Gyurcsány FerencMost kaptuk meg annak a Gyucsány  Ferenc miniszterelnök beszédnek a szószerinti leiratát, amelyet  2007-05-19-én mondott el Csengeren, ahol a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Nyugdíjas Egyesületek Szövetségének találkozóján vett részt.

  Gyurcsány FerencMost kaptuk meg annak a Gyucsány  Ferenc miniszterelnök beszédnek a szószerinti leiratát, amelyet  2007-05-19-én mondott el Csengeren, ahol a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Nyugdíjas Egyesületek Szövetségének találkozóján vett részt.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

 

Nem emlékszem rá, hogy mikor kaptam utoljára ennyi puszit. Perceken belül itt lesz a feleségem, Klára. Ne mondják el neki, hogy mi történt. Bár azt gondolom, hogy õ is örülni fog annak, hogy Magyarországon, amikor összejövünk és találkozunk, akkor végre újra mosoly van, meg nevetés, érdeklõdés egymás iránt. Egészen picikék is, apró gyermekek Csengerbõl és Szabolcs-Szatmár-Beregbõl – és, hogy is mondjam, szépkorúak, akik nem azt keresik, ami elválasztja õket, hanem azt, ami összeköti ezt az országot.

 

Látom az asszonyokon, hogy volt, aki az elmúlt napokban fodrászhoz ment, berakatta a haját, készült a napra. Jól tették, szép nap ez a mai. Nem azért, mert Jánossal idelátogattunk, ez nekünk megtiszteltetés. Hanem azért, mert lehet találkozni sok jóravaló emberrel. Én nem voltam szerencsés, én nem ismertem egyik nagyszülõmet sem, nagyon korán elmentek. Egyik ezért, másik azért. Sokan mondták önök közül, miközben idejöttem, hogy: Úgy szeretem, mint a saját fiamat. Ez nagyon kedves önöktõl, de az az igazság, hogy ez a hely nem kiadó, az a mamámé. A nagymamáknak és a nagypapáknak a helye viszont kiadó, és azt tudom önöknek mondani, hogy nagy dolog és jó dolog sokak unokája lenni. Köszönöm szépen azt a szeretetet, köszönöm szépen azt a biztatást, amit nekem adtak, miközben jöttünk. Azt tudom önöknek mondani, hogy soha nem fogjuk elengedni a kezüket. Azt tudom önöknek mondani, hogy vigyázni fogunk magukra.

 

A miniszterelnöknek már csak az a dolga, hogy idõnként válaszoljon a kérdésekre. Polgármester úr nem teketóriázott, nem kerülgette, mint macska a forró kását, hogy bizony-bizony, különösen ezekben a napokban azért is várják ide a pénzügyminisztert és a miniszterelnököt, hogy mondjanak egy-két mondatot arról, hogy mi fog itt történni. Itt, ahol az elmúlt évtizedek legnagyobb fagykára volt.

 

Azt gondolom, nem elég arról beszélni, hogy összetartozunk. Ha ez igaz – márpedig igaz -, ha mindõnk szíve megdobban a Himnusz hallatán, a magyar zászlót látva és érezve, hogy egy önmagára büszke nemzeti közösség tagja, akkor, amikor dolog van, akkor is össze kell fogni. És van olyan, amikor mindegyikõnknek kell tennie a közösségért, és van, amikor fordítva van: a közösségnek, nekünk együtt kell tenni azokért, akik így vagy úgy bajba kerültek.

 

Ez a világ arról híres – most a környezetünket is beleértve -, hogy errefelé találjuk Magyarország gyümölcstermesztésének csaknem felét. Nagy dolog ez. Az emberek itt ebbõl élnek. Apáról fiúra száll a tudás, hogyan kell metszeni, hogyan kell vigyázni a kertre, hogyan kell gyarapítani azt a kis vagyonkát, ami van. Aztán, ha beüt a krach, akkor baj van, mert akkor nem egyszerûen csak a gyümölcs és a fa fagy el, akkor a jövõnk is bajba kerül.

