Két Korszak Határán - Perzsa Művészet A Qádzsár-korban (1796-1925)

Két korszak határán – Perzsa művészet a Qádzsár-korban (1796-1925) címmel nyílt kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum által összefogott kiállítás főszereplői a korszak iráni mesteremberei: fazekasok, ötvösök, festők, kalligráfusok… Évezredes hagyományok és új technikák csapnak össze ebben az időszakban, megújítva ezzel a perzsa művészetet. Erről tanúskodik a kiállítás több mint 300, nagyrészt először látható műkincse is, amellyel nemzetközi szinten is az elsők között vállalkoznak a korszak művészetének bemutatására.

A műtárgyak olyan tömegét tudták bemutatni ill. bemutatható állapotba hozni, amit még sosem állítottak ki, annak ellenére, hogy évtizedek, sőt némelyek már évszázadok óta Magyarországon vannak. Nem kerülhettek sohasem a figyelem középpontjába, mivel kifejezetten a Közel-Kelettel foglalkozó múzeum nálunk nincs. A kiállítás egy ország, egy birodalom, mondhatnánk egy civilizáció bemutatása, hiszen olyan átfogó ez a gyűjtemény, hogy alkalmas a perzsa birodalom újkorának a bemutatására. Magyarországon még nem volt perzsa kiállítás, a hazai közönség most először találkozhat ilyennel. A nagy külföldi múzeumok általában a régi korszakokkal – nagy Kürosz, Dareiosz – foglalkoznak és az újkor háttérbe szorul, az Iparművészeti Múzeumnak viszont ez az erőssége. Ilyen összefoglaló kiállítást az eddigiek folyamán máshol sem rendeztek, ezért várható és remélhető, hogy országunk határain túl is felkelti az érdeklődést, hiszen az itt bemutatott műtárgyak sokasága a külföldnek egy szakmai ínyencséget jelent.

Perzsia – modern nevén Irán – hozta létre az ókori világ legnagyobb birodalmát, a Kr.e.6. század közepén. E Görögországtól Indiáig terjeszkedő roppant birodalom a kereskedelem, a kultúra, a tudomány és a háborúk révén fontos szerepet játszott a szomszédos Európa identitásának kialakításában is, a közvetlenül uralma alá került országok fejlődésére gyakorolt hatása pedig szinte felmérhetetlen. Az ország élén ekkor a perzsa történelem leghíresebb sahánsahjai (nagykirályai) álltak: Kürosz, Dareiosz és Xerxész. A birodalom bukása, vagyis Nagy Sándor hódítása (Kr.e.331) után azonban Perzsia fokozatosan kikerült az európai érdeklődés középpontjából. Az ország ennek ellenére szinte mindvégig Nyugat-Ázsia vezető nagyhatalma maradt, különösen az Arszakida- (Kr.e.241 – Kr.u.224) és a Szászánida birodalom (Kr.u. 224-651) idején. Sikerült megőriznie nyelvét, kultúráját, és súlyát a muszlim hódítás (Kr.u. 651) után is. Az araboktól kezdve számos idegen hódító, például a szeldzsukok (11-12. század) és a mongolok (13-14. század) teremtettek olyan muszlim birodalmakat, amelyeknek a szíve Irán volt. Az újkor hajnalán végül egy helyi dinasztia, a Szafavida-ház ragadta magához a hatalmat (1501-1722), és e dinasztia első uralkodója hosszú idő óta először ismét sahnak, sőt nagykirálynak, sahánsahnak szólítatta magát, hogy felidézze és újjáépítse az ősi perzsa világbirodalmat. Eközben az iszlámhoz is hű maradt, de hogy megőrizze a többi muszlim országtól – különösen fő riválisától, az Oszmán Birodalomtól – való önállóságát, az iszlám síita ágára esküdött fel, és azt terjesztette el birodalmában. E két jellegzetesség, a perzsa nemzeti és a síita vallási öntudat csak tovább erősödött a Szafavidák örökösei, a Qádzsárok (1796-1925) alatt. A kiállítás arról a korszakról szól, amelyben Irán e dinasztia uralma alatt állt. Nem maga a dinasztia a főszereplő, hanem a korszak mesteremberei: a fazekasok, ötvösök, festők, kalligráfusok, textilszövők, ékkőmetszők, vésnökök, és fafaragók. Szinte valamennyi réges-régi szakmák képviselői, de mindegyikük munkáján érződik, hogy az elődeiktől örökölt évezredes hagyományok válaszúthoz érkeztek.

Soha nem látott új – főleg európai – technikák jelentek meg a színen, például a fényképészet vagy a könyvnyomtatás, a hagyományos mesterségeknek pedig más, még félelmetesebb kihívója is támadt: az ipari tömegtermelés. A 19. századot Iránban sokszor tekintik válságkorszaknak, a fejlődés elbizonytalanodásáért elsősorban a Qádzsár uralkodóházat téve felelőssé. Ma úgy látjuk, hogy bár a korszakban a régi és az új összecsapása valóban drámai volt akár az egyén, akár a társadalom szintjén, e megpróbáltatásokból azonban a sok ezer éves történelme során mindig megújulni kész Perzsia végül mégis győztesen került ki. Ezt tanúsítják a kiállítás változatos műkincsei.

Mikor és hogyan váltak az európai kutatás közkincsévé az iráni népek szellemi és anyagi kultúrájának javai – és ebben miként vettek részt magyar kutatók? Utazók feljegyzéseiből származtak az első ismeretek. A diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére, a tudás további gyarapítására a Perzsiát és a keresztény államokat egyaránt fenyegető Oszmán Birodalom 16. századi terjeszkedése teremtett alkalmat. A főként arab, majd annak hullámain a perzsa nyelv iránt megnyilvánuló érdeklődés több irányból érkezett: részben az iszlám világ hódítása elleni katonai-politikai küzdelem, az iszlám vallása elleni misszionáriusi hevület, illetve a kereskedelmi és hódító ambíciók gerjesztették. De a németalföldi és német egyetemeken, majd ezt követve az itáliai és francia tudományos központokban jelentős szerepet játszott a nyelvek révén hozzáférhető tudományos ismeretek megszerzése iránti vágy is. Ezzel érvelt Thomas Erpenius (1584-1624), a leideni egyetem későbbi professzora, az első arab grammatika szerzője az arab tanszék felállítása érdekében 1614-ben megtartott inaugurációs beszédében. A Mária Terézia alatt 1754-ben, Bécsben létrehozott első diplomataképző, az Orientalische Akademie már a Kelet, elsősorban a Porta iránti megnövekedett érdeklődés és a politikai-gazdasági érdekek intézményi megtestesülése. Az akadémia számára készült vagy ott használt különböző terjedelmű és minőségű perzsa grammatikák és szöveg-antológiák egyre növekvő száma között megtaláljuk a magyar kezdeményezéseket is, így Dombay Ferencnek (1758-1810), az akadémia hallgatójának, majd később a császári udvar tolmácsának latinul írt perzsa nyelvtani munkáját. Később a 19. század két neves magyar keletkutatója, Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) és Vámbéry Ármin (1832-1913) már személyesen is eljutott Perzsiába; perzsa nyelvismeretükre többször hivatkoztak. Előzetes ismeretük azonban alig lehetett a perzsáról – azaz a helyszínen megszerzett ismereteik még nem alapultak rendszerezett perzsa előtanulmányokon. Mégis Vámbéry jutott Magyarországon elsőként egyetemi katedrához, hogy perzsa nyelvet és irodalmat oktasson. Tanítványai közül Bacher Vilmos, Erődi Béla, Pozder Károly és Kégl Sándor (1862-1920) emelkedik ki. Kégl perzsiai útjáról hazatérve 1893-ban a pesti egyetem magántanára lett. Az ismereteit kezdetben ugyancsak autodidakta módon szerző Kégl tanulmányai eredeti kutatásokon alapuló, értékes szövegkiadásokat eredményeztek. Stein Aurél (1862-1943) később kibontakozó munkássága még jelentékenyebb: a közép-keleti régészet egyik legnagyobb alakja vált belőle, aki az 1920-as, 30-as években – már a Qádzsár-kor után – Iránba is több expedíciót vezetett. Hazájával élete végéig megmaradt a kapcsolata, könyvtára itthon lelt otthont az Akadémián.

A mellékelt fotókon a kiállítás két érdekessége is látható, az egyik Naser ol-Din sah 1870-1880 körüli portréja, a másik pedig egy könyv, Mozaffar ol-Din sah útinaplója, amely egy 1901-es feljegyzésnél van kinyitva: „Délután felé konflist rendeltünk, felszálltunk és először a magyarországi parlament épületéhez mentünk, melyet még építenek, még nem fejeztek be és dolgoznak rajta. Felmentünk százegy lépcsőn; igen kiváló és nagyszerű palota, melynél palota és épület jobb nem lehet, e palota minden oszlopa zöldes márványból van, melynek bányája magában Budapesten található. A szobák padlózata szép színes mozaikból készült." Megjegyezném, hogy sok hasonló ismertető szöveg olvasható a kiállítás tablóin, melyekből a fent leírtakat is merítettem ill. idéztem.

A kiállításhoz, Kelényi Béla és Szántó Iván szerkesztésében készült katalógus a 19. századi perzsa művészet lehető legszélesebb körű bemutatását tűzte ki céljául, tanulmányai és képanyaga kiváló szerzők tollából származó, alig ismert vagy egészen új tudományos eredményeket tárnak az érdeklődők elé. A kötet szerkesztésének vezérfonala a Magyarországon és a nyugati világban sem ismert Qádzsár-kor (1794-1925) történelmének, irodalmának, vallástörténetének és művészetének, a perzsa kézművesség legfőbb, reprezentatív ágainak mind teljesebb felmutatása volt. A katalógus egyes tanulmányai szorosan illeszkednek a kiállítás tematikájához. Témaválasztásukban és képanyagukban egyaránt kapcsolódnak a kiállított tárgyakhoz. A kötet első részében található tizennyolc tanulmány felöleli a 19. századi perzsa művészet valamennyi fontos vonulatát és érzékenyen mutatja be a perzsa művészet magyarországi recepciójának kérdéseit (gyűjtéstörténet, perzsa hatások), hiszen az iszlám művészet a történeti szálak révén szorosan kapcsolódik a magyarországi művészet történetéhez is. A kötet második felében 300 perzsa tárgy színes képekkel illusztrált leírását találja az érdeklődő, többek között könyveket, festményeket, páncélokat, fegyvereket, kerámiákat és szőnyegeket. A katalógus külön kötetként magyar és angol nyelven jelent meg.

Naser ol-Din portréAz Iparművészeti Múzeum előtti járdaszakaszt technikai okok miatt 2011. január közepétől le kellett zárni, emiatt a múzeum kiállításai az Üllői úti főbejárat helyett a Hőgyes Endre utcai kapun keresztül akadálymentesen és biztonságosan közelíthetők meg. Az intézmény minden aktuális kiállítása zavartalanul megtekinthető. Vendégeik eligazodását információs táblák és kollégáik segítik az épületben és környékén.

Két korszak határán – Perzsa művészet a Qádzsár-korban (1796-1925)

Kurátorok: Kelényi Béla és Szántó Iván.

Mozaffar ol-Din útinaplójaA kiállításra műtárgyat kölcsönző intézmények, magánszemélyek: Akadémiai Könyvtár Keleti Gyűjteménye, Déri Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, Bánkuti Gábor, Saly Noémi.