Virtuálisan nyitotta meg legújabb – fiatal művészek alkotásait bemutató – tárlatát a Műcsarnok. A művészkörökben évtizedek óta csak „Derkó” néven emlegetett ösztöndíj különleges presztízst jelent a fiatal alkotóknak, hiszen a művészi pálya során ez az elsőként kapható állami kitüntetés. Elsődleges küldetése, hogy segítse a fiatal, pályakezdő művészeket, anyagi támogatást nyújtson a megélhetéshez és biztosítsa az alkotás feltételeit.

A Műcsarnok az idén 125 éves, de ez a legújabb kiállítás mégsem a múltról szól – hangsúlyozta a megnyitón Szegő György DLA, a Műcsarnok művészeti igazgatója. A Derkovits Képzőművészeti Ösztöndíj lényege ugyanis a jövő! Tekintetbe kell vennünk még azt is: a COVID-19 annyira átalakította az életet, hogy a várva várt újranyitáskor minden másként lesz. Az a kísérleti műfaj, ami az ifjúságnak különösen sajátja, egészen bizonyosan átalakítja nemcsak a vizuális művészeteket, hanem az egész művészeti szférát és ennek a nagyon nehéz időszaknak ez a változás akár még az egyik pozitívuma is lehet. Az 1955-ben alapított, Derkovits Gyula festő- és grafikusművészről elnevezett ösztöndíj a 35. életévüket még be nem töltött művészek pályakezdését támogatja. A díjat 26 művész, legfeljebb három egymást követő évben nyerheti el, melynek összege havi bruttó 20 000 Ft. A Derkó egyfajta belépő, „stage pass” a hivatásos művészvilágba. Talán közhely, hogy valaminek az értékét, fontosságát akkor ismerjük fel igazán, amikor elveszítjük. Most, hogy a világjárvány miatt megszűnt a lehetősége, hogy egymással és a vizuális művészet legújabb alkotásaival személyesen találkozzunk– ráébredtünk ennek hiányára – erősítette meg Tardy-Molnár Anna, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) ügyvezetője. Nekünk, a Derkovits Ösztöndíj kezelőinek is csak az online útvonalakon van módunk segíteni a fiatal művészeknek. Mégis nagyon fontos, hogy változatlan lelkesedéssel lehessünk ott a pályakezdő fiatalok mellett, mint ahogy tettük ezt a korábban is. Az ösztöndíjra jelentkezők számából látjuk, és a pályázatra beérkezett alkotások minőségéből kitűnik, hogy ezt a lehetőséget sokan szeretnék megkapni. Még a pénznél is fontosabb viszont a szakmai segítség, mert az alkotók az ösztöndíjon keresztül a szakma közösségéhez csatlakozhatnak és annak óvó tekintetét érezhetik magukon. A kiállítást Cserhalmi Luca esztéta nyitotta meg. Ő úgy látta, kiváló anyag gyűlt össze magas színvonalú alkotókkal, akik mély, olykor megrendítő, olykor megvilágosító, de mindenképp intenzív asszociációkat és érzelmeket keltő műalkotásokat hoztak. Mégis, ami miatt a legtöbben figyelik a Derkovits ösztöndíjasokat, az nemcsak a kvalitás, hanem a fiatal művész-lét állapota. Egyszerre megkerülhetetlen, de valamilyen szinten káros is! Vitathatatlan, hogy a pályájuk elején álló alkotók kezdeti hátránnyal lépnek a porondra, hiszen még nincs meg a kellő tapasztalatuk a művészeti világ működésével és lehetőségeivel kapcsolatban. Kevesebb idejük volt még arra, hogy jelt adjanak magukról. Ki könnyebben, ki nehezebben esik át ezen a szakaszon és ez sokszor nem is vérmérséklet kérdése. Ezért fontos figyelni rájuk, nyitottnak lenni és – ahogy lehet – támogatni őket.  Persze a művész-lét ezek után sem válik szivárványos ösvénnyé, de nem is a könnyűségéért választja, aki mellette dönt. Az viszont kevésbé tudatosul ennek kapcsán, hogy a „fiatal művész” állapot félrevezető is lehet. A fogalomhoz kimondatlanul is hozzátartozik, hogy még nem beérett alkotó, csak kutatja a művészi kifejezés legjobb eszközeit, munkái ezért még az útkeresés szakaszát mutatják. De ha itt körülnézünk – ezek mind teljes értékű művészi alkotások. Lát itt valaki kezdeti szárnypróbálgatásokat? Sok mindenen múlik, hogy mitől lesz igazán jó egy műalkotás, de az nem feltétlenül az életkor függvénye. Ezért nem helytálló a fiatal megjelöléssel együtt járó kivárás és bagatellizálás, amivel sokszor rossz szándék nélkül fosztják meg őket a komolyságtól. Figyeljük munkáikat most is a maguk varázsában és ne a jövő ígéretét keressük bennük!  Már a tárlat felépítése során feltűnt, hogy mennyi közös gondolat van az együtt látható munkákban, noha egymástól függetlenek és elég sokfélék. Ilyen például az ipari világ megidézése. Éles Lóránt titokzatos cső és tartályszobrai, Brutóczki Csaba kinetikus alkotásai vagy Kazi Rolandnak a szintén mozgó, az időt, mint elasztikus latex futószalagot megjelenítő installációja. Elvontabb értelemben Kicsiny Márta szürreális video munkájában az egymásra pakolt építőanyagként használt, ember formájú bábuhegyek is a termelésről szólnak. A technológia korában ezek az alkotások képesek távoli, tőlünk kicsit idegen, baljós, de mégis vonzó metaforákként használni a mesterséges világ esztétikáját. Gyakran halljuk: az antropocén korszakba léptünk, ami azt jelenti, hogy Földünk formálódása és a természeti jelenségek alakulása fölött az ember vette át az irányítást.  Erre reagál Gosztola Kitti, aki kőzettani jelzésekkel ellátott oszlop tetején a következő rétegtani szinten jelöli ki az ember új helyét. Süveges Rita munkássága szintén ugyanezen téma körül mozog. Festményei a színhasználat minimalizálásával érnek el különleges, földöntúli hatásokat. Visszafogottságukban is egészen drámai hatású képeken, az ember alkotta világ és a kiszolgáltatottságában is lehengerlő természet áll szemben egymással. Kincses Előd Gyula szobraival negatív vagy pozitív előjel nélkül állítja egymás mellé a természet és az ember alkotó erejét. Révész Anna különleges grafikái gyökereket emelnek ki a tájból és teszik melankolikus egyszerre rejtélyes és vonzó alkotássá. Bernáth Dániel festményeinél a harmónia másként jelenik meg, az absztrakt formanyelvén keresztül letisztult, egymástól hasadékkal elválasztott alakzatok alkalmazásával. Ezek a műtárgyak – bár első ránézésre akár személytelennek is tűnhetnek – rendkívül szép, elvont tartalmak vagy lelki folyamatok metaforái lehetnek. Konkrétabb és sokak számára ismerős helyzeteket idéznek meg Jagicza Patrícia festményei, ahol a felszabdalt labda képéből vagy a vállunkon ülő gorilla kisördögből csak sejtjük az énen belüli szakadásokat, remegő, belső önvallomásokat. Kenesei Zsófia megrázó, gyermekkori traumákat feldolgozó műve már kevesebb kérdést hagy maga után. Művészien dokumentarista őszintesége mellbevágó. Aki megtekinti a video és textilinstallációját, megtiszteltetésnek fogja érezni, hogy beavatták az élet ezen részleteibe. Gulyás Andrea Katalin festményei is szavakkal nehezen megfogalmazható érzést hoznak felszínre. A képein ábrázolt, pillanatszorító nevű eszközök a fojtogató idő jelképeivé válnak. A szorításukban szenvedő labda még feszesen tartja magát. Regóczky Réka videomunkájával a XX. századi történelem talán legnagyobb traumáját a zsidóság elhurcolását tematizálja. A komoly, koncepciózus munkák mind-mind egy univerzum gazdagságát tárják fel. Olyan – csak rájuk jellemző – belső szabályrendszer szerint épülnek fel, amelyet a művész fantáziája teljes szabadságával, dinamizmusával alkothatott meg. Elrugaszkodhatunk velük az általunk ismert világ kényelmes megszokottságától, tanulhatunk és új történeteket ismerhetünk meg, miközben bennük – tükörként – magunkat és a körülöttünk lévő dolgokat is jobban láthatjuk. Legyünk hát nyitottak ezekre a fantasztikus, új ismeretekre és tanuljunk valamit ettől a huszonhat kiemelkedő képzőművésztől! A kiállítás – a pillanatnyi tervek szerint – április 4-ig tart nyitva és online is megtekinthető.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük