festőgéniusz életművének legjelentősebb műveit őrző két közgyűjtemény anyagából összeállított tárlat április 13-án nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban, ahol július 16-ig lesz látható. Ezt követően a Csontváry művészetét átfogóan bemutató közös kiállítás augusztusban nyitja meg kapuit Pécsett, az idén ötvenéves Csontváry Múzeumban. A közös tárlatot itt szintén három hónapig láthatja a közönség. A negyvenöt művet felvonultató kiállítás tisztelgés a magyar festészettörténet egyik legeredetibb és legismertebb alkotója előtt.

A Szépművészeti Múzeumban utoljára hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban volt kiállítás Csontváry műveiből, Pécsett pedig a Csontváry Múzeumban látható alkotások első alkalommal egészülnek ki a fővárosi gyűjteményben őrzött művekkel. A Szépművészeti Múzeumban most megnyílt kiállításon a két intézmény anyagát néhány magángyűjteményben lévő festmény is gazdagítja. Az Áldozati kő Baalbekben, valamint a Naplemente a Nápolyi-öbölben című művekkel utoljára 1994-ben, a Magyar Nemzeti Galéria Csontváry- kiállításán találkozhatott a közönség. A negyvenöt művet – köztük a csaknem harminc négyzetméteres Baalbeeket és a többi óriásfestményt – felvonultató kiállítás teljes képet nyújt Csontváry fő témáiról, motívumairól és életéről, végigkíséri a művész másfél évtizedes festői pályáját. A magyar festészet történetének talán legeredetibb és legkülönlegesebb mesterének életművét tudjuk most egyesítve bemutatni – emelete ki dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Erre ez a többszörösen is jubileumi év a legalkalmasabb. A mester 170 éve született, 60 éve volt itt, a Szépművészeti Múzeumban az első nagy bemutatkozása, mely robbanásszerűen terjesztette el kultuszát. Ötven éve nyílt meg a múzeuma Pécsett és a képek láttán majd még felfedezhetünk egy másik évfordulót is. Csontváry 1880-ban hallott egy égi szózatot: „festő leszel, nagyobb, mint Raffaello!” Húsz évet adott magának, hogy ez az idő eljöjjön. Tíz évig patikusként azzal foglalkozott, hogy megteremtse az anyagi biztonságát későbbi utazásaihoz, tanulásához. Első olajfestményével, a 130 évvel ezelőtt készült, 1893-as Pillangókkal indul a kiállítás, mellette az „iskola előtti tanulmányokként” ismert madárképek aprólékos megfestése és eleven színessége a pályakezdő festő-patikus technikai jártasságát érzékeltetik. Már elmúlt negyvenéves, mikor elkezdett rendszeresen festeni, ám hamar utolérte a korát. Első művei objektív természettanulmányok, majd – ahogy fejlődött – sajátos, naiv expresszionista hangvételhez érkezett. Kortársai nem ismerték el művészetét. Kinevették és gúnyolták. Hagyatéka a művészszakértő véleménye alapján csaknem egy fuvaros kezébe került, és ha nincs egy fiatal, jó szemű építőművész, Gerlóczy Gedeon, vásznaiból ponyvát szabdalnak. Nagyon ritkán láthatók együtt ezek az óriásképek, mert a szállításuk roppant nehéz feladat. A keretből nem bonthatók ki, feltekerve nem szállíthatók. Ez az első alkalom, hogy a pécsi múzeumban és a Nemzeti Galériában látható képek együtt tekinthetők meg. Most a Szépművészeti Múzeumban először sikerült kihasználni a lehetőséget, hogy ebben a hatalmas csarnokban a képei végre kellő teret és fényt kapjanak, mintha csak ide festette volna őket. Itt olyan új tartalmat nyernek a képek, mely maradandó élményt nyújt mindenkinek. Különleges világa nem sorolható be egyik vagy másik „mozgalomba” festői irányzatba sem, és ez a rendkívüli életmű most egy helyen várja látogatóit. Festményei végigvezetnek világkörüli útján. A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című képén egy kucsmás magyar paraszt, egy bosnyák férfi, egy kalapos európai nő és két tollas kalapot viselő férfi is felbukkan. Figurái szinte a mai nézőt is bevonják a kép mozgalmas világába.  