 

Azt mondtuk egy évvel ezelõtt, hogy: Tudják mit, álljunk össze, csináljunk egy nemzeti kárenyhítési alapot. Tegyenek bele önök is ezer forintot, háromezret, ha nagyobb értékû a kultúra – és mi melléteszünk. Nagy volt a lelkesedés addig, amíg csináltuk, utána, amikor be kellett tenni a pénzt, akkor látom, hogy már kevesebben voltak lelkesek. Ezt meg lehet érteni, tanulni kell ezt is. Tanulni kellett, hogy dolgunk van, és magától nem megy. De nem volt szerencsénk, most nyugodtan bevallhatom, mert mindjárt a legelsõ évben jött ez a hihetetlen nagy kár.

 

Nem merek mást mondani, mint amit a kassza õre, a pénzügyminiszter mond. Õ pedig azt mondja, hogy akkor kezdjük újra ezt a dolgot. Ha csak annyit lehetne adni, amennyi most a kasszában van, akkor fölkopna az állunk. Akkor bajban lennénk. Kinyitjuk újra ezt a törvényt, és beleteszünk vagy 5 milliárd forintot annak érdekében, hogy akinek odalett mindaz, amiben reménykedett, amiben hitt, ami a következõ év jövedelme lett volna, annak lehessen mit adni, hogy megmutassuk, hogy nem állnak egyedül, hogy megmutassuk, hogy van a közösben annyi, még a nehéz idõszakban is, hogy aki tisztességgel dolgozik, annak maradjon.

 

Elkezdõdik a munka. Meg kell nézni, hogy kinek milyen kára volt, meg kell nézni, hogy tavaly kinek milyen jövedelme volt, és nyilván a jövedelmek arányában hozzá kell járulni, hogy a baj kisebb legyen. Azt mondták nekem nagyon sokan – föl is kaptam rá a fejemet, mert idõnként nem ezt a biztatást kapom -, hogy: Jaj, drága miniszterelnök úr, fejezzük már be ezeket a reformokat, de csináljuk végig rendesen. Köszönöm a bátorítást, van ahol mást hallok. Van, aki azt mondja, hogy sutba az egésszel, felejtsük el. Nézzék, sokszor elmondtam: én egy olyan családban nõttem fel, ahol egy szoba volt meg egy konyha. Az embernek mindenért meg kellett küzdeni. Olyan családban nõttem fel, ahol semmi más nem volt, mint segédmunkás apámnak és anyámnak a kétkezi munkája és jövedelme. Voltak rendkívül nehéz pillanatok. Voltak, amikor a közösség tudott segíteni, de soha nem volt olyan, amikor ne azt láttam volna és ne azt tapasztaltam volna – még akkor is, ha az más világ volt -, hogy azért azok jutottak elõrébb, akik megtették a magukét is. Soha nem láttam olyat, hogy pusztán csak a szerencse, pusztán csak az ügyeskedés hozott volna sokaknak bõ termést. Lehet, hogy egyiknek-másiknak igen, de mire épülhet egy ország? Mire épülhet egy város? Arra, hogy az embernek van bátorsága és tehetsége dolgozni. Mire büszke az ember, amikor õszülõ fejjel nyugdíjba megy? Arra, hogy drága unokám, megtettem a magamét. Idõnként kínnal és keservvel. Nézd meg a kezeimet, nézd meg milyen eresek, de dolgoztam és jó volt dolgozni. És miért lógatja az ember az orrát, ha nincsen munka? Nemcsak azért, mert megy vele a jövedelem, az is igen nagy baj, de megy vele az önbecsülés, megy vele az, amiért érdemes élni, hogy az ember azt mondja: valami jót csináltam. Visszaadni az országnak a hitét, hogy nem elég ünnepi szónoklatokban beszélni arról, hogy mi vagyunk Magyarország. Sokszor elmondtam önöknek: változtatni szeretnénk a világ folyásán, jobbá szeretnénk tenni. Én azt láttam, hogy amikor nekiindulunk, akkor persze mindig sok a baj, sok minden érdeket sért, nehéz megmozdulni. Ha sokáig ülnek egy helyben, és keresztbe teszik a lábukat, el fog zsibbadni az egyik. De ez eddig nem túl nagy bölcsesség. Mikor megmozdítják, akkor az elsõ pillanatok nem lesznek kellemesek. A sokáig mozdulatlanságban lévõ ország megmozdítása az elsõ pillanatban tele van szúró, fájó érzéssel. Elszoktunk attól, hogy változik a világ. Azt szoktuk meg, hogy majd magától változik és nekünk jobb lesz.

 

Nézzék, kitenném a lelkemet azért, hogy jobb legyen, de csak attól nem lesz jobb. Nem mondhatják rám, hogy önbizalom híján vagyok, de nyugodtan mondhatom: ha tízszer ennyi erõm és energiám lenne, ha a kormányban ötször ilyen tehetséges emberek lennének, bár Veres Jánosnál nem kell tehetségesebb ember, akkor sem jutnánk a végére.

 

Az országot nem a kormány csinálja meg önmagában. Ha valamit a szemünkre lehet vetni az elmúlt években, akkor az éppen az, hogy nem hívtuk elég sokszor az egész országot arra, hogy csináljuk meg ezt vagy azt, és azt mondtuk, hogy: Majd mi megcsináljuk önök helyett. Ha valamit, akkor ezt. Mint amikor a szülõk utólag kicsit bánják, hogy nem csipkedték eléggé a gyerekeiket, õk meg önmagukat, hogy elõrébb jussanak, és ha így megy el 10-20 év, akkor a gyerek is leszokik a munkáról. Van ilyen? Van ilyen.

 

Láttuk, hogy az országban nagyon sok a szükség és az igény, és próbáltuk csak magunk megoldani, nem azt mondani, hogy oldjuk meg együtt. Most azt mondom, hogy muszáj együtt csinálnunk. Van, amit ugyanakkor ebben az ügyben soha egy percig nem engedtem veszélyeztetni, és nem azért mert sanda politikai szándékok vezettek. Soha nem engedtem, bármennyi tanács is volt – volt ilyen -, hogy hozzányúljunk a nyugdíjakhoz. Hányan kérték tõlünk, hogy a 13. havi nyugdíjat tegyük be inkább a egészségbiztosításba. Azt mondtam, hogy nem lehet betenni. Nem engedem, hogy bántsák a nyugdíjasainkat. És nem azért, mert az gondolom, hogy õk szavaznak. Õk nem elsõsorban szavaznak, õk emberek, akinek életük van.

 

40-50 ezer forintból pokoli nehéz megélni, még akkor is, ha együtt van a család. Aztán, ha az egyik véletlenül elmegy, akkor meg még nehezebb. Még falun is nehéz, ahol ez-az megterem, és ott még jobban összefognak az emberek, jobban segítik egymást. Városban ez már nem mindig van így. A falu hatalmas érték. Aki azt mondja, hogy ennek az átalakulásnak – amit én nem gondolok megspórolhatónak – a terhébõl ilyen módon hárítsunk a nyugdíjasokra, az szerintem nem érti, mit jelent 30-40 átdolgozott év után 50-60-70 évesen ott állni és pontosan tudni, hogy nagyjából annyi van, amennyit a postás hoz. És az embernek inkább még azért fáj a szíve, hogyan adhatna egy picikét még a gyereknek, az unokának.

 

Soha nem engedtem, hogy ahhoz a nyugdíjkorrekciós programhoz hozzányúljunk, amit tavaly meghirdettünk. Idén azoknak az özvegyeknek a nyugdíját emeljük, akik nem saját jogon, hanem az elment korábbi házastárs jogán kapnak nyugdíjat. Az õ nyugdíjuk emelése van pluszba a járandóságon felül, meg azoké, akik 1989 elõtt mentek nyugdíjba. Õk attól függõen, hogy mennyi a nyugdíjuk, akár 10 százalékkal is többet kapnak idén, azon felül, ami egyébként is jár évente.

 

Azt tudom önöknek mondani, hogy ezen cudarul nehéz év után azt lehet látni, hogy ami a közös pénzügyeinket illeti, azok javulnak, ott elég biztatóan alakul a kép. Nem vagyunk a végén, de azt hiszem, hogy jól csináljuk a dolognak ezt a részét. Végig fogjuk csinálni a nyugdíjak emelésének programját, végig fogjuk csinálni, mert nem fogjuk megengedni, hogy a nyugdíjasokra tegyék azt a terhet, amit õk már nem tudnak viselni. A terhet azoknak kell viselni, akik még erõsek, aktívak, akik ha nekiveselkednek, még tudnak többet teljesíteni. Bízhatnak ebben bennünk, számíthatnak ránk, tudhatják, hogy ebben az ügyben rendületlenek és elkötelezettek vagyunk.

 

Hadd mondjak végül valamit, ami nagyon nem politika – bár ez se volt politika, hanem a saját életünk. Amikor 96-ban elment édesapám, és édesanyám magában maradt, nagyon féltettem, hogy mi lesz vele egyedül. Jönni nem akart. Azt mondta mindig, hogy: Öreg fát, drága fiam, már nem lehet átültetni, én már maradok itt, ahol voltam, Pápán. De nagyon féltettem õt, hogy bezáródik egy lakásba, ami elõbb-utóbb azt is fogja jelenteni, hogy bezáródik az élete is. Láttam már sok ilyet. Nagyon sokat rágtuk a fülét, hogy: Mama, a jó Isten áldjon meg, fiatal vagy még, a város ugye nehezebb, ott idõnként rá se nyitják az emberre az ajtót. Aztán nem õ, hanem mi fölkutattuk neki, hogy milyen klubok vannak, és mások mellett kiderül, hogy mûködik a városban egy nyugdíjas klub. Elõször elment vele a Klára, hogy ne féljen, mert hát milyen dolog az, soha korábban nem járt ilyen helyre. Hogyan lehet bemenni egy klubba 60 évesen, mi fog ott történni, hogyan kell ott viselkedni? És azt tudom önöknek mondani, hogy mára ez és még egy-két klub lett Katus, az édesanyám igazi rokonsága, barátai, otthona. Ezek az emberek a maguk örömeivel, és bánataikkal jelentik azt a természetes közeget, amiben lehet élni. Új emberek sokaságát, új történeteket ismert meg. Rájött, hogy sem a gondjával, sem az örömével nincs egyedül. Közösen cipelik azokat.

 

Azt szeretném önöknek mondani, hogy nagyszerû dolog, amit csinálnak. Tudom, hogy istentelen nehéz dolog elveszíteni akár ezer forintot is, és ha az ember elveszíti, akkor szitkozódik magában. Ennél egy dolog nehezebb: ha az ember elveszíti a barátait, a közösségét és a társait. Arra szeretném önöket biztatni, hogy ne engedjék el egymás kezét. Arra szeretném önöket biztatni, hogy merjenek odafigyelni a másikra, merjék megosztani a gondjaikat és bajaikat – együtt, közösen könnyebb azokat cipelni. Az ember öröme akkor jó, ha elmesélheti másnak, hogy mi történt az unokával és a gyerekkel. Valami nagyszerû dolgot csinálnak. Nem arról szól az ország, hogy élünk a lakásokban és közlekedünk az utakon, hanem arról, hogy ki merjük nyújtani a kezünket. Köszönet azoknak a klubvezetõknek, akik csinálják, akik törik a fejüket, hogy mi legyen a következõ heti vagy havi program! Köszönet azoknak, akik megmozdulnak,és úgy gondolják, hogy így együtt erõsebbek vagyunk! És nemcsak önmaguk életét teszik ezzel jobbá, hanem a miénket is. Nagyszerû dolog látni önöket így együtt, igazi fölemelõ érzés.

 

Szeressék, csinálják, vigyázzanak erre a világra, higgyék el, Magyarország is megérdemli! Önök pedig megérdemelnek egy nyugodt, békés életet. Azért törjük össze kezünket, lábunkat, hogy ez így legyen.

 

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük