GYURCSÁNY FERENC BESZÉDE AZ MSZP ?EGY ÉVES A KORMÁNY? CÍMÛ POLITIKAI NAGYGYÛLÉSÉN 2007-06-09

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, az MSZP elnöke szombaton beszédet mondott párthívei elõtt a Syma csarnokban. A rendezvényen felszólalt sz MSZP több vezetõje is. A minsizterelnöki beszédet szószerinti leiratban idézzük:

Nagyon szépen köszönöm a köszöntést! Na, akkor valóban húzzunk bele!

Egy évvel ezelõtt azt mondtam nektek, hogy csináljunk egy jobb országot. Akartátok? Igen, akartátok. Azt is mondtam nektek, hogy ti vagytok Magyarország. Elhittétek? Igen, elhittétek. Értettétek, hogy nem úgy van, hogy van egy Magyarország valahol messze tõlünk, és ettõl függetlenül éljük az életünket külön-külön, egyedüli polgárként, családokként, közösségként.

Majd megkérdeztem, hogy értitek-e, hogy Magyarország megváltoztatása azt jelenti, hogy változunk mi magunk, és megváltoztatjuk a körülöttünk lévõ viszonyokat. És azt mondtátok, hogy igen, értitek. Tapsoltatok és támogattatok, amikor azt mondtuk, hogy: Értsétek meg, nem adhatjuk ajándékba a boldogságot. Értsétek meg: ez az ország olyanná fog válni, amilyenné tesszük. Értsétek meg, van dolgotok.

Nem lehet beszélni a közös hazáról és a nemzetrõl, és közben azt mondani, hogy rátok nincs ám szükség, majd jövünk mi, vagy jönnek mások, és õk megcsinálják. És nektek egyetlenegy dolgotok van: állni és várni, hogy el fog jönni az új Magyarország. De az új Magyarország bennünk lakozik. Mi vagyunk az új Magyarország, szándékainkkal, akaratunkkal, hogy meg kell változtatni azt a világot, amelyben nem érezzük mindig jól magunkat. Persze idõnként jó lenne, ha valaki megcsinálná helyettünk. Ez megy kis dolgokban. Olyan jó, ha reggel valaki behozza a kakaót, és olyan jó adni. Olyan jó hazavinni egy csokor virágot, és olyan jó kapni. Olyan fantasztikus dolog a másikhoz fordulni, megkérdezni, hogy: Mondd, mi történt veled? Jó, ha érdeklõdnek utánunk.

Végsõ soron aki a nemzetrõl beszél, aki a hazáról beszél, aki azt mondja, hogy tegyük erõssé a hazát és a nemzetet, ezt a fantasztikus országot, annak hozzá kell tennie, hogy szükség van rátok, a ti erõfeszítésetekbõl épül Magyarország. Hogy amit ti tesztek, az válik közössé. A nemzet ereje polgárainak erejében van.

Alig múlott egy éve, amikor a választási gyõzelem csodálatos éjszakáján elmondtam a köszönõ beszédet, és azt mondtam, hogy most ne jöjjön az ?igen, igen"-dal, ne jöjjön, mert ez nem egyszerûen csak a mi gyõzelmünk. A gyõzelem elsõsorban azt a felelõsséget jelenti, hogy megváltoztatjuk az országot, és ez nagyon nehéz lesz. Nehéz küzdelem lesz.

És akik látták, hogyan ünnepeltünk, azok látták azt is, hogy éreztük a súlyát mindannak, ami jönni fog, és ezt a felelõsséget viselve azt mondtuk, hogy most az ?igen, igen"-kampánydal helyett a nemzeti Himnusznak van itt az ideje. Hogy érezze az ország egy pillanatra legalább, hogy a gyõzelmet nem önmagunkért akartuk és kívántuk, hanem azért, mert ott és akkor – és ez így van azóta is – Magyarországon a kormányon lévõ pártok, és közöttük a több felelõsséget viselõ, a nagyobb párt, a Magyar Szocialista Párt érti: ha jobb világot szeretnénk teremteni, akkor ahhoz változtatni kell. Ez a fajta változtatás az, amely megteremti annak a lehetõségét, hogy majd elszámoljunk gyermekeinknek és unokáinknak azzal, hogy képesek voltunk szembenézni a felelõsséggel, mertünk változtatni. Hogy itt, itt éltek szüleitek, nagyszüleitek, és nem futamodtak meg. Nem ijedtek meg csak azért, mert valakik keményen, radikálisan, idõnként bántóan, mi több, szemtelenül odakiáltottak nekik.

Mert értettük, hogy a küzdelmet nem velük kell lefolytatni. A küzdelmet idõnként a magunk félelmeivel, az ország félelmeivel, a megszokásokkal kell lefolytatnunk. Kimozdítani egy évek óta mozdulatlanul álló országot, amely azt gondolta, hogy csak abból áll a politika, hogy egyre többet és többet osztunk el abból a közösbõl, ami közös – de végsõ soron tõlünk származik. Ez nehéz. Nem tagadom.

Nem tagadom, hogy hasonló kihívással szinte soha nem álltunk még szemben. Nem tagadom. De miért érdemes csinálni? Miért érdemes, ha nem azért, hogy hitet adjunk az országnak, hogy van értelme megváltoztatni. A politika rólunk szól, majd gyermekeinkrõl és unokáinkról. És arról a felelõsségrõl, amit visel egy ország vezetése.

El lehetne bújni a problémák elõl. Lehetne folytatni azt a politikát, amelyrõl Lendvai Ildikó oly érzékletesen beszélt. Igen, lehetne. És mit fogunk majd mondani? Mivel fogunk elszámolni? Azzal, hogy tehettük volna, de nem volt hozzá bátorságunk? Hogy inunkba szállt a bátorság? Hogy még tovább akartunk várni, hátha majd valaki megcsinálja? Ahhoz volt csak erõnk, hogy tartsuk a markunkat? Vagy ahhoz is volt erõnk, hogy megmozduljunk, megfeszítsük az izmainkat, legyõzzük kétségeinket?

Nagyon sokan kérdezik, hogyan bírjuk, hogyan bírom én, személyesen, és fogom-e bírni, hogy nem adom fel. Azt tudom nekik mondani, hogy nem adjuk fel. Én sem adom fel. Mit adnánk fel? Mit adnánk fel: azt a hitet, hogy nincsen rendben az a felsõoktatás, amelyben legjobb állami egyetemeinken elvétve lehet találni segédmunkás gyerekét? Ezt nem lehet megoldani pénzzel. Azt a hitet, hogy nem lehet létrehozni egyetemi közösségeket, amelyek nemcsak tudást, hanem emberséget, szeretetet, befogadást adnak az egyetemi hallgatók sokaságának, a holnap értelmiségeinek azokkal a tanárokkal, akik hol Gyõrben, hol Budapesten, hol Szegeden, hol Pécsett tanítanak a hét különbözõ napjain? Hogy át kell alakítani a felsõoktatást annak érdekében, hogy legyen magyar egyetem Európa elsõ száz legjobb egyeteme között? Ezt a hitet adjuk föl?

Adjuk fel a felháborodás jogát azzal szemben, amit látunk az egészségügyben, hogy a magyar egészségügy évek óta az emberi viszonyokat és a minõséget romboló, rossz kompromisszumok fogságában van? Hogy itt maradt egy olyan világ, amelyben szinte semmi nem az, aminek látszik, Hogy a világ legtermészetesebb módja az, hogy a közös infrastruktúrán, a közös vagyonunkon magánüzletek folynak nap mint nap, mi pedig szemünket lesütve, egymást kérdezgetve borítékot dugdosunk az orvos zsebébe? Ha van elõjog, akkor ez az elõjog.

Megmondta-e valaki rajtunk kívül, hogyan lesz abban a húsz kistérségben járóbeteg-szolgáltató központ, ahol nincsen? Nem beszélni kell az egyenlõtlenségrõl. Nem beszélni kell a privilégiumok letörésérõl. Hallottatok-e egyetlenegy ellenzéki javaslatot arra, hogyan kell feloldani azt az átkozott anomáliát, hogy mi itt, Budapesten vagy Budapest legjobb kerületeiben – igen, abban a kerületben is, ahol az ellenzék vezére lakik, a Svábhegyen – többet kapunk a közösbõl, az egészségügyi kasszából, mint a nyírségi vagy a battonyai szegény ember? Ha van egyenlõtlenség, akkor ez az. Ha valamin fel kell háborodni, akkor ezen kell felháborodni.

A magyar közoktatást minden évben úgy hagyja el az ott tanulók 20 százaléka, hogy nincsen szakmája. Minden évben közel 20 ezer fiatal anélkül fejezi be a tanulást, hogy megszerezné azt a minimális képességet, amelynek birtokában meg fog élni ebben a világban. Mondjátok meg nekem: mi lesz abból a 16-17 éves gyerekbõl, akinek nincsen szakmája, nincsen középfokú végzettsége? Õk a holnap szegénylegényei, õk a holnap ügyeskedõi, mert nem marad számukra más hátra. Ezt nem lehet csak pénzzel megoldani.

Nem lehet pénzzel megoldani azt, hogy az egykor legendásan jó magyar természettudományi és matematikai oktatás a nemzetközi felmérések szerint mára az európai középmezõnyben vagy az alatt van. Nem lehet nem beavatkozni ebbe a folyamatba. Ez ráolvasással, politikai küzdelemmel nem fog menni. Ehhez át kell alakítani a közoktatást – nem egyszerûen épületeket kell építeni, új pedagógiai módszerek és viszonyok kellenek. Át kell építeni szinte mindent annak érdekében, hogy azt mondhassuk majd a gyerekeinknek és unokáinknak, hogy: Igen, fiam, észrevettem. Észrevettem, hogy Magyarország rossz útra tévedt, és ki kell innen mozdítani. Észrevettem, és volt bátorságom cselekedni, a szocialistáknak volt bátorsága cselekedni. Megtettük és megcsináltuk.

Lehet választani. Lehet választani: elvenni a nyugdíjastól a nyugdíjat, ami járt neki, és lehet úgy dönteni, hogy nem elveszem, hanem még hozzáteszek. Még akkor is, amikor liberális közgazdák sokasága azt mondja, hogy egyetlenegy megoldás van: el kell venni a tizenharmadik havi nyugdíjat, vagy legalábbis az egészségügyre kell fordítani, azt mondom, hogy nem, nem vesszük el. Sõt! A nyugdíjkorrekciós programot végig fogjuk csinálni, mert igazságtalan dolog az, hogy két szomszéd, akik végigdolgozták az életüket, csak azért kap különbözõ nyugdíjat, mert az egyik három évvel késõbb ment nyugdíjba, mint a másik. Ehhez nyugdíjkorrekció kell. Ha valami felháborítja az embert, akkor ez az igazságtalanság. Megcsináltuk? Megcsináljuk? Fenntartjuk? Igen. Csináljuk és csinálni fogjuk. Errõl szól Magyarország.

Az elmúlt hónapokban 100-110 ezren jelentkeztek be a társadalombiztosítás hatálya alá. Akik megértették, hogy nekik is dolguk van, nekik is van felelõsségük, hogy a biztosítás az nem üres szó. A biztosítás azt jelenti, hogy mindegyikünk beteszi a magáét a közösbe, hogy közösen viseljük az esetleg bekövetkezõ baj következményeit. Az nem megy, hogy biztosításról beszélünk, de egyébként szó nélkül tûrjük, hogy ilyen vagy olyan oknál fogva ebben a közösségben – sokszor mondjuk, a szolidaritás közösségében – ne vegyenek részt emberek, csak azt mondják, hogy: Mi kapni szeretnénk. De hát csak abból tudunk adni, amit összetettünk.

Magyarországon az elmúlt 17 évben ez az elsõ kormány, amelyik képes volt érzékelhetõen visszaszorítani a szürke és fekete gazdaságot, ahol munkahelyek tízezrei fehéredtek ki. Ahol úgy döntöttek emberek – köztük vállalkozók sokasága -, hogy jobb bevallani a jövedelmet és jobb kifizetni az adót, és ezrek vagy tízezrek változtatták meg a korábbi szokásaikat. Mert az nem járja, hogy éppen azok ne járuljanak hozzá a közöshöz, akiknek a legtöbb van, hogy fizetni csak a közalkalmazott meg a kisember fizet. Akinek meg van pénze, az meg letagadja. Nem beszélni kell az elõjogokról, hanem tenni kell értük.

Nézzétek! Az elmúlt napokban, mikor szemtõl szembe találkoztunk a konzultációkon, sokszor elmondtam ezt a példát – mondtam korábban is, Klára ne haragudjon meg -: nekem 12-13 év nem volt elegendõ ahhoz, hogy legalább abban megállapodjunk, ha kimegyek egy szobából, akkor lekapcsolom a villanyt. Én lekapcsolom, õ nem. Mert velem az anyám, aki szintén itt van, az pörölt. Szoba-konyhában laktunk, nem volt túl nehéz eltéveszteni az ajtót, bementem a szobába, le kellett kapcsolni a konyhában, meg vissza. Mások azon panaszkodnak, hogy életük párja, az az egyébként csodálatos férfiember, 14 éve esténként, amikor odaül a tévé elé, a fotel lába mellett elengedi a piszkos zokniját. Nem tudja rávenni, hogy vigye el a szennyesig. Ebbõl azután zsörtölõdés, vita van, házasságokat visel meg. Ehhez képest mi azt kérjük az emberektõl, hogy változtassák meg szokásaikat, szokásaik sokaságát, próbáljunk máshogy, jobban élni, mert a mi szokásainkból áll össze egy ország kultúrája.

Nem elég csodálkozni azon, hogyha Hegyeshalomnál elhagyjuk a határt, mintha mások lennének az emberi viszonyok is. Mi magunk csináljuk. Persze, hogy pokolian nehéz. Negyven-ötven-hatvanéves embereknek kellene megtanulni azt, hogy picikét másként tegyenek. Közben érdekek sokasága sérül. De újraosztjuk az ország terheit. Annak, aki azt mondja, hogy erõs Magyarországot akar, csak azt tudom mondani, hogy az erõ a polgárokból származik. Ha erõssé akarom tenni, akkor a polgároktól kell erõfeszítést kérni. Az nem megy, hogy azt mondom, hogy legyen erõs Magyarország, a polgároknak meg azt mondom, hogy nektek nincsen dolgotok ezzel. Ez Magyarország elveszítése. Ez handabanda politika. Ez a vége az országnak.

Sokan ültök keresztbe tett lábbal. Gyorsan mindenki lerakja. Nem ezt akartam elérni. Azt szerettem volna mondani, hogy aki sokáig ül keresztbe tett lábbal, az egy idõ után, ha föláll, és el akar indulni, azt érzi, hogy szúr, bizsereg, fáj, és egy darabig ez így van. A mozdulatlanságba merevedett láb, struktúra, szerkezet, viszonyok – ha megpróbálod kimozdítani, bizsereg, idõnként kényelmetlen, de mindig van választás: visszaülsz vagy túllendülsz. Aki áll a megállóban várakozó, rostokoló autóbuszon, és nem figyel, amikor elindul az autóbusz – tudják, ez a tehetetlenség törvénye -, az bizony nagyon könnyem a mellette álló ölébe esik. Egészen addig, amíg maga is fel nem veszi a sebességet, küzd az új egyensúly megteremtésével.

Ez az ország éveken, évtizedeken keresztül nem mert szembenézni azzal, hogy örökölt viszonyaink alkalmatlanok arra, hogy egy jobb, egy élhetõbb, egy igazságosabb világot teremtsünk. Mi elindultunk, elindítottuk. Természetes, hogy az indulás elsõ idõszaka tele van nehézséggel, konfliktussal, bizonytalansággal, egyensúlytalansággal, bizsergõ vagy éppen ezernyi tûszúrást mutató érzéssel.

Meg kéne ijedni? Talán le kéne fékezni? Aki most fékez, az azt fogja elérni, hogy újra kibillenünk a már éppen alakuló egyensúlyból. Sem megállni, sem lassítani nem kívánok és nem fogunk.

Engem az elmúlt év és annak összes konfliktusa arra tanított meg, hogy ezektõl nem kell megijedni. Arra tanított meg, hogy ezen az úton végig kell menni. Ha kell, akkor több körültekintéssel, ha kell, több bölcsességgel, nagyobb partnerséggel, de szó nem lehet arról, hogy visszaforduljunk, hogy megálljunk, hogy föladjuk azokat az elképzeléseket, amelyekkel elindultunk. Szó sem lehet róla!

Igen-igen sokra tartom azt, hogy úgy alakul át a magyar felsõoktatás, hogy azokat a gyerekeket, akik 18 éves korukig otthonról nagyon sok hátrányt hoznak, plusztámogatásban részesítjük. Nagyon sokra tartom azt, hogy úgy alakul át a magyar felsõoktatás, amelyben nem egyenlõen mérjük az állam pénzét valamennyi fõiskolának és egyetemnek, hogy többet kap az, amelyik jobban teljesít.

Nagyon sokra tartom azt, hogy a magyar egészségügy átalakulásában végre lett egy olyan intézmény, az Egészségbiztosítási Felügyelet, amely a mi érdekeinket védi és képviseli. És amikor összekeveri valaki egy mûtét során a beteg bal és jobb lábát – ami azért mégsem a reform következménye szerintem -, akkor van egy olyan intézmény, amelyik odamegy, és megnézi, hogy ki a hibás.

Nagyon sokra tartom, hogy Magyarországon végre újra csökkenhetnek a gyógyszerárak, és nem azért, mert adminisztratívan beavatkozunk, hanem mert versenyt teremtettünk a gyógyszergyártók között, és most nem azon licitálnak, hogy kinek van drágább, hanem azon, hogy kinek van olcsóbb gyógyszere. Ebben jeleskedett volna a nemzet orvosa!

Lehet arról népszavazást tartani kérem szépen, hogy legyen-e vizitdíj vagy kórházi díj. Persze! Meg fogjuk nyerni. Meg fogjuk nyerni, mert Magyarország ennél sokkal bölcsebb. Meg fogjuk nyerni, mert Magyarország tudni fogja, ha meg akarjuk erõsíteni az országot, akkor szükségünk van valamennyi polgárra.

Igen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a falun végre nyugalom és építkezés van. Az ellenzék vezérének politikai szövetségese, a rózsadombi ügyvéd keresgette a 400 milliárdot. Nem volt neki elegendõ négy év, hogy megtalálja. Idén több mint 400 milliárd az agrárvilág, mezõgazdasági világ, a vidékfejlesztés támogatása. Újra nyugalom van. Bár vannak, akik idõnként traktorral szeretnének Pestre jönni, ma már annyi támogatottságuk sincsen, hogy százat összeszedjenek. Tizenhét év után elõször nyugalom van a faluban.

Egyáltalán nem állítom, hogy nem kell tenni egy sor dolgot, egyáltalán nem állítom. De ha valamit szeretnék tenni, akkor azt, hogy azok a viszonyok, amelyek miatt Magyarországon sokan úgy érzik, hogy nekik méltánytalanul kevesebb jut, – nem azért, mert kevesebbet teljesítenek -, ezek a viszonyok szûnjenek meg. Azért szeretnék tenni, hogy folytatódjanak az átalakulások a magyar közoktatásban, hogy azok a gyerekek, akik Magyarországon végeznek, olyan képességekkel ruházódjanak fel, amelyekben nem maradnak le német, francia, vagy brit társaik mögött. Ehhez nem elegendõ csak több pénzt adni.

Éppen a mi tapasztalatunk az, drága barátaim, 2002 és 2006 között, hogy a viszonyokat önmagában a pénz nem változtatja meg. Azt is látom, persze, hogy a mai küzdelmek egy része is pénzrõl szól. Arról szól, hogy beavatkozunk olyan szituációban, ahol valakik nem járnak jól – de azok nem járnak jól, akik elsõsorban a mára kialakult viszonyok haszonélvezõi.

Igen, olyan országot szeretnék, és olyan országot teremtünk 2010-re, ahol azt fogják mondani mindazok, akik igénybe veszik az egészségügy szolgáltatásait, hogy: Miniszterelnök úr, most már értem, igaza volt, ezt kellett csinálni. Végre nem vagyok kiszolgáltatott. Végre engem keres az orvos, végre õ akar szolgáltatni nekem. Végre nem az történik, hogy reggel 9 órakor odaülök a váróterembe, és ha bekopogok, rám szólnak, hogy ne kopogjak, és ha megkérdem, hogy mikor jön az orvos, azt mondják, hogy õk azt nem tudják. De hát nem én fizetek érte? Nem énrólam szól ez a történet? Akkor van jogom fölháborodni, van jogom más viszonyokat keresni.

Mitõl lesz a jóból jobb, a jobból meg legjobb? Azt tudom mondani, hogy a vágytól és a kényszertõl. A vágytól és a kényszertõl, hogy gyõzzünk, és ne maradjunk le. A vágy belülrõl kell, hogy jöjjön, a kényszert diktálja az élet. Bennem mély vágy van, hogy eltaláljak a baloldalon azokhoz a szívekhez és lelkekhez – de valamennyi honfitársamra is utalva -, akik azt mondják, hogy: Hiszek egy másik Magyarországban. Akik azt mondják, hogy: Hiszek egy igazságosabb világban. Akik azt mondják, hogy: Van erõm változatni, van erõm megküzdeni a hatalmasokkal és van erõm megküzdeni saját magam félelmeivel. Hiszek abban, hogy apostolok, az új Magyarország apostolainak sokasága, hírvivõk és követek sokasága kell ahhoz, hogy eljussunk valamennyi magyarhoz. Hogy értsék: õróluk szól ez a történet. Hogy a magyar nemzeti progresszió legjobb hagyományait követve szembemegyünk a legnagyobb rendszerhazugságokkal. Igen!

Tudom, hogy sok vita van. Tudom, hogy vannak, akik azt mondják, hogy miniszterelnök úr, nagy ez a tempó, sok a változás. Én erre azt mondom: a tempót nem mi diktáljuk. Nekünk csak egy lehetõségünk van: eldönteni, hogy felvesszük-e a ritmust, vagy engedjük, hogy a világ elmenjen mellettünk. Hogy értjük-e, hogy mi a felelõsségünk saját gyerekeinkkel és unokáinkkal, és ezért megküzdünk egy sor nehézséggel. Ha nem ezt tennénk, nem volna értelme.

Csak azt tudom mondani: én a magyar baloldal egyik vezetõjeként azt tudom kínálni magunknak és a nemzetnek, hogy változtassunk és menjünk tovább. Csak azt tudom kínálni, hogy tessék fölemelni a fejeteket! Fantasztikus dolgot csináltok. Azt csináljátok, ami a legnemesebb, azokért, akik kiszolgáltatottak, azokért, akik gyengék, és ezért a fantasztikus országért küzdötök.

Hogy ilyenkor szembejönnek? Hogy sérüléseket szenvedünk? Hogy idõnként csapdába csalnak bennünket? Hogy idõnként hazugsággal vádolnak? Hogy idõnként nem válogatnak az eszközökben? Ez igaz. Na és? Másra számítottatok? Azt gondoltátok, hogy ha ma gyõzünk, akkor másnap felkel a nap, és jobb lesz Magyarország? Azt gondoltátok, hogy azok, akik soha egy percig nem fogadták el, hogy mi is kormányozhatunk, azok most, hogy újra veszítettek, ezt nézni fogják és lóbálják a lábukat? Ugyan, kérem! Tudtam, hogy küzdelmes lesz. Tudtam, hogy nehéz lesz. Na, de hát mikor adták a sikert, mikor adták az erõt ingyen? Mikor adták fáradtság nélkül?

Aki pedig félidõben, sõt, az elsõ negyed végén a gyõzelmét ünnepli, az balga ember. Ha pedig már a félidõt említettem – tévedtek, ha azt gondoljátok, hogy egy bizonyos futballistára gondolok. Mert ha azt gondolnám, kiderülne, hogy nemcsak politikusnak nem volt jó, de ezek szerint futballistának sem.

Abban van igazatok, hogy egy ilyen küzdelemre persze felkészült csapattal kell nekiindulni, és ahogy az ország, úgy sok tekintetben a baloldal is – hogy is mondjam – nem minden tekintetben volt fölkészülve egy ilyen nehéz küzdelemre. Ezt értem. Hozzáteszem, ha van valami, akkor ez a mi felelõsségünk: a kormány vezetõié, a párt vezetõié.

De egyet nem mondhatok. Nem mondhatom, hogy rátok nincsen szükség. Sõt, épp ellenkezõleg. Azt szeretném nektek mondani, hogy ti is értékeljétek magatokban ezt az egy évet. Jussatok el ti is a saját személyes ítéletetekben oda, hogy tudjuk és akarjuk csinálni. S azt tudom nektek mondani, hogy el fogunk indulni még határozottabban, még nagyobb lendülettel. El fogunk indulni még nagyobb és még szervezettebb csapatban, szövetségesek sokaságával. El fogunk indulni, mert hiszünk az igazunkban. Mert igent mondunk egy új Magyarországra, igent mondunk a kevesebb igazságtalanságra. Igent mondunk arra, hogy élhetõbb legyen ez a világ. És igent mondunk arra, hogy van erõ a változtatáshoz.

És az kell, hogy nekem azt mondjátok, az kell, hogy azzal bízzatok meg, az kell, hogy azzal biztassatok, hogy: Gyerünk, MSZP, gyerünk, miniszterelnök úr, gyerünk, Feri, továbbmegyünk! Tartsd a tempót, tartsd az ütemet!