Művészetről vallott nézeteinek az egyik legfontosabb gondolata az „élő természet” problémája. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorát a természettel szoros közelségben élte és meg akarta érteni a természeti jelenségeket. Az élő természet más és más formában ugyan, de megtalálható valamennyi képén. A furcsán gyűrődő sziklaalakzatokban, a felhők szárnyas formáiban, a vízesések állatformákra emlékeztető víznyalábjaiban, a dombok, hegyoldalak mozaikszerűen összepréselt színfoltjaiban, a merészen rövidülő terekben, a szokatlanul görbült, de mégis új dimenziók felé utat nyitó személyes, egyéni perspektívában. A Magas-Tátra fiatal korától rabul ejtette. A grandiózus Nagy Tarpatak a Tátrában lenyűgöző látványa sok más festőt is megihletett, Csontvárynak ez a harmadik óriási panorámaképe.  Elbűvölte az idő- és térbeli dimenziók nagysága: az ezeréves cédrusok, a kolosszális méretek, a hegyek, a vízesések. Mérhetetlen tudásvágy munkált benne: mindent látni, mindent érteni akart, ami elé tárult. Cédrusképei, szimbolikus erejük komplexitása, a nekik tulajdonított erős önvallomásos érték miatt is az életmű legfontosabb alkotásai. Az ő korában meglehetősen elterjedt nézet, az ezeréves cédrusokhoz kapcsolódó magyar őstörténeti hagyomány szerint a cédrusok nemcsak a helyi kultuszokban, hanem az ősmagyar mitológiában is kitüntetett szerepet játszottak. A Zarándoklás a cédrusokhoz izgalmasan ötvözi egy elképzelt rituálé szimbolikus telítettségű motívumait a századfordulón megújuló táncművészet új mozdulatformáival is. A kiállítás látogatói Csontváry egyik – számunkra teljesen ismeretlen – új arcával, a gondolataival is megismerkedhetnek. Szerinte „Minden embernek szüksége van szélesebb látókörre, hogy többet lásson (…) szélesebb látókörben új perspektívára bukkanunk, új távlatban új életet találunk.” Ő úgy látta: „E történelmi időkben a szónak nincs hatása, csak a pozitív tudásnak van alapja és a monumentális alkotásoknak van energiája.” Jól felismerhető harmóniában áll ezekkel a gondolatokkal az 1908-ban készült Mária kútja Názáretben című képe. A festmény a nagy szentföldi képekhez hasonlóan színes és mozgalmas, de rajta már Csontváry alakja is feltűnik. A kútnál tolongó asszonyok között ő az egyetlen férfi, nem vizet visz a kútból, hanem maga tölt inni az állatoknak. A művész – szimbolikusan – éltető vízzel táplálja a világot. Az elmúlt évtizedekben számos monográfia és képértelmező tanulmány gazdagította ismereteinket a legendás festőről. Akár józan rációval, akár a Csontváry-kultusz táplálta szenvedéllyel közeledünk műveihez, mindig oda jutunk, hogy festészete páratlan jelenség a magyar művészet történetében. Ő a legeredetibb magyar festő. Zrínyi kirohanását is másként látta, mit a többiek! Művészete stílusoktól, iskoláktól független maradt, különös élettörténete, látomásos elhívatása, életművének csodával határos megmaradása – mind a személye körüli mítoszteremtésnek szolgált alapul. A századforduló gyermeke volt, akinek alkotásaiban sajátos módon egyesült a romantika univerzális individualizmusa a modernizmus kollektív eszményeket kereső útjaival.