Ha nyár van, akkor irány a Vörös-tenger – II. rész

 A vörös-tengeri nyaralás legfőbb vonzereje persze maga a tenger és az itt töltött időnk elsősorban mégis inkább csak a fürdőzésről szól. Az utazási irodák elérhető áron kínálnak jól szervezett kirándulásokat is, ahol magyarul beszélő idegenvezető kíséri a csoportot és hívja fel a figyelmet a sok ezer éves kultúra számunkra bizony alig ismert csodáira. Érdemes egy-egy ilyen napot is beiktatni a pihenéssel eltöltöttek közé, ám az élményeink legjavát biztos, hogy a tenger adja!

A Prima Life Hotel homokos tengerpartja a Makadi-öbölben, olyan, mint a Balaton. Jócskán lehet gyalogolni benne, mire végre derékig ér a víz. Kisgyerekek is sokáig elpancsolhatnak a vízben, homokozhatnak a parton – persze azért felügyelet mellett – nem lesz semmi bántódásuk. Veszélyes állat itt nem él, se medúza, se tengeri sün nincs. Gumicipő viselése azért ajánlatos, mert korall- vagy kagylótöredékre esetleg rá lehet lépni. Ám a legfontosabb mégsem ez. Akik már jártak ott, megtapasztalták, akik pedig még nem, azok valószínűleg nem is tudják, hogy ez a világ második, legsósabb vizű tengere. Ebből következően az úszni nem tudók sem süllyednek el benne! Egyáltalán nem. Semmit sem kell csinálni, mindenki lebeg a felszínen, mint egy darab fa. Hihetetlen? Pedig igaz! Tessék csak bátran kipróbálni! Amikor valaki egyfolytában akár egy óráig is lebeg a korallzátonyok körül, mert – a sznorkellmaszkkal a fején – belefeledkezik a körülötte feltáruló káprázatos vízi világba, nos, ez leírhatatlan élményt ad. Talán csak az űrhajósok érezhetnek hasonlót, hogy valóban, teljesen súlytalanok vagyunk. Az ember élete legnagyobb részében jön, megy, járkál, ül, a csontrendszere viseli a teste súlyát. Itt, a tengerben van az egyetlen olyan helyzet, amikor a boka, a térd, a csípő ízületeit, a gerincoszlop porckorongjait nem terheli semmi! Pihenhetnek, regenerálódhatnak az ízületeink, még a váll is, mert úszni sem kell! Kis, könnyű tenyérmozdulatokkal, odább evickélünk, ha egy közeli másik zátonyt szeretnénk szemügyre venni. Hogy esetleg itt már hat méter mélység van alattunk? Nem számít, úgysem tudunk elsüllyedni! Úszó bólyasor figyelmeztet, meddig merészkedhetünk el, hol van a biztonságos fürdőzés határa és a partról az őr is szemmel tart bennünket a tornyából. A távolabbi kalandozásnak nem is lenne semmi értelme. Noha a víz kristálytiszta és a Nap állása, a megvilágítás irányától függően nyolc-tíz méter mélységig is lelátunk, igazi érdekesség ott már nincs. A látnivalót a korallzátonyok kínálják és velük még szerencsénk is van. A különböző híradásokból tudjuk, hogy az Ausztrália keleti partjainál található híres, Nagy-korallzátony állatai roppant érzékenyen reagálnak a tengervíz melegedésére. Már egy fokos, átlagos felmelegedés hatásra pusztulni kezdenek. A Vörös-tengernél sem az afrikai oldalán, sem az Akabai-öbölben ennek nincs nyoma. Sőt, a korallok itt még jobban is érzik magukat a kicsit melegebb vízben! A nyaralás harmadik-negyedik napjától, amikor már kezdünk hozzászokni a sok szép hal látványához – akkor lassan felfedezzük magunknak a korallokat. Megállunk felettük és hosszan elszemlélődünk. Egy négyzetméternyi területen több különbözőt is találhatunk, kicsit odébb pedig megint másokat. No és persze, a halak! Gyönyörűek, Hozzászoktak az ember jelenlétéhez, közel jönnek, kíváncsiak, barátságosak. Ez utóbbiban különösen élenjár a Csodaszép pillangóhal (Chaetodon austriacus) amelyik centiméternyi távolságra is képes megközelíteni az embert. Ő sem bánt, nem csíp, nem harap, csak bámészkodik, hogy mi ez a fura, nagydarab akármi, ami most itt lebeg a feje fölött? A sznorkellezők egyik kedvence, mert sok van belőle, gyakran lehet találkozni vele.

 Ez utóbbi állítás igaz a Kékszegélyes papagájhalra (Scarus ghobban). vonatkozóan is. Általában magányosan mutatkozik, de napjában többet is láthatunk belőle. Algákkal táplálkozik, melyeket a kövek, a korallok felszínéről kapar le erős csőrével. Nem zavarja az ember jelenléte, noha észleli, mert egy pillanatra felnéz, de azután nyugodtan eszik tovább, végül szép, lassú mozdulatokkal elúszik. Az eddigiekhez képest már sokkal ritkábban kerül a szemünk vagy a kameránk optikája elé a Picasso-hal, (Rhinecanthus aculeatus) ez a meglehetősen humoros kinézetű, mintegy 15 centiméter hosszú halacska, amelyik nemcsak a Vörös-tengerben él, előfordul mindhárom óceánban is. Eléggé vegyes étrendű, algákkal, puhatestűekkel, kisebb halakkal is táplálkozik. A nőstény védelmezi saját területét. Akváriumban is tenyésztik, vicces megjelenése okán.

Végül szót kell ejtenünk nyaralásunk csöppet sem mellékes szereplőiről, a szálloda személyzetéről is. Általánosságban elmondható róluk, hogy jó modorúak, tolakodó magatartással nem próbálják kierőszakolni a borravalót. Mindenki végzi a dolgát, bár az is látszik, hogy a munkaterületeket a főnökök állandóan felügyelik. Őket a ruhájukról jól meg lehet különböztetni az alacsonyabb rangú személyzettől. Érdekes volt látni, hogy az étteremben a főnök nem csak dirigál. Ha az egyik pillanatban, hirtelen több új vendég érkezett, mint amennyi asztal készen állt a fogadásukra, a főnök is nekiállt leszedni, segített megteríteni néhány asztalt. A szobák tiszták, naponta takarítanak, a törülközőt igény szerint cserélik. Ma már természetesnek számít, hogy egy szállodában bizonyos fokig mindenki beszél angolul. Itt viszont a vezetőség a téli hónapokban – amikor kevesebb a vendég – a stabil személyzet számára nyelvtanfolyamokat szervez. A tengerparton áll egy kis fülke. Ott leülve a vendég üvegkádba teheti a lábát, apró halacskák nekiesnek és lecsipkedik az elhalt hámsejteket. Más helyeken is van ilyen. Az viszont meglepő volt, hogy aki itt dolgozik, milyen jó színvonalon beszél – szlovákul! Összegezve a tapasztalatainkat tehát bátran elmondhatjuk, két olyan hetet töltöttünk a Vörös-tenger partján, melynek során sem égen, sem földön nem árnyékolta be semmilyen felhő a nyaralásunkat!

(A szerző a Kartago Tours szervezésében járt a helyszínen.)