„Isten szolidaritást vállalt velünkˇ”

A Magyar Kurír beszélgetése Erdő Péter bíborossal a húsvét öröméről

A Magyar Kurír beszélgetése Erdő Péter bíborossal a húsvét öröméről

– Sokan érezzük úgy, hogy nagyon komoly válságban vagyunk, egyéni és társadalmi szinten is. A közélet itthon és a nagyvilágban is hazugságokról, korrupcióról szóló hírektől hangos. Sokan küzdenek a szegénységgel, a létbizonytalansággal, már-már a nyomor szintjén élnek itt Európában is. Ökológiai, gazdasági és morális válság, drasztikus demográfiai csökkenés – halljuk nap, mint nap, és egyre csüggedtebbé, reményvesztettebbé válunk. Vágyakozunk a boldogságra, mégis mintha elvesztettük volna az örülni tudás képességét – és ez bizony sokszor ránk, keresztény emberekre is jellemző. Pedig a kereszténység legnagyobb ünnepe, húsvét előtt állunk. De a mai világban van-e okunk az örömre? Mire alapozhatja a kereszténység a húsvéti örvendezést?

– A kereszténység minden ellenkező híreszteléssel szemben az öröm vallása. Az öröm vallása kezdettől végig, az első bontakozásának a pillanatától kezdve mindmáig. Már a betlehemi pusztában ezekkel a szavakkal adják hírül Jézus születését az angyalok a pásztoroknak: nagy örömet hirdetek ma nektek.

A húsvét kiemelkedő módon is az öröm ünnepe. Nem véletlen, hogy a liturgia az alleluját köti össze húsvét ünnepével. Különleges dallammal énekeljük ilyenkor a szertartásban, és kimegyünk örömünkben az utcára is. Körmenetet tartunk, feltámadási körmenetet, egyszerűen azért, mert az az öröm, amit húsvétkor megélünk, nem fér be a templom, a házunk falai közé sem, meg kell osztani az egész világgal.

Minek is örülünk mi ilyenkor? Minek örül a kereszténység? Először is annak, hogy van Isten. Ebben a földi életben minden kellemes és kellemetlen esemény újra és újra kérdéseket vet fel az értelmes emberi lény számára. Felveti azt a kérdést, hogy mi értelme az egésznek. Mert amikor egészséges az ember, akkor is előre látja, hogy nem lesz mindig az. Amikor jól érzi magát, esetleg anyagilag jól megy a sora, akkor is bele tud gondolni abba a lehetőségbe, hogy ez is változhat egyszer. Ha pedig már elveszítette az egészségét vagy az anyagi jólétét, akkor annál inkább nyomasztják a rá nehezedő terhek. Nyomasztja az is, hogy telik az idő. Ahogy a zsoltárban olvassuk: az ember élete hetven év, ha erősek vagyunk, lehet talán nyolcvan is, annak is nagy része vesződség, azután pedig mindnyájan elmegyünk. Ez a fajta behatároltság – még ha kellemes pillanatok adódnak is egy ember életében – már önmagában hordozza minden örömünkben és minden tevékenységünkben a szomorúság vagy a depresszió egy halk motívumát.

Ezzel szemben az istenhívő ember, a keresztény ember hite alapján tudja, hogy a világ nem önmagában létezik, nem áttekinthetetlen, bonyolult, végeláthatatlan kozmikus erőknek a – nem tudjuk miért kialakuló – játéka. Ez a végtelen bonyolultság és ez a hatalmas energia, amely körülvesz bennünket a természetben és a világ egészében, valaki mástól származik. És ez a másik – személy. Nem névtelen erő, nem is tényezők sokasága, hanem személy. Méghozzá olyan személy, aki szeret minket, aki jót akar nekünk, aki mindenható. Nem két erő van a világmindenségen túl és a világmindenségnek a működésén belül, amelyek egyenlő erősek volnának – jóság és gonoszság, fény és sötétség -, hanem Istennek a végtelen mindenhatósága borítja be a létezők közösségét. Tőle ered, hozzá tart ez a fölfoghatatlanul bonyolult kozmosz is.

Isten ráadásul nemcsak mindenható, hanem kapcsolatba is akar velünk lépni. A mai embert nagyon foglalkoztatja a kérdés, hogy vannak-e értelmes lények bárhol a világmindenségben, és ha vannak, akkor hogyan lehet velük kapcsolatba lépni. A mi oldalunkról ez igen nagy emberi probléma. Még ember és ember között is nehéz sokszor a kommunikáció, de azért lehetséges, és tudunk kommunikálni az állatokkal is – természetesen nem olyan finoman, mint az emberekkel, de tudjuk, hogy valamifajta kommunikáció lehetséges. De hogyan lehet kommunikálni egy transzcendens lénnyel, egy nálunk sokkal magasabb rendű lénnyel? Erre a kereszténység tapasztalata az, hogy ezt Ő tudja, Ő jobban tudja.

A megtestesülés, annak a ténye, hogy Isten emberré lett értünk, hogy közölje magát olyan módon és olyan téren, ahol és ahogyan az ember azt befogadni, felfogni képes: egy egész emberi életen keresztül. Ez az élet Krisztus élete, aki tanított, aki példát adott, aki ártatlanul szenvedett és meghalt, és aki föltámadt. Ebben a drámában Krisztus elmondja, hogy Isten szolidaritást vállalt értünk, hogy szeret minket, hogy mindent tud rólunk és a világról, a minket fenyegető veszélyekről, a sorsunknak az általunk legfélelmetesebbnek ítélt részéről, a halálról is, és mindezzel együtt minket, embereket is az örök boldogságba hív. Jézus Krisztus előttünk megy mint pásztor, ahogy a liturgia mondja. Megmutatja nekünk, hogy mi a hivatása az embernek: az ember is bemegy a dicsőségbe. Ezt ünnepeljük húsvétkor. A mi emberi természetünk is megkapta Istentől azt a hivatást, hogy a tér és idő keretein túllépjen, hogy az örök boldogságban részesüljön, Isten boldogító színe látásában.

Már az Ószövetség beszél arról, hogy ki láthatja meg az Úr arcát. A zsoltáros kéri az Urat, hogy ragyogtassa ránk az ő arcát. Az Újszövetség végén pedig azt olvassuk a majd elérkező mennyei Jeruzsálemről, amiben mi a beteljesedést, ég és föld beteljesedését reméljük, hogy nem lesz szükség se napvilágra, se holdvilágra, mert fényessége maga a Bárány lesz, tehát maga az Isten fogja bevilágítani a jelenlétével az új eget és földet.

Ebben a perspektívában értelme és értéke van mindannak, amit ebben a világban és ebben az életben teszünk, átélünk vagy akár elszenvedünk. A húsvét fényében a mi itteni és mostani hétköznapi életünk is fölragyog. Bizonyos értelemben még azt is mondanám, hogy sebezhetetlenné válik. Már az Ószövetségben szó van arról, hogy Isten azt kívánja az embertől, hogy szent legyen, tehát őhozzá hasonló, mert ő maga is szent. A szent mindig az jelenti, hogy a profán világtól különbözik. Jézus is erre hív minket, vagyis arra, hogy hasonlítsunk hozzá. Legyetek tökéletesek – mondja, mint a ti Mennyei Atyátok tökéletes, amint ő felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Lehetünk mi ilyen tökéletesek? Megengedhetjük mi ezt magunknak? Mi is szerethetjük az ellenségeinket, mi is képesek lehetünk arra, hogy hetvenhétszer hétszer is megbocsássunk a másik embernek, képesek lehetünk arra, hogy a földi életünknek akár az egészét önzetlenül és szeretetből másokért, másoknak odaadjuk, munkával, áldozatvállalással?

A válasz az, hogy igen, mert a mi életünk is örök. Mert számunkra sem ezen a földön végződik a számadás. Tehát egyfajta egészen különleges erőt is jelent ez a hivatásunk, amely a húsvétban megmutatkozik. Több ez puszta bátorításnál vagy vigasztalásnál. Azt énekli az egyház himnusza:

Királyi zászló jár elől
Keresztfa titka tündököl
Melyen az élet halni szállt,
Megtörte holta a halált.

Ez egy győzelmi jelkép. Húsvét a mi számunkra győzelmi ünnep is. Krisztus győzelme a halál fölött, Isten győzelme afölött, ami rossz, ami korlátoz minket, a legteljesebb szabadság ünnepe. Ezért van az, hogy évről évre megújítjuk ezt a hitet és ezt az örömet, mert ennek minden napunkat be kell ragyognia, és ki kell tartania egész éven át.

A föltámadást minden héten ünnepeljük. Ezért van a vasárnap. A kereszténység először a vasárnapot ünnepelte, és csak a későbbi századokban szilárdult meg a húsvét számításának a módja, a húsvéti ünneplés dátuma. A vasárnapot a feltámadás miatt ünnepeljük. Azt hiszem, hogy nekünk akár a közösségi életünkben is perspektívát, erőforrást jelent, ha meg tudjuk tartani, ha tiszteletben tudjuk tartani a vasárnapot. Ma Európa-szerte sokan hangsúlyozzák, hogy ne feledkezzünk meg a vasárnapról, ne hagyjuk, hogy elszürküljön, banalizálódjék, és csak a bevásárlás és a munka ideje legyen, hanem szakítsunk időt Istenre, szakítsunk időt a saját méltóságunk tükrébe való betekintésre, és éljünk a vasárnapból a hét egész során.

Magyar Kurir