Féltékenység

Szerelemféltés. Ismeretlen művész szobra a Kr. e. II. századból. Kapitóliumi Múzeum, Róma  

Január első hetében két gyilkosság is történt egyetlen rákoskeresztúri utcában. Mindkét, egymástól független tragédia féltékenységre vezethető vissza. A 19 és 21 éves lányokat volt barátjuk megkéselte, illetve lelőtte, az egyik tettes öngyilkossága nem sikerült, a másik magával is végzett.

   A féltékenység ellen sajnos nincs védőoltás, ezért jobban tesszük, ha alaposabban megismerkedünk a zöld szemű szörnyeteggel, ahogy Shakespeare nevezte ezt a nyomasztó érzést. Minél jobban félünk valaminek az elvesztésétől, annál intenzívebb a féltékenységünk. De meglepő módon a féltékenységet a végletekig fokozhatja, ha már társunkat, szerelmünket végleg elvesztettük. (A volt párját savval megcsonkító férfi esete.) Kutatások szerint a különélő vagy már elvált személyek szenvednek a legtöbbet a féltékenységtől. A közhiedelemmel ellentétben a féltékenység legkevésbé a házastársakra jellemző.

   A féltékenység független a kortól és a társadalmi berendezkedéstől. A középkorban (Otelló), az ókorban, gyanítom az őskorban is már jelentkezett egyes emberekben ez a pusztító és önpusztító érzés.
   A pszichológus szerint nehéz egyértelmű vonalat húzni a féltékenység és az irigység között. Általában akkor vagyunk féltékenyek, ha azt tapasztaljuk, hogy ami a „miénk volt”, nincs már. Szerelmünket „elveszi tőlünk” valaki. A lányoknak, asszonyoknak még a „légy az enyém” ellen is tiltakozniuk kellene. Ennek az érzésnek az a jellegzetessége, hogy megnövelik szemünkben az áhított személy értékét, és akár a megszállottságig, őrültségig fokozzák a megszerzés vagy megtartás iránti vágyat.

   Nem egyformán érzékeljük a féltékenység lefolyását. A férfiak általában gyűlöletet, dühöt éreznek a rivális férfi iránt, a nők körében sokkal gyakoribb a partner bizalmának vagy szerelmének elvesztése miatti mély gyász és ebbe akár bele is betegednek.

   De mi okozza a féltékenységet? Különféle elméletek léteznek ezzel kapcsolatban. Sigmund Freud szerint egy gyerekkori félelem és szenvedés éled ilyenkor újra, amit akkor éreztünk, amikor felfedeztük, hogy a szüleink nem lehetnek szerelmünk tárgyai. Természetesen ez egy öntudatlan emlék, de akik ezt nagyon erősen élték át gyerekkorukban, azok felnőttként is minduntalan a veszteségtől félnek.

   A családterápiával foglalkozók a gyakorlati tapasztalatok alapján azt hangsúlyozzák, hogy a féltékenység előidézésében általában mindkét partner szerepet játszik. Ha például az egyik megcsalja a másikat, az csaknem kivétel nélkül valami kapcsolati problémára való reagálás, amelyért viszont mindketten felelősek.

   Esetleg az egyik fél úgy érzi, úgy emlékszik, hogy őt senki nem szereti, és nem is szerette, visszautasították akár már gyermekkorában, háttérbe szorították vagy súlyosan bántalmazták. Ilyenkor az illető valójában ezeknek a rejtett és többnyire nem is tudatos sérelmeknek az orvoslását várja el a másiktól. Valójában azt szeretné, hogy a másik sokkal jobban szeresse, sokkal több figyelmet fordítson rá, és kizárólag vele foglalkozzon. Így támad fel a féltékenység.

   Tulajdonképpen betegség. Szeretném ehhez hozzátenni – bocsánatot kérek a pszichológusoktól – az önbizalom hiányát és a kóros kisebbrendűségi érzetet.

Láng Róbert