GOJÁK JÁNOS: A Társadalomszervezés Elvei Az Egyház Társadalmi Tanításában

Előadásom két részből áll. Az első részben a katolikus egyház tanításának szociális alapelveit mutatom be, röviden ezen értékekre támaszkodnék-, a második részben egy kifejezetten szociális jellegű társadalompolitikai modellt vázolok fel, melyben az említett elvek szervesen illeszkednek egymáshoz.. Az Egyház a maga társadalmi tanítását egyetemes érvényűnek, ugyanakkor nyitottnak tekinti, mivelhogy reagál a társadalmi változásokra. Ez a tanítás, ezek az elvek kritikai funkciót is betöltenek, mert mércéül szolgálnak minden társadalmi, gazdasági és politikai rendszer bírálatához.

A társadalmi tanítás hátterében értékek állnak, alapvető és levezetett értékek. Az értékeknek szubjektív és objektív dimenziója van. Az érték olyan tárgyi vagy eszmei valóság – a kettő nem mindig határolható el élesen -, amely számunkra annyira fontos, hogy elérésére, megtartására, megvalósítására törekszünk, mert úgy látjuk, úgy érezzük, hogy általa szebb, jobb, boldogabb, tehát teljesebb lesz az életünk. Ebből következik, hogy minden érték gyökere és alapja az élet, amit meta értéknek nevezek. Ez a metaérték, az élet, az emberi létezés prizmáján sokféle, eltérő súlyú és fontosságú levezetett értékre bomlik. Ezeket súlyozva, egymás mellé rakva áll össze az értékrend, ami kortól és kulturától függően különböző lehet.

A másik következtetés is kézenfekvő. Ha igaz az, hogy törekvéseink az értékekre irányulnak, akkor igaz az is, hogy az értékek megszabják a cselekedeteink irányát. Tehát normatív jelleggel bírnak. Következőleg egyáltalán nem közömbös, hogy egy társadalom, vagy egyén milyen értékekkel, értékrenddel rendelkezik. Ezzel el is jutottam a bennünket foglalkoztató szociáletikai értékek problémaköréhez ill. elvekhez, melyek alapvető értékek és a szociáletikai normák között helyezkednek el, közvetítő, eligazító szerepet játszanak, mint a váltók a vasúti sineken.

Az érték szubjektív dimenziója azt jelenti, hogy a mi értékeinkről van szó. Bár nem mi teremtjük azokat, hanem felismerjük, elismerjük és magunkévá tesszük őket. Ez a felismerés és elismerés nem csupán racionális megfontolás gyümölcse, hanem egzisztenciális döntésen múlik, melyben az egész ember benne van. Ebből viszont az is következik, hogy az értékek felismerése és elismerése folyamat, méghozzá megtorpanásokkal, útvesztésekkel járó folyamat. A szociális értékek, elvek és normák rendszere a kultúra részét alkotja, és döntően befolyásolja, sőt meghatározza az egyén és a társadalom életét. Ebben szocializálódunk, ezeket interiorizáljuk az oktatás és nevelés során. Ennek sikerén múlik a társadalom erkölcsi tudatának állapota és tagjainak normakövető készsége. Ezért társadalom elleni bűn a nevelés szerepének negligálása.

Az értékek, elvek és normák rendszere kultúrához kötött, ugyanakkor változó, fejlődő. Ez utóbbi negatív és pozitív következményeit, hatásait tapasztaljuk az európai kulturkörben, bár gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. Gondolok egyrészt az értékekkel kapcsolatos elbizonytalanodásra, zűrzavarra, másrészt az emberi méltóság és az emberi jogok deklarálására. Okai sokrétűek, összetettek. Elismerve a fejlődést ezen a téren, két problémakörre hívnám fel a figyelmet. Az első az egyéni értelem és szabadság szerepe, amit Kant a felvilágosodás legfőbb követelményének tekint. Úgy vélte, hogy az értelemmel bíró egyén szabadságában áll eldönteni, hogy milyen etikai normákat, elveket és értékeket fogad el, és hogyan szabályozza az együttélést. A felvilágosodás jeles képviselői mennyire különböző, gyakran ellentétes nézeteket vallottak ebben a tekintetben. Legyünk tehát óvatosak. Az ember befolyásolható, gondolkodása, a közvélemény manipulálható. Könnyen válhat előítéletek, gondolati sémák, izmusok és ideológiák rabjává. Tehát, ha érték és norma keresésünkben pusztán az értelmünkre hagyatkozunk, könnyen ingoványos talajra tévedünk.

Ezt már az enciklopédista Diderot is felismerte, azért kereste azt a szilárd talajt, biztos pontot, amelyre az egyetemes érvényű etikai norma- és értékrendszer felépíthető, és ez szerinte az emberiség egésze, az emberfaj, ahogyan ő nevezte. Felismerése visszhang nélkül maradt. Mert hát hogyan lehet elgondolását a gyakorlatban alkalmazni? Noha kísérletek már léteztek korábban is, Arisztotelésztől kezdve, melyek a közös emberi természetre hivatkoztak. Ma már könnyebb dolgunk van, mert az emberi nemet, az emberi fajt nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan, azaz történelmi kibontakozásában is jobban át tudjuk tekinteni.

Ha a kanti induktív reflexió módszereivel vizsgáljuk az evolúciót, a következő megállapításokhoz jutunk:

de előbb álljon itt egy premissza, melyet sohasem téveszthetünk szem elől, és ez így szól: a világ, beleértve az embert, egy dinamikus, összefüggő, rendezett egységet alkot, melyben a részek kölcsönhatásban állnak egymással. Ebben a világban, azaz a természetben értelmünkkel felismerhető törvények ill. törvényszerűségek léteznek. Ezt tudták a régiek, ezért létezhet hagyomány, és ezért mondta, mondhatta Spinoza: natura sive Deus. A hívő ember a kettőt szétválasztja, és azt mondja: a világot Isten teremtette, a természet tükrözi a Teremtő gazdagságát és szándékát. Ezért vizsgálom az evolúciót, melyet a hívő ember is elfogadhat:

Megállapításaim a következők:

A földünkön megkapaszkodott élet dinamikus és kreatív képességgel rendelkezik, amely tapogatózva a szellemi létsík felé tör. Mindig az elért legmagasabb fokról halad tovább, tékozlóan, zsákutcákkal, defektusokkal terhelten. A fejlődés az élővilág kibontakozása egy szétterülő és felfelé irányuló mozgás, melynek csúcsán az ember áll. A fejlődés felfelé ívelő trendjét ő képviseli, vagyis a fejlődés logikáját követve, szellemi lelki-síkon mindig túllép a már elérten és a létezés teljessége felé tör. Túllép, azaz transzcendál, relatív értelemben. Mivel ez az igény és törekvés ember voltunk sajátja, állítható, hogy az ember nyitott a végtelenre, annál is inkább, mivel a létezés teljessége, tapasztalataink szerint, és keresztény felfogás szerint a létezés korlátai közé szorult ember számára elérhetetlen. Az evoluciós emberképből tehát az következik, hogy az ember transzcendens lény, nemcsak relatív, hanem abszolút értelemben is.

Az evolúció csúcsán álló dinamikus és kreatív ember – minden ember és minden kor embere – rendelkezik a világ javaival, munkájával, átalakítja és felhasználja azokat, hogy megélhetését biztosítsa és kibontakoztassa önmagát, adottságait és képességeit. A keresztény társadalmi tanítás ebben látja a javak egyetemes rendelteésének elvét. A birtoklás, melyre különböző okok miatt szükség van, ennek van alárendelve. Következőleg a tulajdonjog is alá van rendelve a javak egyetemes rendeltetésének és nem abszolút. Elfogadhatatlan az olyan tulajdonlási-gazdasági rendszer, amely emberek tömegei számára nem biztosítja az emberhez méltó megélhetést, és képességeinek kibontakoztatását. Mivel a föld javai az eljövendő korok embereit is megilletik, ezért nem használhatjuk fel az erőforrásokat, nyersanyagokat távoli utódaink rovására és nem pusztíthatjuk környezetünket az ő kárukra. A Biblia szerint Isten a földet az emberre bízta, hogy azt művelje és őrizze.

Az élet kibontakozásának, az evolúciónak három sarokpontja van, amit alapértéknek nevezek. Az első az egyed, ember esetében az egyén, mert az élet hordozója. A másik az élet továbbadása és az utódok felnevelése, az ember esetében a tartós párkapcsolat, a család. A harmadik pedig állati őseinktől kezdve a csoport, ember esetében a közösség, társadalom, mint az egyén és a család életének elengedhetetlen közege és feltétele.

Az első tehát az egyén, melyben az élet tudatossá vált. Középpontja az én, a személy: Létezésem centruma, az én kimondhatatlan, fogalmainkkal megragadhatatlan, ezért transzcendens. Döntéseimet, ítéleteimet szuverén módon megszabja. Ezért vagyok autonóm. Ez alapozza meg semmihez sem fogható méltóságomat. Benne tükröződik a Biblia említette istenképűség. Ide illeszthető Lao ce, a tao kerék-hasonlata. A közép, mely körül forog minden, láthatatlan, pedig az a középpont.

Méltóságában minden ember egyenlő. Ezért miként az Amerikai Alkotmányban áll, minden embernek joga van az élethez, és mindahhoz, ami az emberi élethez nélkülözhetetlen. Joga van a szabadsághoz, hogy maga alakítsa életét, és részt vegyen az őt érintő döntések meghozatalában. Végül joga van a boldogsághoz, ahhoz, hogy kiteljesítse életét. Azt gondolom, hogy az igazságosság követelményét az azonos emberi méltóság alapozza meg, ill. mindazok az elidegeníthetetlen jogok, melyeket az Amerikai Alkotmány felsorol, és az emberi jogok deklarációja tartalmaz.

A második sarokpont, ill alapérték a tartós párkapcsolat, ill. a család, melynek szerepe az evolúció nyilvánvaló logikája szerint az élet továbbadása és az utódok felnevelése. Az állatok addig gondoskodnak utódaikról és nevelik, tanítják, amíg nem képesek önálló életre. Nem hagyják őket cserben. Ez az evolúció törvénye. Az emberre alkalmazva: a párkapcsolatnak, a szülői gondoskodásnak, nevelésnek legalább addig kell tartania, amíg a gyermek nem válik felnőtté. Egyebek mellett itt tapasztalhatja meg a gyermek a szeretetet, az önzetlenséget, az alkalmazkodást, ami a társadalomban elengedhetetlen. De ennek a háromnak gyakorló tere a szülő számára is a család. A férfi és a nő közötti ösztönös vonzalom, az odaadás, a másik elfogadása életünk, lényünk része. Ha a házas kapcsolat meglazul, a család szétesik, magunknak és gyermekeinknek ártunk, sokszor jóvátehetetlenül. A társadalom akkor erős, egészséges, ha a legkisebb élő sejtje, a család is az. Ezért részesíti az Egyház különös védelemben a családot.

A harmadik sarokpont a közösség, a szervezett társadalmi együttélés. Ezt is állati őseinktől örököltük, amelyek egymagukban, adottságaik miatt képtelenek önmagukat fenntartani., csoportot alkotnak. Ilyen az ember is. Egymagában életképtelen. Egyetlen adottsága van, ami fennmaradását segíti, biztosítja, ez pedig az értelem. Ám az emberréválás hajnalán, pislákoló értelemmel rendelkezve, csak társaiban bízhatott. Csak úgy tudott fennmaradni, ha összefog másokkal táplálékszerzésben, védelemben. Ebből következik, hogy a szolidaritás egyidős az emberiséggel. Az eredményes együttműködés feltétele a kommunikáció. A közösség katalizátorként elősegítette a nyelvi jelrendszer és a fogalmi gondolkodás kialakulását. Ezzel megnyílt az út a nyelvi, szellemi kultúra és önkifejezés előtt. Az egy nyelv ugyanakkor a közösségi összetartozást is erősítette. A párkapcsolat mellett kialakult a közös nyelvet beszélő nép, amely a legősibb társadalmi alakzat. Persze a nyelv több, mint pusztán kommunikációs eszköz. Az együttműködés megkívánta a feladatok megosztását, a társadalom tagolódását. A tennivalók különböző szinten és történő végzése pedig a szubszidiaritás elvének kezdetleges formája. Az is biztos, hogy az együttműködést szabályozni kellett.

Nyilvánvaló, hogy az ember, alkatánál, természeténél fogva rászorul másokra, mind biológiai, mind kulturális, szellemi értelemben. Egymagában mind biológiai, mind biológiai, mind kulturális, szellemiértelemben, életképtelen. Amit elért, alkotott, mindent másokkal együttműködve, elődei vállán állva ért el, alkotott. Társas lény. Nemcsak az arisztotelészi zoon politikon értelmében, hanem egész egzisztenciáját, szellemi-lelki habitusát tekintve. Az az ideológia, amely az egyén közösséghez fűződő egzisztenciális kapcsolatát, és az ebből fakadó kötelezettségeit figyelmen kívül hagyja, hamis, igazolhatatlan és káros.

II.

Az induktív módszert alkalmazva és a teremtett világot összefüggő egységnek tekintve az evolúció folyamatában , három sarokpontra, alapvető értékre bukkantunk. Középpontjában az egyén, az ember áll, aki semmihez sem fogható méltósággal, autonómiával, következőleg felelősséggel rendelkezik. Ugyanakkor társas és transzcendens lény. Ebből vezettük le a javak egyetemes rendeltetésének elvét, az egyenlőség, igazságosság, a szolidaritás-testvériesség – és a szubszidiaritás elvét. A kérdés, hogyan lehet mindezt harmonikus egységbe foglalni – mégpedig a gyakorlatban, azaz egy társadalmi, gazdasági, politikai szintézist kialakítani. És mi ebben az állam szerepe, melynek gondoskodnia kell a közösségi javak védelméről. „Ezek védelmét nem képesek kizárólag a piaci mechanizmusok biztosítani" (CA 40)

Ennek a harmonizálásnak irányt mutató elve a közjó. A közjó az Egyház társadalmi tanítása szerint azoknak a tárgyi és eszmei jellegű társadalmi feltételeknek az összessége, melyek lehetővé teszik, hogy az egyének – a különböző társadalmi csoportok és tagjaik – a saját kiteljesedésüket könnyebben és teljesebben megvalósíthassák. (GS 26, 74) Vagyis az említett előfeltételekre azért van szükség, hogy az egyének ill. csoportok saját erejük latbavetésével boldogulhassanak, kibontakoztathassák testi, szellemi, lelki önmagukat, elérjék a lehetséges boldogságot. (vö. Függetlenségi Nyilatkozat). Egy, ennél is egyszerűbb meghatározás olvasható XXIII. János pápa Pacem in terris körlevelében (1963). A pápa óvatosan fogalmazva jelenti ki: napjainkban általános az a közvélekedés, mely szerint „ a közjó mindenekelőtt az emberi személy jogainak és kötelességeinek érvényesítését foglalja magába." (PT 60) Vagyis nézete szerint a közjó követelményei nem azonosíthatóak teljes mértékben az emberi jogokkal. Ezt látszik megerősíteni az említett Kompendiumban található megállapítás: „ A közjó követelményei minden egyes kor társadalmi helyzetéből következnek és szoros összefüggésben állnak a személynek és alapvető jogainak tiszteletben tartásával és teljes körű előmozdításával."

Ez persze nem azt jelenti, mintha az Egyház elutasítaná vagy fenntartással fogadná az emberi jogokat. Éppen XXIII. János emelte be azokat a Pacem in terris enciklikában foglaltakkal az Egyház társadalmi tanítása rendszerébe. Egyszerűen fogalmazva: az Egyháznak nem az emberi jogokkal van baja, hanem azzal az individuális, liberális emberképpel, emberértelmezéssel, melyet manapság az emberi jogok alanyának tekintünk, melyet mintegy a jogok mögé helyezünk. Erről is szólt Renato Raffaele Martino bíboros, a Iustitia et Pax Pápai Tanács elnöke legutóbbi, az Igazságügyi Minisztériummal közösen rendezett konferenciánkon.

Most vegyük szemügyre a közjó meghatározásában említett eszmei és tárgyi feltételeket, melyeket társadalmi előfeltételeknek neveztem, hogy megkülönböztessem az előfeltételekkel élő ember testi-szellemi adottságaitól, alkatától, képességeitől, melyek jelentősen korlátozhatják a tárgyi és eszmei előfeltételek felhasználásában.

A tárgyi és eszmei előfeltételek skálája igen csak széles. Néhányat emelek ki csak az említett Kompendiumra hivatkozva. Közéjük tartozik mindenekelőtt a külső és belső béke, az állam polgárokat szolgáló hatalmi szerkezete, és a stabil jogrend. A három együtt alkotja a társadalmi biztonság, a biztonságtudat alapját. Ezek mellé illeszti a Kompendium a környezetvédelem kérdését. Majd a minden embert megillető alapvető szolgáltatások biztosítását említi „melyek részben azonosak az emberi jogokkal." Ezek az élelem, a lakás és a munka, a társadalom minden tagja, kivétel nélkül minden állampolgár számára. Nyilvánvaló, hogy itt az ember alapvető szükségleteinek kielégítéséről van szó. Ezek is jelentősen hozzájárulnak a polgárok biztonságérzetének kialakulásához, erősödéséhez. Ezután a Kompendium a társadalmi előfeltételek közül megemlíti a nevelést, vagyis a társadalmi szocializációt, a hozzáférést a képzéshez, az egészségügyi-és szociális ellátórendszert, a közlekedési eszközrendszert, az információ szabad áramlását, végül a vallásszabadságot.

Nagyon fontosnak tartom ebben az összefüggésben a társadalmi harmóniát biztosító etikai-erkölcsi elvek megélését, a humán környezet kialakítását. Az igazságosságot, a segítőkészséget, a felelősségvállalást, egymás elfogadását, tiszteletben tartását, a megértést. Mindazt, amit a Biblia a felabaráti szeretet megnyilvánulásának tekint.

Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a mai világ fejlődése nyújtotta lehetőségeket a maga javára használja fel – jelenti ki a Kompendium, ennek azonban nehezen leküzdhető akadálya van – mondja tovább, és XI Piusz Quadragesimo anno (1931) körlevelét idézi: „A teremtett javak elosztását, melyet napjainkban egy maroknyi dúsgazdag és a vagyontalanok beláthatatlan tömege közötti óriási ellentét alapjaiban rendített meg – ezt mindenki beláthatja, akinek helyén van a szíve – ismét össze kell hangolni a szociális igazságosság és a közjó követelményeivel."

A közjó követelményeinek megteremtése megköveteli a társadalom minden tagjának és csoportjának együttműködését. Az államhatalom dolga a civil társadalom egységeit úgy koordinálni, hogy a polgárok közreműködésével megvalósuljon a közjó. Ebben a munkában az egyik legnehezebb lépés az egyének és csoportok sajátos érdekeinek megfelelő összebékítése. Mivel a demokratikus államban a nép választott képviselőinek többsége hozza a döntéseket, a kormányzat kötelessége, hogy a közjót ne csak a többség igényeihez szabja, hanem a civil társadalom minden tagjának, csoportjának, beleértve a kisebbségeket is, valódi javát keresse. A kormányzatnak az a feladata, hogy minden állampolgár számára hozzáférhetővé tegye azokat az anyagi, kulturális, erkölcsi és lelki javakat, amelyek egy emberhez méltó élet viteléhez szükségesek. Ebből következik – amint ezt már a RN (1891) megfogalmazta-, hogy az államnak elsősorban „az alsóbb osztályokra és a szegénysorsúakra kell tekintettel lennie. A gazdagok amúgy is körül vannak véve saját védőbástyáikkal", míg a szegények alig képesek „érdekeik megvédésére."

Komolyan és felelősen végig kellene gondolni, hogyan lehetne a közjó említett előfeltételeit mindazok számára biztosítani, realizálni, akik különböző okok miatt – koruk, egészségi állapotuk, munkájuk elvesztése miatt, vagy mert elégtelen anyagi, szellemi, vagy lelki potenciállal, dinamikával rendelkező családban ill. környezetben élnek – a társadalom peremére szorultak és minimális esélyérvényesítő képességgel rendelkeznek.

Dr. Goják János