Gyurcsány Ferenc az Agrárkamara ülésén

A mai nap folyamán -2007-05-03- Gyurcsány Ferenc miniszterelnök részt vett és beszédet mondott a Magyar Agrárkamara XIX. Küldöttgyûlésén. Beszédét szokás szerint szószerinti átiratban közöljük:

 

 

 Gyurcsány Ferenc az Agrárkamara ülésén

A mai nap folyamán -2007-05-03- Gyurcsány Ferenc miniszterelnök részt vett és beszédet mondott a Magyar Agrárkamara XIX. Küldöttgyûlésén. Beszédét szokás szerint szószerinti átiratban közöljük:

 

 

Mélyen tisztelt Elnök úr! Fõtitkár úr! Tisztelt Közgyûlés! Hölgyeim és Uraim!

 

Hallgatva Elnök úr elõadását, akár könnyen is teljesíthetném feladatomat, hiszen ha jól értem, azt kérte, erõsítsem meg, hogy a tavaly itt elmondott beszédemben foglalt prioritásokban nincsen változás. Ez nem egy bonyolult kérés, Elnök úr! Talán a lehetõ legkönnyebbet kéri tõlem. Egyszerûen és nyugodtan mondhatom: azt képviseljük, amit tavaly itt elmondtunk, és azt hiszem, az elmúlt egy évben azt is mutattuk, hogy nemcsak képviseljük, hanem érvényesítjük is. És ez fontos.

 

Én a magyar vidékrõl, faluról, földrõl, mezõgazdaságról vallott nézeteimben talán a legfontosabbnak azt gondolom, amire egyébként utalt Elnök úr is. A vidék, a föld lényegesen több, mint nemzeti vagyonunk egy része, lényegesen több, mint termelési erõforrás: a magyar nemzeti kultúra, életmód olyan markáns õrzõje, pillére és tartója, amely messze túlmutat a gazdaság, az üzlet, a technológia vagy a pénzügy kérdésein. Ebben nincsen közöttünk vita. Ebben nincsen a kormányon belül sem vita, úgy látom. Ha viszont így van, akkor érdemes ragaszkodni ahhoz az álláspontunkhoz, amelyben szintén nincsen változás: hogy kevesebb pártpolitika, kevesebb önzés, kevesebb kioktató pártoskodás és sokkal több partnerség, együttmûködés és szakmapolitika kell. Én azt gondolom, hogy az elmúlt idõszak ennek a felismerésnek és ennek a szándéknak a jegyében telt el.

 

A vidék képviselõi, a magyar agrárium képviselõi sokfajta szervezetbe tömörülnek. Ezek között jelentõs, befolyásos – nézzék el, nem tehetek különbséget, nem mondhatom, hogy legjelentõsebb és legbefolyásosabb, de egy nagyon jelentõs és nagyon befolyásos – az Agrárkamara.

 

Múlt héten egy másik, az agráriumban tevékenykedõket összefogó szervezet küldöttgyûlésén voltam. Miniszter úr pár héttel ezelõtt a gazdák meghívásának tett eleget, egy harmadik helyen. Ahogy hallom önöket, nyilván önök is olyan jól tudják, mint én: nem egy hangon szól a magyar vidék és a magyar mezõgazdaság. Sokféle érdek van. Lehet folytatni olyan politikát, amelyben azt mondja a kormány, hogy: Én csak ezekkel mûködök együtt. Hogy egyetlenegy érdek van, a kis és közepes területen gazdálkodó, alapvetõen családi, vagy egyéni vállalkozás formájában tevékenységét végzõ gazda érdeke. Lehet így is gondolkodni. Láttuk már ezt. S lehet úgy is gondolkodni, ahogy mi gondolkodunk. Nagyjából úgy, hogy ahogyan a magyar vidéknek és mezõgazdaságnak meg kell õriznie biológiai, természeti sokszínûségét, úgy igenis értéknek kell tekinteni azt, hogy nagyon sokfajta gazdálkodási formában, nagyon sokfajta felfogással, sokfajta szervezetbe tömörülve vannak jelen a vidék és a mezõgazdaság képviselõi. És szerintem a kormánynak a vidék tekintetében döntõen megértést és partnerséget kell tanúsítania, és különbségtétel nélkül konzultálva, párbeszédet folytatva valamennyi szervezettel, közösen keresni a vidéknek a javát. Ezt hivatalosan úgy mondjuk, hogy szektorsemlegesség. Ezt vallja Gráf miniszter úr is az elsõ perctõl. Hozzáteszem, ezt vallotta Németh Imre is. Én is ezt vallom.

 

Amikor hallgatom önöket, hallgatom akár a földre vonatkozó megjegyzéseket, nem kell ahhoz birtokpolitikai szakértõnek lenni, hogy az ember a harmadik-negyedik mondat után azt mondja, hogy ha most nem itt ülnék, hanem mondjuk a MOSZ közgyûlésén, vagy a gazdáknál, akkor azt hiszem, hogy nem pont ezt mondanák és nem pont ezt hallanám. Én meg azt gondolom, hogy mindegyik legitim érvelés. Tudniillik mindegyikben van valamennyi igazság. Az igazság persze attól is függ, hogy ennek egészen pontosan milyen érdekei vannak. Azt hiszem, hogy kormányként akkor járunk el helyesen, ha valamennyi szervezetet meghallgatjuk, ha valóban egy hosszú távú vidék- és agrárfejlesztési stratégiának a keretében beszélünk föld- és birtokpolitikáról, és idõnként nyitottan megpróbálunk közvetíteni is a felek között, és kerülni az önzõ pártpolitikát.

 

Múlt héten is azt mondtam, most is azt tudom mondani: a föld lelki kérdés is. A föld érzelmi kérdés. Azt gondolom, nem nagyon tûri, hogy durva, bárdolatlan szavakkal nyers politikát csináljunk belõle. Könnyen fel lehet korbácsolni az indulatokat a föld dolgában, de megoldást hozni, amely sokak számára nyilván azt jelenti, hogy nyugalmat is hozunk, nem könnyû.

 

Én a tizenegynéhány pontot korrekt felvetésnek gondolom. Természetesnek tekintem, hogy miután a magyar nemzeti erõforrások, javak, így a kulturális és egyéb javaknak is a része, ezért természetesen védeni kell, hogy fennmaradjon a moratórium, ameddig fennmaradhat, függetlenül a lassan elkezdõdõ felülvizsgálattól. Másrészt azt kell mondani Gráf miniszter úrnak – õ ezekben a küzdelmekben az elmúlt idõszakban megedzõdöt; sikerességében, úgy látom, hogy senki sem kételkedik – hogy: Jóska barátom, az a mandátum, hogy tessék megpróbálni a moratóriumot hosszabbítani. Aztán hogy megy-e, azt nem tudjuk. Egy olyan klubban vagyunk benne, ahol huszonheten ülünk az asztal körül. Eddig a magyar agrárdiplomácia Brüsszelben az elmúlt két miniszter vezetésével, azt gondolom, hogy nagyon sikeres volt. Azért merem nyugodtan mondani, mert önöktõl is ezt hallom, hogy e tekintetben elismerik a kormányzat dolgait.

 

Nem szabad meggondolatlan ígéreteket tenni. Nagyon nehéz tárgyalások ezek. Önök közül sokan jártak már Brüsszelben, ismerik az ottani világot. És az is természetes, hogy nagyon sokan nem szeretnék, ha ezt a moratóriumot meg tudnánk hosszabbítani. Hát miért nem szeretnék? Azért, mert tulajdonhoz szeretnének jutni. Mi meg nyilván azt szeretnénk, hogyha ez alapvetõen itt maradna, nemzeti kézben. Ráadásul azt is tudjuk, hogy a gazdáink jelentõs része, a vállalkozóink jelentõs része nincsen abban a helyzetben, hogyha holnap azt mondanák, hogy akkor tessék, vedd meg, itt van pár száz hektár, meg tudná venni. Egyik-másik a legnagyobb bajban lenne. Azt mondaná: honnan lenne nekem annyi pénzem, hogy párszáz hektárt vegyek? Arról nem is beszélek, hogy jó néhányan párezer hektáron dolgoznak!

 

Ezért az, hogy keressük a hosszú távú biztonságos földhasználat, birtokkialakítás lehetõségét, hosszú távú földbérlettel, azt gondolom, hogy helyénvaló. Avval is egyetértek, hogy a nemzeti földalapnak majd ennek figyelembevételével kell megtennie a javaslatait a földtörvény módosítására. Ez a kormány nem ûz ebben az ügyben kettõs játékot. De nagyon fontos, amit önök itt elmondanak, hogy az egy nehezen feloldható konfliktus, hogy egyik oldalról nemzeti körben szeretnénk megtartani a földtulajdont, másik oldalról tudjuk, hogy a magyar agrárium jelentõs – de nem kizárólagos – szereplõi a társas vállalkozások. Szeretnénk elõállítani azt a helyzetet, hogy magyar társas vállalkozások – amelyek egyébként helyenként a legnagyobb munkaadók vidéken és a falun, s ráadásul olyan embereknek, olyan polgárok sokaságának adnak munkát, akiknek nincsen más megélhetése, és egyetlen kis jövedelme, hogy ott dolgozik a közösben – ki legyenek zárva a földbõl, mert félünk, hogy a vállalkozás mögött hátha külföldi tulajdonos jelenik meg. Mert lehet, hogy meg tudjuk hosszabbítani három évig a moratóriumot, az 2014. Na de az is itt van egy karnyújtásnyira.

 

Rosszízû, önzõ, politikai indíttatású szövegek ebben nem segítenek. Ebben nagyfokú higgadtság segít és nyugalom. Elemzése a helyzetnek, annak, hogy mi Magyarországnak az érdeke. Nem kell félni. Ebben az ügyben mi nem Brüsszel érdekeit képviseljük Magyarországon, hanem Magyarország érdekeit képviseljük Brüsszelben. Jogilag természetesen bizonyos körülmények között nem lehet különbséget tenni. Így van. De attól még nekünk nem írhatja elõ senki, hogy nekünk a magyar gazdáért ne dobogjon kicsit hevesebben a szívünk. Hogy mi azért azt szeretnénk, hogyha ez itt maradna, magyar hatókörben.

 

Semmi másról nem szólhat a következõ idõszak, mint a fejlesztésrõl, fejlesztésrõl és a fejlesztésrõl. Nagyon tiszteletre méltó magatartás, amit az elnök úr tanúsított, amikor elismeri, hogy Magyarország a legmagasabb arányt érte el abban a vitában, hogy ezt a bizonyos 1400 milliárd forintot hogyan lehet költeni, és hogy majdnem minden második forintot ebbõl a pénzbõl valóban fejlesztésre, a technológiai és egyéb lemaradás pótlására lehet fordítani. Ez nagy dolog. Államtitkár úrnak, miniszter úrnak van okunk ezt megköszönni.

 

De hadd mondjak azért még valamit. Van, amit mi tudunk megtenni, és nekünk kell megtenni. Van, amit a kormány magában nem tud megtenni, csak lehetõséget tud teremteni. Ilyen az, hogy növekedjen az a tudás, ami a termelõkhöz, földtulajdonosokhoz, földhasználókhoz kötõdik. Tudás a technológiában, tudás az értékesítésben és még sok mindenben.

 

Egy adat szerint – bizonyos értelemben nem is megdöbbentõ, de mutatja a feladatot – a mezõgazdasági termelõk 70 százalékának lényegében nincsen alapfokú számítástechnikai ismerete sem. 70 százalékának. Ugye, ez elég nagy szám. Közben a világban nagyon sok mindent ma már így kell intézni. Nem akarok végigmenni azokon a programokon, amelyeket itt meghirdetnek az agrárnettõl kezdve különbözõ rövid ciklusú képzésekig, de muszáj több tudást beletenni. Tudniillik az a produktum, amit el fogunk érni, az a föld és a természet ajándéka, az az ember tudása, képessége és szorgalma, és bizonyos intézményi szabályozási kérdéseknek az együttese. Mind a hármat bele kell tenni. Hihetetlen nagyot változott a világ ahhoz képest, amilyen volt 20-30-40 évvel ezelõtt, a mezõgazdaságban is. Önmagában azzal nem fejeztük be a fejlesztést, hogy tudtunk venni egy traktort vagy egy boronát. Ennél sokkal bonyolultabb dolgokról van itt szó.

 

És még valamit nem tudunk megtenni. A versenyképesség körül forog ez a világ. Az egy 480 milliós piac, olyan szereplõkkel is, akiknek van versenyelõnyük. Ne értsék félre, mert a szövetkezés szó Magyarországon nagyon-nagyon sajátos politikai utat járt be. Akiket igazából versenyképesnek tartanak, akikre utal az elnök úr is, a legversenyképesebb nemzetek az agráriumban, azok az együttmûködés, a partnerség, a szövetkezés nagyon fejlett állapotát érték el. Meg lehet tartani a családi gazdaságot, persze. De egy sor dologban össze kell állni a többi gazdával. Lehet úgy dönteni, hogy közös vállalkozást kell csinálni. Lehet, hogy az a jó döntés. Lehet, hogy az értékesítésben kell sokkal jobban együttmûködni, mint máshol. De ezt nem tudja senki sem pótolni. A mezõgazdaságban a bezárkózó önzés a lemaradást fogja jelenteni. Azonos minõségben, nagy tömeget kell tudni elõállítani és azt is garanciával. És ez még azokban az ágazatokban is igaz – utalok itt a kertészetre és a szõlészetre -, ahol természetesen sokkal nagyobb helye van a specializációnak, a kis termõterületen végzett munkának, ahol pedig másban kell együttmûködni.

 

Egyetlenegy példát mondjunk: a villányi bor, az egri bor hírét megteremteni csak úgy lehet, hogyha a dûlõ neve mellett – mert annak a dûlõnek a nevét nem tudjuk az egész világgal megtaníttatni – legalább Villány nevét meg tudjuk tanítani, talán Eger nevét meg tudjuk tanítani. Mert Burgundiában így van. Mert Burgundia, a burgundi bor nagy betûvel szerepel, és alatta csak kicsivel, hogy melyik falu melyik dûlõje. Már ehhez is együttmûködés kell. De önök ezt jobban tudják, mint én. Csak arra akarom önöket figyelmeztetni, hogy akkor leszünk sikeresek, ha mindegyikünk elvégzi a maga dolgát. Mi a magunkét, és – ne tekintsék a dolgot sértésnek – nyilván önök is. Ez az ügy alapvetõen önökön múlik.

 

A hatóságok dolgában: ez régi panasz. Pápábbnak lenni a pápánál badarság lenne. Van erre késztetés idõnként. Én magam miniszterelnökként nagyon sokszor találkozom azzal egy vitában, hogy azt mondja valamelyik miniszterem: De ezt kell tenni, mert ezt követeli meg az Európai Unió. Azt mondom az enyémeknek, hogy nézzétek már meg, hogy mit követel az Európai Unió. Aztán kiderül, hogy azt nem is követeli az Európai Unió. Az Európai Unióra való hivatkozás idõnként furkósbot a különbözõ ágazati, vagy más érdeket érvényesítõk kezében. És miután hatalmas joganyaggal állunk szemben, ami szinte beláthatatlan, ezért elég könnyû azt mondani, hogy ez az EU kívánsága. Azt gondolom, hogy ennél most már bölcsebbek vagyunk, és ezt nagyon-nagyon sok esetben képesek vagyunk megakadályozni.

 

Lesz egy új minisztere ennek a tárcának. Ahogy látom, a miniszter úr nézte a jelölt úr belépõjét, határozott és karakteres politikát szeretne folytatni. Ez rendben van szerintem. Az a dolga. A legtöbb ügy egyébként is legalább kétoldalú. De azt is gondolom, hogy a karakteres politikának ez része tud lenni, hogy értem nemcsak a környezetvédelem ügyét, hanem képes vagyok a környezetvédelem egyébként nagyon fontos és jó ügyét összeegyeztetni a magyar vidék számára legalább annyira fontos üggyel, hogy egy fejlett, versenyképes, hosszú távon fenntartható agrárgazdaságunk legyen. Indul az a fajta dereguláció, amirõl az Elnök úr beszélt. Én szívesen meghívom egy asztal mellé a két minisztert, a kamarát és más agrárképviseleti szerveket. Erre is azt mondom, közösen tegyünk bele munkát. Készüljünk fel mi jobban. Hogy kibeszéljek a mostani szerepembõl: arra biztatom az Elnök urat, hogy legyen felkészültebb az Agrárkamara, mint a zöld tárca. És amikor azt mondja majd a zöld tárca, hogy ezt követeli meg Brüsszel, akkor az Agrárkamara szakértõje mondja azt, hogy: Miniszter úr, nincs önnek igaza. Az az igazság, hogy önt félretájékoztatják, mert – olvasom és idézem – Brüsszel nem ezt mondja. És azt tudom önöknek mondani, hogy abban határozott partner leszek, hogy a magyar gazdáknak, a magyar termelõknek ne kelljen szigorúbb szabályoknak megfelelni, mint amilyet Brüsszel valamennyi versenytársnak elõír. Ha nekem kétszer olyan nehéz zsákot kell cipelnem a hátamon, akkor aligha várható tõlem, hogy ebben a nagyon nehéz befutó versenyben, a versenyképesség versenyében gyõzzünk.

 

Nem olyan bonyolult ez a dolog. Szerintem fel kell készülni, elõ kell készülni szakmailag egy ilyen konzultációra. Ebben a politikai kérdés nagyjából annyi, amennyit itt megbeszéltünk: nem akarunk több terhet tenni a gazdára, mint amennyit Európában mindenkinek viselnie kell. Ez eddig politikai kérdés, de ezt most megbeszéltük egymással, most eldöntöttük. Innentõl kezdve egy szakmai kérdés. Ki van jobban felkészülve. Önök, az agrárminisztérium csapata vagy a zöldek csapata. A végén eredményt hirdetünk.

 

Végül hadd mondjak egyetlenegy mondatot. Azt mondtam egy évvel ezelõtt, hogy én támogatom azt, hogy a köztestületek egyre több állami feladatot vegyenek át. És ez nem csak az Agrárkamarára vonatkozik. De nem véletlenül történik meg ez az Agrárkamarával. Azért tud ez megtörténni az Agrárkamarával, mert hallhatták, hogy is mondjam viták, hangsúlybeli különbségek vannak, de ez természetes. Más a dolgunk, de ez mindvégig a jóhiszemû tisztességes partnerség keretein belül maradt. Tudniillik a megállapodás nem egyszerûen jogi kérdés, a megállapodás több ennél. A megállapodás az bizalom. A megállapodás az abban való bizalom, hogy emberi, szakmai értelemben az együttmûködés a megállapodás írott szövege mögötti íratlan világban is érvényesülni fog.

 

Nagyon hálás vagyok önöknek azért, hogy viták mellett is vagy ellenére, ilyen lett a kapcsolat. És ugyan nem mondják, de emlékeznek, 2003 környékén az agrárszférának mennyi volt az eredménye, úgy összesben, Mínusz 10 milliárd? Mínusz 7. Nagyot nem tévedtem. A tavalyi mennyi, 50-60 milliárd pluszban. Nem? 65. Nézzék. Gondunk van ezer. Ha elkezdenék sorolni, nem végeznénk reggelig. Én elkezdeném sorolni, higgyék el én sem tudnék végezni reggelig. De azért az nagy dolog, hogy öt-hat, három-négy év alatt egy alapvetõen veszteségektõl szenvedõ, rövid lejáratú hitelekkel küszködõ ágazatból 60-70 milliárdos eredményt produkáló, rövid távú hiteleitõl megszabadított, alapvetõen a fejlesztésre koncentráló ágazat lett. És ma nem attól hangos a Kossuth tér, hogy a gazdák jönni akarnak, mert nincsenek kifizetve, hanem arról beszélünk, hogy szakmailag hogyan lehet még jobban csinálni. Ez borzasztóan fontos. Kettõn állt a vásár. Az egyik fele az önök érdeme és sikere – egészen biztos, minden bizonnyal a nagyobbik fele az önöké.

 

Nagyon köszönjük, hogy ebben az önök partnerei lehettünk. Partnerek szeretnénk maradni és ha jövõre is meghívtok, akkor jövõre is eljövök.

Köszönöm szépen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük