Gyurcsány FerencGyurcsány Ferenc

A Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválján a Budai Várban 2007 augusztus 20-án este Gyurcsány Ferenc miniszterelnök beszédet mondott. Beszédét szószerinti leiratban közöljük:

 Gyurcsány FerencGyurcsány Ferenc

A Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválján a Budai Várban 2007 augusztus 20-án este Gyurcsány Ferenc miniszterelnök beszédet mondott. Beszédét szószerinti leiratban közöljük:

Szép jó estét kívánok, Hölgyeim és Uraim.

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat. Köszönöm nemcsak önöknek, hanem mindazoknak a mûvészeknek, akik itt, a Duna partján napokon keresztül megmutatták, milyen színes és milyen változatos az egyébként egy-gyökerû, de sok csatornából, sok szálból táplálkozó magyar kultúra.

 

Nem biztos, hogy illik az ünnepi beszédhez, de hadd kezdjem egy majdnem-találós kérdéssel: mit válaszolnánk arra, ha megkérdeznének bennünket úgy általában – ha nem is az itt ülõket, akik persze sokkal többet tudnak, mint az utca embere, hanem mondjuk az esõ elõl éppen most menekülõ budapesti sokaságot -, hogy mondjuk meg, mit, vagy kiket is rejt maga mögött a következõ felsorolás: Szleng, Role, Knock-out, vagy éppen Yesterdays – és folytathatnám. Ha valakinek lenne bátorsága saccolni, akkor gyanítom, hogy azt mondanák: Nyilvánvalóan a Sziget fesztivál valamelyik mûsorfüzetét lapoztuk fel, és Európa nyugati felének általunk nem ismert szereplõit tartalmazza ez a felsorolás. Pedig nem így van. Ezek a zenekarok, ezek az együttesek bizony a mai magyar kultúra alakítói, annak szerves részét képezik. Keveset tudunk róluk.

 

Azzal szembesülünk, hogy a határon túl hasonlóképpen létezik, virul, formálódik a magyar kultúra ezekben a napokban, ezekben az években és ölti mai kifejezõdési formáját éppen úgy, mint idehaza, ahogy azt a konferansziétól is hallottuk. Talán érdemes elgondolkodni azon, hogy több dolgunk van annál, minthogy egyszerûen csak õrizzük hagyományainkat és átadjuk azt a kulturális örökséget gyermekeinknek, amelyet szüleinktõl, nagyszüleinktõl örököltünk. Gyarapítani is kell azt. Természetesen úgy, ahogy ezt a mai ember teszi.

 

Nem önmagáért valónak mondom ezt el önöknek. Amikor arra utalok, hogy az egyetemes magyar kultúra nem egyszerûen csak hagyomány és örökség, hanem mai produktum is, akkor arra is szeretnék utalni, hogy mindaz, ami a magyar nemzet történelmi nyavalyája, gondja és baja, az nem egyszerûen a sors átka volt, hanem a kor meg nem értése. Ha úgy tetszik, történelmi értelemben is hibás társadalmi és politikai teljesítmény. Tévedés. És hosszú tévedések sorozata oda juttatta a magyarságot – döntõen a XIX és a XX. században -, hogy talán a legnagyobb sebet õrizzük Európában azért, mert a történelmi, kulturális nemzet, a politikai nemzet és az állam nem fedi egymást.

 

El lehet követni azt a hibát, amelyet elkövettek eleink: magunkba fordulhatunk. A felvilágosodás, a haza vagy haladás nagy dilemmája egyébként éppen ebbõl származik. Hogyan tartom meg együtt a történelmi Magyarországot, a soknemzetiségû Magyarországot, hogyan õrzöm meg a széleit ennek a történelmi, állami képzõdménynek és ezzel egy idõben hogyan modernizálok. Vagy ez, vagy az – gondolták. És aki nem tudta feloldani ezt az ellentmondást és ragaszkodott csak a múlthoz, a múltbeli megoldásokhoz, az rajta vesztett – és ne tagadjuk, rajta vesztünk mi magunk is.

 

A történelmi Magyarország abból a tévedésbõl szenvedte el legsúlyosabb sérüléseit, hogy azt hitte: meg lehet õrizni mindent úgy, ahogyan az – ha úgy tetszik – Szent István korától folyamatosan épült. És ha már Szent Istvánnál tartunk: muszáj azt mondanom, hogy a legnagyobb történelmi tett maga az államalapítás.

 

Nem tudom, van-e önök között bárki, aki meg tudná mondani, mennyi nemzet él a világon. Nem tudjuk megmondani, hány nyelv van a világon. Azt tudom, hogy mintegy 20 finnugor nyelvet beszélõ nemzet vagy nemzetrész létezik. De azt is tudjuk, hogy összesen háromnak van saját állama. És ahol nincs saját állam, ott elõbb-utóbb veszélybe kerül a nemzet. Ezért aztán minden bús, borongós nemzeti ítélettel szemben én azt mondom, hogy van oka a magyaroknak büszkének és boldognak lenni. Saját államunk van. Azon kevesek közé tartozunk – ez pár száz a világon – akik államot tudtak alapítani. Történelmi, nemzeti, nyelvi és egyéb kultúrájuk megõrzésére, gyarapítására. Egy olyan sajátos identitás megteremtésére, amely állam nélkül nem megy.

 

Azt látom, ahogy veszélyben vannak azok a finnugor nyelvi-nemzeti közösségek, amelyeknek nincsen saját államuk, úgy pontosan tudom, milyen veszélynek és kockázatnak vannak kitéve azok a magyar nemzeti közösségek, amelyeket elszakít egy államhatár a magyar politikai államtól. Ez akkor is igaz, ha Európai Unió ide vagy oda, Schengen ide vagy oda – Magyarországnak tartósan fenn fog maradni az a kötelezettsége, hogy támogassa és segítse a határon túl élõ közösségeket.

 

Egyszerûen azért, mert többrõl van itt szó, mint polgári, politikai, emberi szabadságjogokról. Valami másról. Arról, hogy jó dolog magyarnak lenni. Arról, hogy magyarságunkban ott hordunk valami olyasmit, ami nyilvánvalóan más, mint amit szlovák, rutén, román, szerb barátaink, testvéreink hordoznak magukban. Nem vagyunk jobbak, nem vagyunk különbek. Mi magyarok vagyunk, õk pedig szerbek, ruténok, szlovákok, vagy éppen mások.

 

Mi szeretünk magyarnak lenni és azt gondoljuk, hogy segítenünk kell azoknak, akiket fenyeget az a valóságos veszély, hogy ma a sok identitású polgár egyszerre magyar is, szlovák is és folytathatnám a sort. És egyszer csak elveszíti magyarságát.

 

Hogyan lehet jól csinálni? Ez fogas kérdés. Nem könnyû.

 

Amit ezekben a napokban és hónapokban tettünk, az ezzel együtt is – azt gondolom, hogy – vállalható, én magam büszke vagyok rá.

 

Hadd utaljak legalább egyetlenegy dologra. Hallgattam Erdõ Péter bíboros prímás szavait a mai ünnepi misén, ahol az önzésrõl is beszélt. Nagy átok. És miközben a televízión keresztül szûrõdött át az ünnepi mise hangulata, én pedig a ma esti beszédre készültem, arra gondoltam, hogy azt fogom önöknek mondani: van legalább egy dolog, amiben mi egészen biztosan nem vagyunk önzéssel vádolhatók. A teremben ülõk talán tudják, de a szélesebb magyar nemzeti közösség nem biztos, hogy tudja: nagyon könnyen sikerült megállapodnunk arról az elmúlt évben, hogy megváltoztatjuk a korábbi, alapvetõen a határon túli nemzeti magyar közösségek létszámához igazodó támogatást. Megváltoztatjuk, mert megváltozott Európa ezen középsõ felének helyzete és ebbõl következõen a magyar közösségek helyzete is. Szlovák barátaink, román barátaink az Európai Unióban vannak.

 

Ez nem old meg mindent. Ez egy olyan lehetõség, amelyet egyelõre nem élveznek a Délvidéken vagy éppen a Kárpátalján élõk. Ezért azt gondoltuk és azt javasoltuk, hogy elsõsorban nekik kell támogatást adni. Mert az igazi nagy felelõsség az, hogy a közös, nagy majdnem-európai államból egyelõre hiányzók hogyan õrizhetik meg magyarságukat. Nekik kell többet segíteni. Hogyan lehet kivenni ezeket a támogatásokat a mindenkori éves alkuk világából. Hogyan lehet hosszú távú megállapodásokat kötni, hogyan lehet nemzeti intézmények mûködtetésére sok-sok éves elkötelezettséget vállalni. Megtettük ezt is.

 

Születésnapját ünnepli az ország. Én azt gondolom, hogy az ember nem csak egyszer születik, mint ahogy a nemzet sem csak egyszer születik meg. Újra születik minden nap. Jóban és rosszban, azok cselekedete által, akik éppen alkotják. Ahhoz, hogy a magyar nemzet ne csak újjászülethessen minden nap, hanem gazdagodhasson és gyarapodhasson, ahhoz mint egy falat kenyérre, annyira szükségünk van azoknak a kultúrájára, hagyományára – de ezt a hagyományt átépítõ mai tehetségre is -, amelyet a határon túli magyar közösségek jelentenek.

 

Elkezdtünk egy folyamatot és folytatni fogjuk. Ezek kitüntetett események, de az a jó, ha ebbõl folyamat lesz. Igyekezni fogunk. Örülünk, hogy önök itt vannak velünk, és azt szeretnénk, hogy hosszan, évszázadokon keresztül együtt maradhassunk.

 

Boldog születésnapot, Magyarország!

 

Köszönöm szépen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük