Miután Magyarországon végbement, amit közkeletű nevén rendszerváltozásnak nevez a nagy megnevező, szinte azonnal megérkeztek az első munkavállalók a környező, rosszabb gazdasági helyzetben lévő országokból.

 

 

          Miután Magyarországon végbement, amit közkeletű nevén rendszerváltozásnak nevez a nagy megnevező, szinte azonnal megérkeztek az első munkavállalók a környező, rosszabb gazdasági helyzetben lévő országokból.

 

 A többségük magyar volt, de legalábbis olyan személyek, akik valamilyen szinten beszélték a magyart. Én is köztük voltam. A független Ukrajna harmadik évében tetőzött a munkanélküliségi hullám, én is állástalanná váltam. Nem maradt más választásom, nekivágtam a nagyvilágnak. Különböző vállalkozások százával közvetítették ki a munkavállalókat Magyarország különböző tájaira. Szükség volt az olcsó, mindent elvállaló munkaerőre, akiket nem védett semmilyen szerződés és jog. Kezdetben nem kellett bíbelődni semmilyen hivatalos papír beszerzésével. Az emberfia beutazott az országba, keresett egy munkaadót, megegyeztek és már munkába is állhatott. De a többség közvetítőkön keresztül került magyarországi munkaadókhoz. Idővel, ahogy a vendégmunkások száma rohamosan növekedett, a magyar hatóságok is lépéseket tettek az ügyek átláthatósága érdekében. Amikor én vágtam neki a nagyvilágnak, már ajánlatos volt beszerezni a munkavállalási engedélyt. Akkor még ez nem is volt olyan bonyolult, mint a későbbiekben. A nagyobb részét a közvetítő ukrán-magyar vegyes kft végezte. Nekünk ki kellett járni az orvosi papírokat, amit leadtunk a cégnek. Ők nyújtották be a kérelmet az illetékes területi munkaügyi hivatalhoz. Érdekesség, hogy a pest-megyei kirendeltség vezetőjét dr. Lengyel Jánosnak hívták. Ebből még származott némi problémám, mondjuk a határátkelésnél. Az is megesett, hogy az egyenruhás hivatalnok arra gondolt, hogy én magam írtam alá az engedélyemet.

          Nos, miután elkészült a munkavállalási engedély, néhány egyéb papírral együtt ezt elvittem az ungvári magyar konzulátusra. Akkor még csak ez az egy volt Kárpátalján. A beregszászi kirendeltség valószínűleg még tervbe sem volt véve. Akkoriban Ukrajna és benne Kárpátalja a magyar diplomácia perifériáján feküdt. De a gáz- és az olajvezetékek éppen ezen az országon keresztül futnak be Magyarországra, a válságok rádöbbentették a magyar vezetést, hogy nem mindegy milyem állapotok uralkodnak a hatalmas szomszédban. Kárpátalján ekkor egy néhány négyzetméteres helyiség jelentette a magyar konzuli képviseletet.  Itt kiálltam a sort az űrlapért, amit általában saját kezűleg töltöttem ki. Később észrevettem, hogy ebben is kialakult egy összedolgozás. A konzulátus munkatársai az űrlap kiadásakor élénken ajánlottak bizonyos hölgyeket, akik bizonyos összegért rendben kitöltik azt. Arra is felfigyeltem, hogy az ilyen űrlapokkal rendelkezők hamarabb megkapták a beutazási vízumot, ezért a későbbiekben én is itt töltettem ki az enyémet. Mit számít az a pár hrivnya, az ember legyen nagyvonalú.

          Akkor még nem kellett napokat és heteket várni a vízumra. Ha a papírok rendben voltak, rendelkeztem két fényképpel és az illetéknek megfelelő amerikai dollárral, a vízumot már a kérelem beadásának napján beragasztották az útlevelembe. Az illeték összege évente változott. Kezdetben 10 amerikai dollár volt, ami lassan felkúszott 50-ig. Miután bevezették, hogy a vízumkérelem elbírálására legalább egy hetet kellett várakozni, magánál a kérelem beadásánál csak 10 dollárt kellett befizetni. Ez volt az úgynevezett eljárási illeték. A maradék negyvenet csak abban az esetben voltam köteles leszámolni, ha a Magyar Külügyminisztérium megadta a beutazási vízumot. Sajnos megesett velem olyan is, hogy ezt megtagadták. Indoklási kötelezettségük nem volt. Ilyenkor kezdhettem elölről az egész procedúrát. Másodszorra már többnyire megadták. Bizonyára csak növelni szerették volna a minisztérium bevételeit.

          Nos, ha az útlevelembe belekerült a vízum, már indulhattam is Magyarországra. Az anyaország tárt karokkal várt, ami persze erős túlzás. Megérkezésem után három napon belül jelentkeznem kellett a bejelentett lakcímem szerinti illetékes rendőrkapitányság idegenrendészeti részlegénél. Esetemben ez többnyire Érden volt. Legtöbbször nem kellett személyesen bemennem, ugyanis a kft ügyintézője összeszedte az útleveleket és kollektíven bejelentett mindenkit. Mivel ez volt a munkakörének egyik szeglete. Egy hét múltán aztán már személyesen kellett bemennünk, átvenni az ideiglenes tartózkodásra feljogosító kis szürke könyvecskét. Számos oldal volt benne, ezért nem értettem, hogy minek kell minden évben újat kiváltani. Később megtudtam ennek az okát is.

          A közvetítő cég így spórolta meg az utánunk fizetendő adót, hiszen mindig csak egy évre szerződtetett minket. Ezáltal a hatóság szemében nem folyamatos munkaviszonyban álltunk és ennek megfelelően tartózkodtunk az országban, hanem, mindig csak egy-egy évet. Tehát mondjuk 1998-ban, amikor már folyamatosan a negyedik éve dolgoztam Százhalombattán, jogilag 1+1+1+1 évem volt nyilvántartva. Megszakításokkal. Így a letelepedési engedély beadásához sem jött össze a kellő idő. Ki volt ez gondolva kérem szépen.

          Kezdetben a tartózkodási engedélyt az eredeti magyar nevemre állították ki. Később bevezették azt a gyakorlatot, hogy kizárólag az útlevélben rögzített nevet használhattuk, ez pedig esetemben Lendyel Ivan. Ebből később rengeteg problémám adódott, mivel természetesen a hivatalos aláírásom, Lengyel János maradt. Anno, az anyakönyvezésemkor a szovjet hivatalnok a Jánost egyszerűen lefordította Ivánra. Többek között Erdélyben azért adnak előszeretettel olyan neveket a magyar gyerekeknek, aminek nincs román megfelelője, hogy az ilyen eseteket elkerüljék. A csőlátó hivatalnok nem tudhatta, megjegyzem 1994 nyaráig én sem, hogy egyszer azt az újszülöttet Magyarországra veti a sorsa. Hogy a jó-e vagy a rossz? Hagyjuk! Magyarországon pedig az Iván egy külön keresztnév, gondoljunk csak Verebély Ivánra, Darvas Ivánra vagy Kamarás Ivánra! Egyszer az érdi kapitányság illetékese rámmordult, hogy mi a fenének változtattam én meg a nevemet? Hiába bizonygattam, hogy én ugyan nem tettem semmi ilyesmit, panaszával forduljon az illetékes ukrán hatósághoz. Akkor még néha megfeledkeztem az alapszabályról, miszerint a hatóságnak nem pofázunk vissza! A legelterjedtebb hatóság elleni erőszak? Kérem.

          Tulajdonképpen hivatalosan csak akkor állhatott munkába a külföldi állampolgár, ha már a kezében volt az a bizonyos szürke könyvecske. Más kérdés, hogy ki tartotta be ezt a rendelkezést. Ha nem ügyeskedett az ember és minden szabályt és korlátot figyelembe vett, amire munkába állhatott volna, már le is telt az engedélyezett egy év. Az évek multával még inkább bonyolódott a helyzet. A jelenlegi állapotokról nincsenek információim, csak remélni tudom, hogy olajozottabban működik a bürokrácia gépezete.

        

1994 őszén kerültem ki Százhalombattára, az erőmű bővítésén dolgoztunk. Egy barakkokból álló munkástelepen helyeztek el minket ideiglenesen. Néhány nap múlva átkerültünk a helyi MOL finomító főbejáratánál lévő Hága László Szállóra. Az épület úgy négy kilométerre van a városhatártól, de lényegesen komfortosabb, mint a barakk telep. Háromágyas szobákban helyeztek el minket. Itt a padlón még valami szőnyegféle is volt. Az előtérben virágok, a porta mellett kantin, egy oldalépületben pedig egy kisbolt. Külön volt a mosókonyha, a kulcsot a portán lehetett elkérni az ügyeletestől, a személyi vagy az útlevél leadása ellenében, de többnyire a szállóbelépő is megtette. Hamar felfedeztem, hogy van tv-szoba is. De ami még ennél is fontosabb volt, rengeteg ismerőssel találkoztam. Amíg a barakkokból reggelente gyalog jártunk be a munkahelyre, a Hága Szállóról külön busz szállított a város másik végén lévő erőműig. Ezt a munkaadó finanszírozta, voltaképpen a busz is a cég tulajdonát képezte.

          Kezdetben érdekes volt bámulni a város idegen arculatát, de néhány hét múlva már unottan tekingettünk ki a busz ablakából. Sőt, munka után már sötétségben utaztunk a szállásra, így csak az éjszaka fényeit bámulhatta, akinek még volt kedve és ereje az ilyesmihez.

          Viszont a finomító éjszaka szemet gyönyörköttető látványt nyújtott. Az ezernyi lámpa és reflektor fényében pompázó tornyok, kémények, tározók, és egyéb épületek lenyűgözték az erre fogékony szemlélőt. Megesett, hogy a legfelső szinten lévő szobám ablakából órákig gyönyörködtem ebben a panorámában. Több volt ez, mint egyszerű látnivaló, ezáltal valami szépség lopózott be a mindennapi robottól elfásult hétköznapjaimba. Miközben a fényerdőt szemléltem, elképzeltem, hogy egy igazi metropolisz, New York, Tokió, Szingapúr vagy Chicago fényárban úszó toronyházait láthatom. Hiába, az emberi elme minden lehetőséget megragad, hogy, ha rövid időre is, de maga mögött tudja a kesernyés monotonitás szürke mezejét.  Így látott gyerekkorában József Attila is pompás folyami flottillát a Dunán vergődő dinnyehéjakban, a vallásos emberek Jézus vagy Mária arcát salétromos házfalakon.

          Korábban még soha nem voltam huzamosabb ideig távol az otthonomtól. Az első hetek és hónapok gyorsan elrepültek. Annyi volt az újdonság, a látni és felfedezni való, hogy sem időm, sem hajlamom nem volt foglalkozni a honvággyal, vagy a hogyan tovább bonyolult kérdéskörével. Még a sokszor embertelen körülmények sem tudták tompítani a lelkesedésemet, amit az a tudat táplált, hogy pénzzel térhetek haza. Pénzzel, jó magyar forinttal. A beregszászi piacon majd átváltom kuponra[1], és lesz tüzelő, lesz étel, lesz ruha, lesz villany és lesz gáz. Édesanyám újra felvidul, tovatűnnek a komor fellegek, még ha csak egy rövid időre is. Tudom, a fentebbiek úgy hatnak, mintha egy rossz dél-amerikai szappanopera forgatókönyvéből ragadtam volna ki, de akkor ilyen gondolatok töltötték meg az elmémet. Azt hiszem rajtunk kívül még sok tízezer kárpátaljai család tekintett aggódva a jövő szürkén gomolygó ködébe. Tisztán csak a növekvő nyomort és káoszt lehetett látni. Az alagút vége, ha egyáltalán létezik, a távlat komor sötétségébe burkolózott. Sajnos, azóta sem fedte fel sejtelmes fényeit. Már többször csillant fel a remény, hogy amott a távolban pislákoló fény talán végre a kijárat lehet. De a fénysugár gyorsan közeledett és nagy robajjal zúgott el mellettünk egy szemből jövő szerelvény. Éppen csak az utolsó pillanatban sikerült félre ugranunk az útjából. Szerencsére a jelek arra utalnak, hogy a nehéz helyzetben lévő Magyarország, már amennyit belőle e megnevezés takar, Ukrajnával ellentétben elindult fölfelé. Ösztönösen halad a fény irányába, hogy minél előbb maga mögött tudhassa komor idők, mégkomorabb látleletét. Bárcsak magával ragadná egykori részeit is. Hiszen ami összetartozik, annak össze kell tartoznia! Mindörökké.

          Hidegre fordult az idő. Miközben a helyiek fűtött kabinokban ebédeltek, mi kint a szabad ég alatt fagyoskodtunk, miközben elköltöttük szegényes ebédünket. De leleményes nép a kárpátaljai, mégha magyar is az istenadta. Termoszokban vittünk magunkkal forró teát, majd forralt bort. Később a pálinkás üveg is elő került. Persze nem nyíltan. Papírba vagy reklámtasakba csomagolva, azért mifelénk is vetítenek amerikai filmeket. Amikor leesett a hó, már tarthatatlanná vált a helyzetünk. Egyszer a vasállványok rakosgatása közben azt vettem észre, hogy ledermednek az ujjaim, és furcsán bizseregnek. A munkakesztyűm már korábban elrongyolódott, így hát nem sokat védett. Éreztem, hogy ujjaimból lassan távozik el az éltető meleg. Gondoltam bemegyek az egyik fűtött konténerbe, hogy felmelegedjek. De az be volt zárva. Szóltam az egyik helyi szakinak, a helyi alatt magyar állampolgárt értek, felvázolva a helyzetemet. Nem igazán hatotta meg a mondókám. Kijelentette, hogy ott az ő ruháik vannak, és nem szeretné, ha bármi is eltűnne. Mellbe vágott ez a nyilvánvaló feltételezés, miszerint tolvaj lennék. De, még mielőtt beképzeltségemben azt feltételeztem volna, hogy ez a célzás csupán személyemnek szólt, a többes szám rádöbbentett, hogy mindannyiunkat egy kalap alá vesznek. Jó nagy kalap volt az, sok minden elfért alatta. Végül fahulladékokból, száraz kartonpapírokból raktam tűzet, annak lángjánál melegítettem fel a dermedt ujjaimat. De a felebaráti szeretetnek és a keresztényi könyörületességnek ezt a kirívó példáját máig nem tudom elfeledni. Hogyan is tudnám, hiszen majdnem rámentek az ujjaim.

          Visszagondolva, kézzel foghatóan, esetemben szó szerint, ekkor szembesültem először az anyaországiaknak, a határokon túlra szakított magyarokkal szemben tanúsított ellenszenvével. Az évek multával, ez már hétköznapi dologgá vált a számomra, ez a történet pedig csak harmadosztályú sereghajtó lehetne a későbbi esetek mögött.

          Lassan belefáradtam minduntalan megmagyarázni, hogy nem vagyok ukrán. Magyar vagyok, és nem beköltöztem Ukrajnába, hanem Ukrajna jött el hozzánk, vendégségbe. És ott is maradt. Végleg.[2] Mulatságos volt látni az arcokat, amikor a szüntelen ukránozásra rávágtam, hogy én nem ukrán vagyok, hanem Lengyel. A legtöbben a meglepődés után, egy sajátos logikát követve, megkérdezték.

          — Most akkor nem magyar vagy?

          Vagy.

         — Igen, hogyan kerültél Kárpátaljára? Hány Lengyel él ott?

         Ilyenkor megadtam az érdeklődőnek tágabb családom azon tagjainak a számát, akik hozzám hasonlóan a Lengyel nevet viselik.

          A helyiek szemében, akiket mi kedveskedve anyaországiaknak nevezünk, az ukrajnai vendégmunkás valami elmaradott őskövületnek számít. A csecsen háborúk idején mosollyal az arcomon hallgattam az egyik martonvásári ács-gyerek kijelentését.

          — Nálatok otthon lőnek, láttam a tv-ben.

          Te jó ég, mit tanítottak ezeknek az iskolában földrajz címszó alatt? Értelmetlen volt minden próbálkozásom, hogy megmagyarázzam ennek a Kádár produktumnak, hogy amit a tv-ben látott, az Magyarország határaitól több ezer kilométerre az Elő-Kaukázusban zajlik. Az én szülővárosom, Beregszász, viszont a trianoni határtól alig hét kilométerre, a kívül rekedt magyar földön fekszik. Az őseim között számos konok beregi kálvinista található. Elgondolkodtam, hogy ez az emberke vajon mit tudhat Zrínyi Ilona Munkácsáról, a Vereckei-hágóról, Huszt váráról, Munkácsy Mihályról, az 1703-11-es szabadságharc beregszászi zászlóbontásáról, a tiszaújlaki vagy a Podheringi csatáról stb.? Még elszomorítóbb, ha a mérleg másik serpenyőjébe teszem, hogy a srác betéve tudta a Forma-1-nek nevezett benzingőzös vándorcirkusz minden állomáshelyét és pilótájának a nevét. De én vagyok a balga, hiszen mit is várhatok el egy olyan társadalomtól, amely gyűjtést szervez Isaura felszabadításáért és Esmeralda[3] szemműtétjére, gyűlöli a pirézeket és elutasítja a nemzettársait? Persze ez már így túlzott általánosítás, de megesik, hogy a lélek mélyén feltörő keserűséget a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet elfojtani. Az pedig felszínre törve beszennyezi a jóhiszeműség öbleit. Budapest legnagyobb erőfeszítései sem tudják eltüntetni a károkat. A maradandó sebeket csak elfedni tudja a trikolor, a fájdalom viszont megmarad.

          Az eredeti gondolathoz visszakanyarodva, a helyi munkások és a vezetőség szemében egyaránt tudatlanok és idióták voltunk.[4] Ennek ellenére magától értetődően elvárták, hogy mindenhez értsünk. Szó szerint, a szegkihúzástól, a hegesztésen és a tetőácsoláson át a targoncavezetésig. Persze ebben nagyrészt mi is ludasok voltunk. Nevezetesen, az olyanok, akik Magyarországra érkezve nemes egyszerűséggel jelentették ki, hogy ők mindenhez értenek. A legtöbbször persze kiderült, hogy alaptalan volt ez az önbizalom. Az egyik, magát hegesztőnek kiadó földimről kiderült, hogy odahaza mindössze egyszer hegesztett egy vaskaput. Ez azért koránt sem jelentett olyan gyakorlatot, hogy a Százhalombattán támasztott minőségi elvárásoknak meg tudott volna felelni. Azért persze voltak szép számmal olyanok, akik viszont bebizonyították, hogy a Kárpátok lábainál is teremnek jó szakemberek.

         Az építőipar, és minden fizikai munka egyik elengedhetetlen kelléke, a munkaruha. Amikor először kimentünk Magyarországra, természetesen mindenki otthonról vitt magával munkaruhát és munkacipőt, esetleg bakancsot. Én használt tréningruhát, meg kopott ukrán katonai egyenruhát vittem magammal. Mi tagadás ruházat tekintetében igencsak tarkabarka társaság képét mutattuk.

Amikor egy germán tulajdonú mélyépítő vállalatnál dolgoztam, könnyen meg lehetett különböztetni a helyi munkásokat és a kárpátaljai kontingens tagjait. A magyar állampolgárok a cég egyen munkaruháját hordták, katonai zsargonnal élve ők voltak a reguláris csapatok. Mi, a szedett vedett ruházatunkban a szabadcsapatok kategóriájába tartoztunk. Egy történelmi elnevezést kölcsön véve, rongyos gárdának neveztem el a brigádunkat. No, azért nem a vörös brigádok. Ekkor már elemeire esett a vörös csillagos unió.  

Kezdetben ez az állapot senkit sem zavart. Mi annak is örültünk, hogy kaptunk munka kesztyűt. Itt meg kell említenem, hogy az ukrán cég havonta egy kesztyűt és egy kézmosó tubust biztosított a számunkra. Utóbbi rendszerességgel csak félig volt tele. Ez aztán már tényleg a pitiánerség netovábbja. De korábban megtanultam, hogy tartsam a számat. Nem éri meg. Szóval, kezdetben a magyar félnek sem volt semmi kivetnivalója a ruházatunkban. Még a bakancsot sem követelték meg, mint ahogy azt később már szigorúan vették.

Hát igen, érdekes és tanulságos látványt nyújtottunk. Legtöbbünknek már a ruházata elárulta, honnét is jöttünk. Volt ott a szovjet időkből megmaradt munkaruha, különböző katonai egyenruhák, mackó nadrágok, suhogó melegítő szerelések, Moszkva 80, Kozmosz stb. feliratú pólók, meg egyébb finomságok. Egy letűnt kor emlékei.

Egyszer aztán nagy sürgés-forgás támadt a magyar cég vezetői körében. Hamarosan megtudtuk, hogy Ausztriából jön valami fejes ellenőrzésre. Másnap meg is érkezett három fekete Mercédesz. Kiszállt belőle a nagykutya és udvartartása. Mókás volt, ahogy a rövid szoknyás titkárnője magas sarkú cipőjében bukdácsolt a süppedő homokban és a földhányásokon. Azért mindenkinek meg akadt a szeme a Lili Marleinenen. Na szóval, a vezér, jó germán precizitással mindent megszemlélt. Persze azonnal feltűnt neki a mi tarka társaságunk. Meg is kérdezte a magyar igazgatót, hogy kik vagyunk mi? Azt felelte, hogy ukrajnai vendégmunkások, akik nélkülözhetetlenek, mert a munka dandárját voltaképpen ők, azaz, mi végezzük el. A sógor azonnal rákérdezett, hogyha mi a cége alkalmazottai vagyunk, minek nem viseljük a munkaruháját? Utasította a magyar vezetést, hogy holnapra minden ukrán a narancssárga-zöld szín-összeállítású kanári munkaruhát viselje. A parancs az parancs, még aznap délután mindünknek kiosztottak egy komplett céges öltözetet. Mint kisgyerekek a karácsonyi ajándéknak, úgy örültünk mi ennek a melós cuccnak. Titkon mindenki azt gondolta, hogy ez egy óriási lépés afelé, hogy a magyarországi kollégák elfogadjanak és befogadjanak minket. Másnap a germán ellenőr elégedetten nyugtázta, hogy most már minden munkás a cége színeiben húzza az igát.

Aztán észrevettem egy dolgot, ami lelohasztotta bennem a befogadnak optimizmust. Ugyanis, az igaz, hogy most már nekünk is volt céges munkaruhánk, de mégsem olyan, mint a helyiekké. A különbség ott volt, hogy a mi kabátunk könyöklője narancssárga színű volt, és nem zöld. Ezáltal a munkavezető már messziről kiszúrta, hogy helyi vagy vendégmunkásról van e szó. De ez már tényleg mellékes.

Közben azt is megtudtam, hogy az ukrán cégnek kötelessége évente egy munkaruhát biztosítania a számunkra. Persze ez többnyire a legolcsóbb vacak volt. De az első évben nekem még ezt a vacakot sem adták ki. Mindig csak mellébeszéltek. Közben minden munkaruházatom lassan lerongyolódott. Kitaláltam, hogyan érhetném el, hogy én is kapjak abból a munkaruházatból. A szakadásokat különböző, többnyire rikító színű foltokkal fedtem el. Egy idő után már bohócnak is beillettem volna. Az egykor katonai gyakorlóként funkcionáló ruházatomon piros, sárga, kék, zöld stb. foltok díszelegtek.

Éppen a százhalombattai templom építkezésén dolgoztunk, amikor az ügyintéző arra kocsikázva meglátott. Kipattant az autóból és azonnal nekem állt a kinézetem miatt. Én nagy ártatlanul közöltem, hogy elrongyolódott a ruhám és nem volt más foltom. Gondolt egyet visszament a kocsijához és a csomagtartóból, amely tele volt a különböző munkavédelmi felszerelésekkel, ki vett egy öltözet kék munkaruhát és átadta nekem. Na, hát mindennek meg van a maga módja. Ha nem megy így, megy majd másképpen

1995 októberében világossá vált a számomra, hogy nem sok jövő vár rám a mélyépítőnél. Lassan a végéhez közeledett az építkezés, kevesebb emberre volt szükség. Tisztában voltam, hogy azok fognak maradni, akik úgymond közelebb vannak a tűzhöz. Magyarán szólva csókosok, rokonok, bennfentesek, ismerősök. „Az elnök emberei". A sejtésem hamarosan beigazolódott. A cég ügyintézője összehívta a társaságot és felvázolta a csupasz tényállást. Jobban mondva volt rajta némi rongy, az elkendőzés olcsó kelméjének foszlányai. Felolvasta a neveket, ki marad, és kit helyeznek át más munkaterületre. Sokan önként hazamentek, azzal az ígérettel, hogy a következő évben értesítést kapnak, mikor kell visszajönniük dolgozni. Még azzal is hitegettek, hogy lehetőség szerint őket fogják a leghamarabb munkába állítani. Engem, egy cseppet sem lepett meg, hogy harmadmagammal, sem a Százhalombattán maradók, sem az áthelyezettek között nem szerepeltem. Korábbi betegbiztosítási és egyéb, a munkakörülményeink jobbítása érdekében folytatott akcióm miatt, nem voltam valami népszerű a vezetőség szemében. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nem számítottam a mesternek. Szóval az ügyintéző közölte velünk, hogy várjunk türelmesen, ő majd intézkedik. Ehhez képest másnap hajnalban nagy lelkinyugalommal kiköltözött a szállóból és haza utazott. Még a fizetésünk másik felét sem adta ki.

 Ebben az időben az volt szokásban a cégünknél, hogy a fizetést két részletben folyósították. Ha pedig valaki haza utazott szabadságra, egy bizonyos összeget bent tartottak, ezzel kívánták garantálni, hogy az illető visszatérjen. Ami a fizetést illeti, nem volt fix időponthoz kötve. Egyszer az is megesett, hogy két hónapig nem kaptunk pénzt. Mindenki kifogyott a tartalékokból. Már ott tartottunk, hogy sörös és boros palackokat gyűjtöttünk és váltottunk vissza, hogy legalább kenyeret tudjunk venni. Egyszer aztán betelt a pohár. Még a legmegalkuvóbbak és a súgók is megelégelték a dolgot. Elvégre enni nekik is kellett. Ami nem sikerült nekem az önerőből működtetett betegsegélyező esetében, az sikerült a főnökségnek a fizetések visszatartásával, ha csak rövid időre is, de megszületett az egység. Mindenki pénzt akart, mert a legtöbbünk már szó szerint éhezett. Éhgyomorral pedig nem lehet hatékonyan dolgozni. De nem volt akin számon kérhettük volna a fizetésünket. Az ügyintéző haza utazott, az igazgatók pedig messze elkerültek minket. Nem volt más választásunk, a helyi munkavezetőkhöz fordultunk segítségért. Közöltük a művezetőkkel, hogy addig nem vesszük fel a munkát, amíg nem kapjuk meg a megdolgozott bérünket. Telefonáltak a főnökeinknek, érdekes őket már nem merték lerázni, hogy azonnal intézkedjenek a fizetések kiosztása ügyében, különben baj lesz. A baj pedig nem más, minthogy a magyar cégek felbontják a velük kötött munkaszerződéseket, így több száz munkásuk foglalkoztatása szűnik meg. Másfél óra múlva meg is jelentek őkelméék és láss csodát, az utolsó fillérig elszámoltak mindenkivel. Persze a két hónap alatt szépen kamatozott az összeg a bankokban. Ebben az esetben legalább egységesen tudtunk fellépni. A közös érdek közös nevezőre hozta a tarka-barka társaságot.

Az egyik igazgató ugyan megpróbált szemrehányást tenni nekünk, hogy ezzel a lépéssel mennyit ártottunk a cégnek és, hogy miattunk majd kevesebb embert igényelnek a magyarországi vállalatok. De ezzel csak magára vonta a munkások haragját. Később a besúgók útján megpróbálták kinyomozni ki, vagy kik szervezték ezt az akciót. Talán én is gyanúba keveredtem, de ekkor már jóval óvatosabb voltam. Arra törekedtem, hogy másokkal mondassam ki a nyilvánvalót. Tulajdonképpen nem is kellett sokat rásegítenem. Persze ez nem az én akcióm volt, csupán néhány hathatós eszmecsere során igyekeztem a megfelelő irányba terelni a közhangulatot. Mindannyiunk érdekében.

         Volt olyan időszak, amikor nem nyúltam a fizetésemhez, mert nem kellett. A mellékes jövedelmekből is meg tudtam élni. Egy időben pedig három állásom is volt. Héttől délután négyig a hivatalos melót végeztem a mélyépítőnél, utána este nyolcig tartályokat és kazánokat festettem a Siemensnek. Éjjel pedig őrködtem egy kft telephelyén, ami a munkásszálló közelében volt. De nem bírtam sokáig ezt a tempót. Egy hónap után aztán úgy döntöttem, hogy kell ugyan a pénz, de az egészségem mégiscsak fontosabb. Alaposan lefogytam és mindig fáradt voltam. Egy reggel aztán menet közben elaludtam és neki mentem a bejárati üvegajtónak. Ekkor döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább.

         Különben, kezdetben igyekeztem minél többet takarékoskodni. Naponta három párizsis zsemlén éltem. De a nehéz fizikai munkát ilyen sovány ellátmányról nem lehet sokáig bírni. Végül már megengedtem magamnak a lecsókolbászt, a tejet, a szalonnát és egyéb ilyen luxuscikkeket. Érdekes mozzanat, hogy amikor haza látogattam Beregszászba, volt olyan ismerősöm, aki irigykedve jegyezte meg:

         — Jó neked Jani, ott magyarba. Eszed a jó lecsókolbászt, meg iszod a jó Borsodi sört.

         Hát igen, kinek a pap, kinek a papné. Igencsak szegényes lehet az a fantázia, ha még csak kulináris szinten is, amelyben a fentebb felsoroltak jelentik a csúcsérzést. De embere válogatja. Vagy az embert válogatják? Már nem is tudom.

         Jó messze elkalandoztam az eredeti gondolatmenettől. De hát a maga nemében a fentebb leírtak is eredeti gondolatok. Tőlem eredtek, amit a visszaemlékezés vagy, ha úgy tetszik a nosztalgia katalizátora erősített fel. Amikor leültem, hogy egy adott kor krónikásává váljak, először attól féltem, hogy egy idő után elfogynak a történetek, vagy a memóriám hagy cserben. Aztán, amikor elkezdtem írni, mint az elme mélységi rengése által gerjesztett cunami, törtek rám az emlékek. Jók és rosszak vegyesen. De talán éppen eleget mond, hogy néha még ma is a fülemben hallom a százhalombattai erőmű monoton zúgását, vagy hajnalban hirtelen felugrok, mert cseng a szolgálati telefon, és azonnal be kell menni, mert valami baleset történt.

          A téma szinte kimeríthetetlen. Mindenkinek akad egy története. Sokan, főképpen kárpátaljaiak személyes tapasztalataikat, átélt eseteiket mesélik el. Családi körben, kocsmában, vonaton, vontatottan, folyékonyan. Elhatároztam, hogy a jövőben, valamely formában felhasználom a hallottakat.

          A rövid kitérő után, akkor vissza is térek az eredeti gondolatmenethez. Szóval, az egyik munkatársammal elhatároztuk, hogy nem megyünk még haza, hanem szerencsét próbálunk Budapesten a magyarok festői székesfővárosában. Felutaztunk hát munkát keresni a Kunigunda Szállóba, ami Budán található, a III. kerületi TVE futballcsapatának stadionja közelében. A 90-es évek első felében a szomszédságában üzemelt a hírhedt High Life Disco. Egy számmal odébb pedig a külföldi diákoknak szállást adó Márton Áron Szakkollégium található. Később itt is éveket töltöttem el, de ez már egy másik történet. A munkásszállóra a későbbiekben majd még részletesen kitérek. Én a sok vaklárma után már feladtam, de a srácnak sikerült találnia egy megfelelő munkát. Egy ungvári sebészorvos, aki melléktevékenység képen munkásokat közvetített ki, éppen ács-állványozókat keresett. Másnap már be is költöztünk a szállóba. A Hágához képest hatalmas színvonal visszaesést jelentett. Hárman laktunk a szobában, de milyen körülmények között. Nem szívesen emlékezem erre az időszakra. De hát ez is az életem része volt és végül is túléltem és még pénzt is kerestem.

          A munkahely is Budán volt, nem messze a szállásunktól, a 17-es villamossal utaztunk minden reggel és este. A Magyar Külügyminisztérium Bem-rakparton lévő épületének a felújításán dolgoztunk. Mi állványoztuk körül az épületet, hogy a burkolók, kőművesek, ácsok biztonságban végezhessék a munkájukat. A lassan mínuszba hajló időjárásban nem volt egyszerű a nehéz vasállványzat tartozékait, ipari berkekben sárga állványnak nevezett vasszerkezetet rakosgatni. Leesett a hó, a járólapok fenemód csúsztak. Egyszer csak hajszálon múlott, hogy egy tartólábelem nem zuhant az alattunk lévő járdára. Az utolsó pillanatban kaptam el, nem sok hiányzott ahhoz, hogy engem is magával rántson a többemeletes mélységbe. Alapjában véve tériszonyom van, ha egyszer megrettenek, én aznap már fel nem mászok még egyszer a magasba. Így volt ez ebben az esetben is.

          Itt is változatos összetételű brigádba csöppentem. Volt ott bukott rendőr és határőr, egykori darukezelő, vasutas stb. A két helyi szaki látta, hogy értek az állványozáshoz, ezért magukhoz vettek. Jó kis csapat alakult ki. Hétvégén, amikor ők haza utaztak vidékre, én vezettem a munkát. Ezt nem igazán szerettem, mert nagy volt a felelősség, ami az anyagiakon viszont nem nyílvánult meg. Voltaképpen elvoltunk, nem kellett idő előtt haza térnem Kárpátaljára. Persze voltak kisebb-nagyobb kellemetlenségek is. De hát, mikor volt úgy, hogy minden a legnagyobb rendben ment volna a világban?

         Egyszer megtörtént, hogy munka után megérkezve a szállásra, a portások nem tudtunk bemenni a szállóba, és a holminkat is zárolták. Ugyanis a doktor úr nem fizette be utánunk a szobák díját. Négy órát álltunk kint a hidegben. Jellemző a biztonsági őrök embertelenségére, hogy még az előtérbe sem engedtek be minket, hogy kissé felmelegedjünk. Végül is előkerült a doki és kiegyenlítette a számlát. Nem sok kellett hozzá, hogy ott helyben meg ne lincseljék a fáradt, átfázott emberek. Azzal próbáltam megmenteni a helyzetet, hogy figyelmeztettem őket, ha a doktorunknak valami baja lesz, nem lesz, aki kifizesse a bérünket. Hatásos érvnek bizonyult.

         Egy ízben a fizetés is elmaradt. A doki elhozta ugyan a pénzt, úgy 200 000 ezer forint körüli summát. De hiába gyűltünk össze, mert megérkezett négy jól megtermett úriember, akik feltűnően viselkedtek és ukránul beszéltek. Nos, emberünkkel bevonultak az egyik konyhába. Tíz perc múlva kijött a doki és közölte, hogy nem tud fizetni, csak másnap. Szóval ilyen dolgok mentek akkoriban. Ez is hozzá tartozott a budapesti mindennapokhoz. Ilyet mi, Százhalombattán nem igen tapasztalhattunk. Nem voltunk hozzá szokva az efféle dolgokhoz, amikor a munkaadónkat majdhogy nem, az orrunk előtt kopasztják meg a védelmi pénzt szedő bűnözők. De hogyan is lehetne összehasonlítani egy 20 000 lakosú települést egy majd kétmilliós világvárossal? Akkoriban a bulvárlapok tele voltak az ukrán alvilág magyarországi tevékenységével foglalkozó cikkekkel. Nagy részük csak találgatásokra alapozott.

         Izgalmas időszaka volt ez az életemnek, hiszen ekkor tartózkodtam első ízben huzamosabb ideig Budapesten. Kis városból származom és addig Magyarországon is egy kis városban dolgoztam, közel másfél évig. Egyszer csak bele csöppentem a nagyvárosi forgatagba. Más szempontból is fontos fejezete volt életemben ez az időszak. Ekkor ismerkedtem meg egy lengyel lánnyal, a Wroclávból érkezett Ana Szushinszkyvel. A várost korábban Boroszlónak hívták, és még Luxemburgi Zsigmond magyar király zálogosította el tizenketted magával a lengyel koronának, amit a magyar királyok soha többé nem tudtak kiváltani. Jellemző. A németekkel mindig befürödtünk. Szóval a Közép-Európai Egyetemen tanult, és igéző kék szemei voltak. Szinte égetett az a kék szempár. De ez az epizód nem tartozik szorosan a témához. 

Aki nem lakott még munkásszállón, nem tudja mit veszített. Hát nem sokat. Inkább megspórolt néhány kellemetlen élményt. Persze minden szállónak meg van a maga sajátos közege és arculata. De egy dologban mindegyik megegyezik, lehangolóan hatnak az ott lakókra. A magyarországi iparban eltöltött tízéves pályafutásom során laktam munkásszállón, nyári konyhában, kertes házban, budapesti albérletben, konténerben stb. Ezek színvonala igencsak változatos volt. A leginkább lakható talán a százhalombattai Pille és a Hága László szállók voltak. Az előbbit lerobbant barakkokból újították fel, de az óta már bezárták. Ízlésesen berendezett szobák, modern konyha, szintenként automata mosógép várta a lakókat. Na meg az sem volt mellékes, hogy az itt lakók szinte mindannyian ismerték egymást. Hiszen túlnyomó többségük a közeli hőerőműben dolgozott. Az évek során egyfajta közösség alakult itt ki, amelybe magyar, szlovák, ukrán, román, orosz, sváb stb. egyaránt bele tartozott.

         Teljesen más volt a helyzet Dunaújvárosban. Itt a Béke téren álló munkásszállóban voltunk elszállásolva. Reggelente innét jártunk ki a közeli Rácalmásra, ahol a falu szennyvízcsatornázását végeztük. A legelső negatívuma az volt a szállónak, hogy az alagsorban egy teke szakosztály működött. Országos viszonylatban is jó nevűnek számított, de az ott lakókat ez nem igazán kárpótolta. Kezdetben nem tudtam elképzelni, hogy honnét jöhet az állandó tompa puffogó zaj. Később jöttem rá, hogy azt, a kemény borítású pályán pattogó tekegolyók keltik. A falak tökéletesen továbbították ezt a második emeletre, ahol többek közt az én szobám is volt. Mellesleg a szálló minden zugában lehetett hallani.  Az első hetekben nagyon zavart, már-már az idegeimre ment. De így voltak ezzel a többiek is. Mivel nem igen volt más választásunk, kénytelenek voltunk megbarátkozni ezzel a kellemetlen körülménnyel. Úgy voltunk vele, mint a labdarúgó csapatok Dél-Afrikában az őrült méhrajokat idéző vuvuzelával.

         Egyszer egy rossz mozdulat következtében bele roppant a derekamba. Voltaképpen mozogni sem bírtam, így néhány napig nem tudtam kimenni a munkahelyemre. Ha csak megmozdultam, belém nyílalt az éles fájdalom. Ennek következtében mozdulatlanul feküdtem az ágyamon és megpróbáltam átaludni a nehéz időszakot. Ez persze nem sikerült. A kellemetlen zaj belefurakodott az agyamba és egy idő után már úgy éreztem, hogy egyenesen a koponyámban pattognak azok az átkozott golyók. Virtus táncot járnak az agyam és a koponyám fala között, és amikor visszapattannak a csontról, egyre mélyebben fúródnak bele a szürke barázdák szövetei közé. Egyúttal, jótékonyan roncsolva azokat. Sokszor megesett, hogy egész éjfélig folyt a golyózás. Még jó, hogy nem golyóztunk be.

         De ez csak az egyik negatívuma volt a szállónak, amit, mint már említettem néhány hét után kénytelenek voltunk megszokni. Megszökni csak a munkahely elvesztése árán volt lehetséges. Ez pedig a mi helyzetünkben egyáltalán nem volt járható út. A járatlanért nem adhattuk fel azt, ami végül is forintot ért a számunkra. Nagyobb bajt jelentett a konyha. Kevés volt a főzőlap, és a meglévők is gyakran mondták fel a szolgálatot. Nem is csoda, ha figyelembe vesszük az igénybe vételüket. Hiszen a munka végeztével a hazatérő munkások valósággal megrohamozták ezeket.  Mindig nagy sorban állás előzött meg egy-egy főzést vagy melegítést. Délután három órától késő éjszakáig folyamatosan működtek, és még így sem tudott mindenki hozzájuk férni. Amit nem kímélnek, előbb-utóbb elromlik. Csak rá kell nézni az ország gazdasági helyzetére! A társadalom morális állapotáról nem is beszélve. Sokszor megesett, hogy látva a konyha előtt kialakult tumultust, inkább lemondtam a főzés örömeiről és valami hideg ételt vacsoráztam. Egyre többször.

         Persze koránt sem mindenki gondolkozott hozzám hasonlóan. Mindennaposak voltak a veszekedések. Előfordult, hogy aki néhány percre kiment a konyhából, visszatérve azt tapasztalta, hogy az edényét levették a főzőlapról és már egy másik van a helyén. Ilyenkor aztán megkezdődött a meddő szópárbaj. Mindenki a saját igazát igyekezett bizonygatni. Mégha nem is volt neki.

         Egyszer aztán elkezdődtek a lopások. Az után történt, hogy az emeletünkre beköltözött egy, a kerék népéhez tartozó társaság. Számos munkatársam panaszkodott arra, hogy hiába zárja lakatra a konyhai szekrényét, abból rendszeresen tűnnek el dolgok. A közös hűtőben tárolt ételről már nem is szólva. Hiszen az mindig nyitva volt. Aztán hamar rájöttünk a rejtélyre, még csak Hercule Poirot vagy Columbo hadnagy briliáns elméjére sem volt szükségünk. Úgy határoztunk, hogy csapdát állítunk a tolvajnak. Főzés közben jó hangosan arról beszélgettünk, ki mit tart a szekrényében. Éjszaka aztán felváltva lestük a konyhát. Sikerült is fülön csípni két fickót, a már említett társaságból.

         A módszerük egyszerű volt, ugyanakkor hatékony. A szekrényeket ugyan a tulajdonosok lakatra zárták, de nem számoltak az emberi leleményességgel. A két tolvaj éjjelente elhúzta a szekrényeket a faltól. A hátlap csupán néhány csavarral volt felerősítve. Ezeket csavarhúzó segítségével leszedték. Magukhoz vették, ami éppen megtetszett nekik, majd a hátlapot visszacsavarozták a helyére. Így aztán lehet spórolni. A brigádjuk vezetője még aznap haza küldte a két szarkát, így az esetet nem jelentettük sem a gondnokságnak, sem a rendőrségnek.

         De Dunaújvárosnak voltak pozitívumai is. Elsősorban a szálló mellett elterülő erdő. Itt nagyon sokat barangoltam munka után. Egy-egy tisztáson a közeli vasmű régi, használaton kívüli gépeit helyezték el. Korábban sohasem láttam ezekhez hasonló szerkezeteket. Jellemző a természet csodálatos alkalmazkodó képességéhez, hogy az egy-egy ormótlan fémmonstrum széltől és esőtől védett szegletében fekete rigók rendezkedtek be. Ezzel együtt éppen a vasmű jelenléte okozta a legsúlyosabb problémát a városban. Megesett, hogy reggelente, a szobám ablakát kitárva, a párkányon finom, fémesen csillogó porréteget fedeztem fel. Természetesen, ez a por, a levegőben szállva az emberek szervezetébe is bejut. De az én, erőműben edződött szervezetem látszatra jól bírta. Néha azért éreztem, hogy a tüdőmet mintha valami nehéz teher akadályozná a zavartalan működésben. Itt nem volt ajánlatos olyan zöldséget, vagy gyümölcsöt vásárolni, amit a szabad ég alatt kínáltak megvételre. A mélyen beszívódó mérgeket és nehéz fémeket semmilyen mosás sem tudja semlegesíteni. Olyan ez, mint a Magyar Királyság semlegessége a második világégés során.

         Az étellopáshoz visszatérve, velem a Hága Szállón fordult elő hasonló eset. Egy ízben bablevest, vagy ahogy szűkebb hazámban „mongyák", paszuly levest főztem vacsorára. Evés után még maradt annyi, hogy másnap ne kelljen főznöm. Mivel a szobámban nem volt hűtő, a konyhában lévő közös frigók egyikébe raktam be az edényemet. Másnap, a munkából megérkezve, éhesen mentem be a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, ki akartam venni belőle a fazekamat. Tudtam, hogy legalább félig van. De amikor megemeltem, furcsa mód igencsak könnyűnek találtam. Az asztalra téve levettem a fedőt, hogy utána járjak a dolognak. A levesnek hűlt helye volt. A fazék szépen, akkurátusan el volt mosva. Az alján pedig egy cédula:

         „Köszönjük szépen. Nagyon finom volt."

         Talán elnézik nekem, hogy első reakciómban nem kívántam jó étvágyat ismeretlen és hívatlan vendégeimnek, akik láthatóan igencsak jó kedéllyel voltak megáldva. De azért volt bennük némi betyárbecsület, hiszen megesett, hogy hasonló esetben a pórul járt személy étele az edénnyel együtt tűnt el. Megannyi rejtőzködő David Cooperfield munkálkodott a munkásosztály illegalitásában.

         A másik eset két hónappal később történt. Az unokanővérem férje, éppen otthonról érkezett vissza a szállóra. Az édesanyám, szokásához híven, küldött vele egy kis jó hazait. Miután megvacsoráztunk a szobatársaimmal, a maradékot egy műanyag tárolóedényben beraktam a hűtőbe. Mivel sajátom még mindig nem volt, az egyik közösbe, a konyhában. Ez, mint a későbbiek alátámasztották, nem volt igazán jó ötlet. Nem is tudom, talán megfeledkeztem a bableves históriájáról. A lényeg az, hogy amikor éjszaka felkeltem, úgy döntöttem, eszem még egy kis házi kolbászt. De csak ettem volna, mivel az elhatározást nem követhette tett. Tettek róla. A doboznak ugyanis lába kelt. Vagyis inkább keze. De ami ennél is furcsább, hogy néhány nap múlva újra a hűtőben találtam. De persze üresen. Talán egy újabb adag kedvéért tette vissza az ismeretlen kajafosztogató.

         De ennél is cifrább eset történt meg egy felvidéki emberrel. Az eset színhelye ugyancsak a Hága László szálló volt. Az illető a mellettem lévő szobában lakott. Amíg a munkásbusztól a szobánkig bandukoltunk, az előttem haladó férfi a munkatársának azt ecsetelte, hogy tegnap milyen finom bablevest főzött.   Még egy füstölt csülök is van benne, azt most ő bevágja, még mielőtt átöltözne és lezuhanyozna. Amikor a konyha előtt elhaladtunk, éppen egy barna bőrű fiatalember jött ki onnét, aki a  jobb kezében  egy villára szúrt disznó csülköt vitt. A felvidéki kolléga közben bement a konyhába, majd kisvártatva kiugrott onnét és ordítozva a srác után vetette magát.      

         — Állj csak meg te gazember! Hozod vissza a csülkömet!

         Kiderült, hogy éppen a szeme láttára dézsmálták meg az élelmiszer készletét. Ebből ügy is lett később. A torkos gyereket rövid úton kirúgták a szállóból. Ez persze azon kevés esetek egyike volt, amikor meg lett a tettes. Természetesen az esetek túlnyomó többségében ez sohasem derült ki.

A harmadik kerületi Kunigunda útján található munkásszálló, bár már fentebb szót ejtettem róla, megérdemel egy külön fejezetet. Többször is laktam ebben a proletár barokk jegyeket magán viselő épületegyüttesben. Háromágyas szobái vannak, egyesekben még csap és mosdótálca is található. Egy időszakban, a három épületrészt összekötő folyosón egy kantin is működött. Ez sikeresen egyesítette magában a vegyesboltot és a kocsmát. De, ami a kocsmákat, italkiméréseket illeti, ezekből nem volt hiány errefelé. De vajon miért? Gondolom a választ mindenki tudja.

         Először 1995 őszén laktam itt, ahogy azt korábban már említettem. Ekkor hetente voltak rendőri ellenőrzések. De a rend őrei ezektől, a razziáktól függetlenül is gyakran megfordultak itt, hiszen mindennaposak voltak a verekedések, a botrányok. Emlékszem, nem sokkal a beköltözésem után, az I. épületben történt egy véres dráma. Pontos értesüléseim nincsenek az esetről, csak a szállóban terjengő információkat szedegettem össze. Sajnos a véres történet szereplői szűkebb hazám szülöttei. Talán ezért is keltette fel a figyelmemet az eset.

         Fizetés nap után, az egyik legveszélyesebb időszak, egy kárpátaljai társaság alaposan lerészegedett. Az alkohol, mint tudjuk, oldja a gátlásokat és felnagyítja a vélt vagy valós sérelmeket. Itt is ez történt. Két sógor veszett össze. Már nem emlékszem, pontosan melyik faluból származtak. Szóval a két ittas férfi szóváltásba keveredett, valami régi ügy miatt. A veszekedés tettlegességgé fajult. Magyarán szólva egymásnak estek. Az eset végül véres tragédiába torkollott. Igaz, lehetett volna súlyosabb is.

Az történt, hogy egyikük a zárt ablakon akarta kidobni a másikat, a harmadik emeletről. Szerencsére ez nem sikerült. Viszont a pórul járt ember feje betörte az ablaküveget. A cserepek alaposan összevagdalták az arcát és ráadásul megsérült a nyaki ütőere is. Szerencse, hogy az egyik ivócimbora, aki szemtanúja volt az esetnek, még idejében kapcsolt és egy törülközőt szorított a férfi nyaki sebére. Egy másik pedig leszaladt a portára, ahol közölte a történteket. A portások azonnal telefonáltak. A mentősök még időben érkeztek, így a sérült nem vérzett el. A brutális sógort pedig a rendőrök vették pártfogásukba. Nem tudom mi lett a további sorsuk, de el tudom képzelni, mit érezhettek odahaza a családtagok amikor értesültek a történtekről.

         Egyszer pedig a szálló melletti utcában esett egymásnak két rivális román társaság. Hamarosan a bicskák is előkerültek. Ki tudja hová fajult volna a dolog, ha nem hallják meg egy közeledő rendőrautó szirénájának hangját. De az itt dolgozó portások és biztonsági őrök sem voltak a kedvesség és a tiszteletadás mintapéldányai. Némelyikük, kortól függetlenül, mindegyik szállóvendéget letegezte, a felkapaszkodott bunkóknak azzal a lekezelő stílusával, amelyre minden jóérzésű embernek kinyílik a zsebében az a bizonyos bicska. Már amennyire a jóérzésű emberek bicskát hordanak a zsebükben. Szóval, legkevesebb ökölbe szorul a kéz. Persze, ezek a kigyúrt állatok, főleg a náluk gyengébb fizikumúakkal szemétkedtek. Volt közöttük egy jól megtermett alak, akit a lakók különösen utáltak. Egyszer ukrán pénzbehajtók érkeztek a szállóra és nem tudtak bemenni, mert zárva volt az ajtó. Emberünk el volt bóbiskolva a portásfülkében. Az egyik verőlegény, aki még a biztonsági őrnél is termetesebb volt, behajolt a fülkébe és hangosan rákiáltott. A fickó alaposan megijedt, riadt arccal meredt a félelmetes ábrázatra. Az eset után egy héttel hallottam, hogy a bátor rendész a történtek hatására kilépett az állásából. Nem hiányzott senkinek.

         A szállón mindennaposak voltak a lopások, de a gondnokság semmilyen esetben sem vállalt felelősséget. Ha nem sikerült úgy intézni, hogy az ember a munkatársaival kerüljön össze, felkészülhetett a legrosszabbra. Sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor kit tesznek be a szobába. Más szállókkal ellentétben itt, ha valaki kiköltözött, nem kellett a szobatársak aláírása, miszerint semmilyen holmijuk nem hiányzik. Ajánlatos volt minden értéket elzárva tartani. De sokszor ez sem segített, mert a lezárt szekrényt is feltörték.

         Egyszer egy erdélyi magyar emberrel és egy magyarországi kisebbségi etnikummal laktam egy hetet. Egy este arra értünk haza, hogy a szikár fekete ember eltűnt, kiköltözött. De a csomagolásban bizony nem volt következetes. Nekem egy farmerkabátom és egy sportcipőm tűnt el. A csíkszeredai kollégának a villanyborotvája, a rádiós órája, az ágya aljában tárolt cigaretta készlete és az alig használt bőrkabátja bánta ezt a közös lakótársat. Amikor mindezt szóvá tettük a portán, azt a választ kaptuk, hogy el kellett volna zárni a holmikat a szekrénybe, akkor nem tűnt volna el. Úgy emlékszem a szobatársam feljelentést tett a kerületi kapitányságon. De nem hiszem, hogy valaha is visszakapott volna valamit is az értékeiből.

         De nem ez volt az egyetlen eset, amikor lopás áldozatává váltam. Két beregszászi ismerősömmel laktam együtt. Vacsora után egyikük indítványozta, hogy ugorjunk le a kantinba egy sörre. Le is mentünk. Én kivettem némi pénzt a tárcámból, de a tárcát és az útlevelemet a farmerkabátom zsebében hagytam. Ez lett a vesztem. Amíg mi lent, a másnapi teendőket tárgyaltuk meg, besurranó tolvaj járt az emeletünkön. Több szobából is értékek tűntek el. Nekem a kabátom, és ami benne volt. A szobatársaim néhány ruhadarabjának is lábakelt, az egyiküknek pénze is, de még olyan dolgot is elvittek, mint például egy használt dezodor. Roppantul elkeseredtem. Nem is a pénz miatt, mert nem volt jelentős összeg, inkább az útlevél eltűnése bántott. 1992-ben már végig jártam egy fárasztó procedúrát, így hát jól tudtam mi vár rám. Na meg abba is belegondoltam, hogy miből fogok új útlevelet csináltatni, és egyáltalán mikorra lesz kész? Hiszen számomra a magyarországi munka jelentette a megélhetést. A többiek biztattak, hogy hátha megkerül legalább az útlevelem. Azt javasolták, ragasszak ki egy cetlit a bejáratnál, hogy visszavásárolnám. Igen, de miből?

         Azon is elgondolkodtam, hogyan tudott egyáltalán bejutni a tolvaj a szobánkba? Vagy alkalmazottnak kellett lennie, akinek van kulcsa az emeleti szobákhoz, vagy olyannak, aki csínáltatott, mikor még ott lakott. Amikor egy lakó elhagyja a szállót, a szobakulcsot le kell adnia a portán, mert három emberre csak egy kulcsot adnak. De ezzel mégsem tudják megakadályozni, hogy le ne másoltassák azokat. Tudomásom volt arról, hogy egész tolvaj társaságok laktak a szállón, akik hasonló módszerekkel dolgoztak. A besúgók, az úgynevezett fülek, mindenhol ott voltak. Kiszimatolták, mikor van fizetés az egyes cégeknél. Ilyen esetekben besurrantak az üres szobába, vagy követték egy-egy, a pénztől jókedvre derült társaságot a kocsmába. Itt aztán türelmesen kivárták a megfelelő időt. Amikor úgy ítélték meg, hogy a kiszemelt áldozat már alaposan berúgott, ügyesen megszabadították a tárcájától. A szerencsétlen ember többnyire csak másnap döbbent rá, hogy odalett a keservesen megkeresett pénze. Drága árat fizetett a pillanatnyi jókedvért.

         Az én esetem végül viszonylag szerencsésen végződött, mivel az útlevelemet a tolvaj észrevétlenül a portás asztalán hagyta. Ő szólt a gondnoknak, aki értesített, hogy meg lettek az irataim, megnyugodhatok. Egy óriási kő esett le a szívemről. Attól fogva mindig magamnál tartottam minden iratomat, bárhová is mentem. Magyarországon ezt amúgy is törvény írja elő.

         Hát, szóval ilyen dolgok miatt nem zártam a szívembe ezt a munkásszállót. Különben, néhány egykori munkatársam ma is ott lakik, és állandóan panaszkodnak az általános állapotokra. Hiába, van ami állandó és soha nem változik, Európai Unió ide, vagy oda. Csak az állatoknak van előírva, hogy mennyi élettér és milyen bánásmód illeti meg őket.

 A munka nem játék. A munkahelyen, főleg ha az építőiparról van szó, rengeteg veszély leselkedik az emberre. Nagyon résen kell lenni. Sajnos magam is láttam néhány véres balesetet. Már később, Budapesten, az egyik toronyház építésénél egy erdélyi munkás sok méter magasból belezuhant egy vasszerelésbe. A felfelé álló vaspálcák néhány helyen átdöfték a szerencsétlen embert. A tűzoltók a férfi teste alatt elvágták azokat és így emelték ki a szerelőgödörből. Úgy vitte el a mentő, hogy a vasak benne maradtak a testében, így akarták megakadályozni, hogy a sérült a kórházba menet elvérezzen. Ha kihúzták volna ezeket a vascsonkokat, meglehet még nagyobb sérülést okoznak, ami végzetes, megállíthatatlan vérzést is eredményezhetett volna. Így a körültekintő eljárásnak hála, a segítő szándék nem fordult a visszájára. Később azt hallottam, hogy túlélte, de már soha többé nem lesz százszázalékos munkaképes. Többé már semmi sem lesz olyan, mint amilyen volt.

          Én is átéltem néhány kisebb balesetet, szerencsére nem ilyen súlyosat. Maradandó sérülést sem szenvedtem. Egyszer leszakadt alattam egy állvány fából készült járólapja. Három méterről rázuhantam a vas járófelületre, de megúsztam kisebb zúzódásokkal. Egy ízben az osztrák táblának nevezett zsalukat szállítottuk vissza a telephelyre. Amikor lenyitottam az IFA rakterének oldalfalát, egy tábla lecsúszott és a sarkával pontosan fejen talált. Szerencsére rajtam volt az ilyen esetekre rendszeresített munkavédelmi sisak, így csak az szakadt be. Becses testrészem megúszta épen.

          Volt egy olyan eset is, amikor a rosszul megtámogatott zsalut szétfeszítette a hirtelen bele zúduló folyékony beton. Az egyik munkatársammal csak az utolsó pillanatban sikerült félre ugranunk, így a zsalutáblák nem szorítottak oda minket a gödör falához. Mi tagadás, ekkor nem sok hiányzott, hogy a nadrágomba valami nagyon oda nem illő dolog kerüljön.

          De az sem volt felemelő élmény, amikor szinte felrobbant a kezemben a forgó vágókorong. Az elektromos darabolóval szabdaltam a vasszerelést, amikor megtörtént a baj. Valószínűleg a vágótárcsán volt egy csorba rész és ez a forgás közben beleakadt a vasba, és ennek hatására szét- repedt. A szilánkjai nagy ívben szóródtak szanaszét. Néhány, a velem szemben lévő deszka ajtóba csapódott. Az eset pikantériája, hogy egy munkás, pár pillanattal korábban ment be ezen az ajtón. Ha éppen ott áll, ki tudja mi lett volna a vége?

          De a finomítóban történt eset is elég rázós volt.  A csőcsorda tartóoszlopait emeltük a helyükre egy daruval. Nekem a kötözés volt a feladatom. Két régi, kidobásra megérett sodronykötelet használtunk. Többször is figyelmeztettük a művezetőt, hogy ez fokozottan balesetveszélyes, de mindig leintett minket, mondván, ne affektáljunk, dolgozzunk! Úgy a tizedik oszlopnál járhattunk, amikor a sodronykötél hirtelen elszakadt. A félig felemelt betonoszlop nagy robajjal csapódott az aljzatbetonnak, alig néhány centivel mellettem. A zuhanás szele és a becsapódás ereje arrébb is taszított. Két perc is eltelt mire képes voltam megszólalni. De újra megúsztam. A védőangyalom ezúttal is jól végezte a dolgát.

          Minden balesetem közül mégis a legemlékezetesebb az volt, amikor a lezúduló föld nyakig betemetett. Az olajlefejtő állomás egyik bázisépületének az alapozásánál dolgoztunk. Úgy három méter mély lehetett a munkagödör. Közeledett az ebédidő. Sokan már be is mentek a konténerekbe. Én még be akartam fejezni a talaj döngölését az úgynevezett – békával.[5] A béka, működés közben kirázza a szuszt is az emberből. Esetemben ez éppen találó kifejezés, ha nem is a béka szorította ki belőlem a levegőt. Elmélyülten dolgoztam és a gép zajától nem igazán hallottam, hogy mi zajlik odafent. Egy KAMAZ teherautó a gödör széléhez túlságosan közel haladt el. Az így keletkezett rezonancia miatt megcsúszott a gödör oldalfala és a bezúduló föld nyakig betemetett. A levegő a tüdőmből egy furcsa sziszegő hang kíséretében távozott. Ennek köszönhetően, még segítségért sem tudtam kiáltani. Különben is, először azt sem tudtam, voltaképpen mi is történt velem.

De megint nagy szerencsém volt. Már az is mázli, hogy az oldalfal leszakadásakor éppen a szemközti oldalon tartózkodtam. A másik mázli, hogy a közelben dolgozott egy nyugdíjas brigád, akik korábban szénbányászok voltak Heves megyében. Szemtanúi voltak a történteknek és azonnal a segítségemre siettek. Nyugodtan mondhatom, hogy néhány pillanat alatt szakszerűen kiástak. Mire tudatosult az agyamban, hogy rám ömlött a föld, már újra szabad voltam. Nem győztem hálálkodni a megmentőimnek.

1999 októberében történt meg velem egy sajnálatos baleset. Ekkor már a Magyar Villamosművek Rt tulajdonában lévő kft-nél voltam állásban, mint általános karbantartó. Az egyik kazánblokk generál felújításán dolgoztunk éppen. Ebéd előtt elindultam, hogy kezet mossak. Miközben a szanaszét heverő vasdarabokon és kőzetgyapot-maradékokon próbáltam átvergődni, szerencsétlenségemre egy kopolit üvegcsonkba léptem. A bakancsom talpa a kazántetőkön végzett munka közben egyébként is megolvadt és elvékonyodott. Ezért tudta olyan könnyedén átütni az üvegcsonk. A kopolitról tudni kell, hogy fémszálas kemény anyaga igen csak tud roncsolni. (Olyan ez, mint az alattomos intrika, néhány megfelelőben elhangzó mondat és máris fájó seb keletkezik a lélek testén). Főleg a puha emberi szövetet. Érdekes, hogy a szúró fájdalom után már nem éreztem semmit. Néhány lépést tettem, amikor a bakancsomból ömleni kezdett vörös színű életfolyadékom. Tudtam, hogy azonnal el kell látni a sebet.

Véres csíkot húzva magam mögött értem el az üzemorvosi rendelőig, amely az eset helyszínétől legalább négyszáz méterre volt. Útközben találkoztam az egyik munkácsi kollégámmal, közöltem vele, hogy mi történt. Ő ránézett a lábamra és tovább haladt az öltöző felé. Ott nagy lelki nyugalommal nekilátott az ebédje elköltésének. Senkinek nem szólt egy szót sem, hogy mi történt velem. Az ügyeletre érve, a nővérke megrémült, amikor meglátta vértől lucskos lábamat. Mint valami ócska horrorfilmben, véres lábnyomok jelezték utamat. Gyorsan és szakszerűen bekötözte vérző talpamat, és közölte, hogy itt azonnali orvosi ellátásra van szükség. Magyarán szólva össze kell varrni a sebet. Pechemre a városi orvosi rendelőben éppen nem volt sebészi ügyelet. Nem maradt más hátra, mint mentővel Budapestre szállítani a sérültet, aki ebben az esetben én magam voltam. Ha eddig nem volt elég a megrázkódtatásból, ezután bőven kijutott. Itt kezdődött meg csak igazán a kálváriám.

Először is ugye, mivel nem vagyok magyar állampolgár, és tb-kártyám sem volt, tisztázni kellett, ki fizeti majd ki a mentősöket. Ki fizeti a révészt? Az ínség képtelen az önfinanszírozásra.  Az üzemi nővér elkövetett minden tőle telhetőt. Ő csak az előírásoknak tett eleget. Hiába, a szabály, az szabály. Kiderült, hogy a nagy árvíz idején járt Kárpátalján egy adományokat szállító csoporttal. A mentőre várni kellett, mivel útközben ráakadt egy árokparton fekvő részegre, akit a hatályban lévő törvények értelmében kötelesek voltak hazaszállítani. Mindeközben én sajgó lábbal, de türelmesen vártam a sorsom beteljesülésére.

A nővér csodálkozott, hogy nem lettem rosszul ennyi vérveszteség után. Hiába, szívósfajta a kárpátaljai. A mentősök megérkezése után negyed óra a papírmunkával telt el. Mikor minden tisztázódott, megkülönböztetett jelzésű autómon fölhajtattam Budára, a kies helyen fekvő kórházba, melynek nevét inkább nem említeném. A kishazai egészségügyhöz már jó néhányszor volt szerencsém, a magyarországi kórházviszonyokról még nem volt tapasztalatom. Most lett. Egy gördülő ágyon betoltak a felvételi szoba elé, és megkértek, hogy ott várakozzak. Mit tehettem mást, elfutni úgy sem tudtam volna. A kárpátaljai magyar jól nevelten és türelmesen kivárja a sorát. Bevárja a sorsát, mit reászabott a mindenható. Még akkor is engedelmesen próbálja magára ölteni azt, amikor bebizonyosodott már, hogy nem az ő mérete. Látszatra türelmesen vár, amíg végre ő kerülhet sorra, már ha kerül. Szóval csak magában szitkozódik. Mint mondjuk én. Ott feküdtem a hordágyon a kissé huzatos folyosón, munkaruhában, jobb lábamon bakancs, a másik a kezemben, bal lábamon egy jókora kötéssel. Úgy látszik, ilyen fazonok nem sokszor fordulnak meg arra felé, mert a tekintetek azt sugallták, hogy nagy szenzációt keltettem. Fontosságot sugárzó arcú fehérköpenyesek hada sétált el mellettem. Néhányan igen tüzetesen szemügyre vették sérült lábamat, mire én, hogy jobban lássák, felraktam az épen maradt jobbra. Közben érkeztek más betegek is, akiket betoltak a sürgősségi ellátó terembe, majd kisvártatva újra megjelentek az ajtóban. Az én belépőm még váratott magára. Hiába, akinek nincs VIP jegye, az kussoljon!

Eltelhetett úgy húsz perc, amikor egy komor arcú fehér köpenyes úr az után érdeklődött, hogy ellátták-e már a sebemet. Mondtam, hogy nem. Erre mérgesen berontott a helyiségbe. Úgy látszik, ő lehetett a főnök, mert azonnal megmozdult mindenki. Gyorsan betoltak a terembe. Átfeküdtem a műtőasztalra, ahol letakartak egy fehér lepellel. Nem, szerencsére még nem azzal a bizonyossal. Talán a miattam kapott letolás lehetett az oka, a sebet összevarró orvos elfelejtett szólni, hogy készüljek fel. Egy váratlan, erős fájdalom jelezte a tű behatolását a talpamba. Ez talán még fájdalmasabb volt, mint az üveg. Nagyon hálás voltam neki. Két öltéssel varrták össze a sebemet. Még kaptam egy tetanuszt, aztán betoltak egy elfüggönyözött sarokba, ahol az ablakon át bámultam az udvari fák ágait. Furcsa mód valami megmagyarázhatatlan nyugalom fogott el, miközben igen csak kilátástalan helyzetben voltam. De akkor ott tudatosan, vagy öntudatlanul, de igyekeztem elhessegetni minden negatív gondolatot. Nem sokáig sikerült.

Közben a hátam mögött az adataim számítógépes rögzítése zajlott. Az ukrán állampolgárság ténye megtette a hatását, amit a magyar név sem volt képes kompenzálni. Ekkor még mit sem tudtam az elkövetkező decemberi népszavazás kimenetélőről. A számla összeírása után megkönnyebbülve hallottam, hogy nem nekem kell kifizetnem. Ugyanis akkor még élt egy magyar-szovjet egyezmény, amely a sürgősségi ellátásra vonatkozott, így állják a cechet. Egy tréfás kedvű fehérköpenyes halandó meg is jegyezte, hogy ez esetben a számlát nem is a Vörös Keresztnek kell postázni, hanem inkább a Vörös Csillagnak. Hát igen, együttérzés mindenek felett. A papírmunka után újra sikereim színhelye, a folyosó következett. Ezúttal, talán a változatosság kedvéért, egy igen huzatos része a bejárattal szemben. Szinte szó szerint megfagyott a lábamon a vér. Igaz, hogy csak az egyiken. Nem lehet minden tökéletes.

A mentősökre várva eltelt úgy háromnegyed óra már szóra sem érdemes. Hisz ráértem, úgysem mentem volna sehova. Mit lábatlankodjak bárhol is? Legalább látleletet kaphattam egy magyar kórház mindennapjaiból. Láttam szomorú betegeket, fásult ápolókat, aggódó hozzátartozókat, egy megviselt férfit, akit két közeg kísért közrefogva stb. Persze arról is volt időm elgondolkodni, hogy mit jelent számomra ez a baleset, amire természetesen nem jár betegállományi juttatás. Mielőtt elmémet teljesen befedte volna a kétségbeesés durva pokróca, megérkeztek a mentők. Egy kis városnézés után a Korányiban felvettünk egy bácsit, aki arra lakott, amerre az otthonomul szolgáló munkásszálló is található volt. Megérkezés után egy gyors autogram és már távoztak is. Én pedig magam maradtam balszerencsémmel, beteg lábammal, a munkaképtelenség rémével, ami az éhezés árnyát vetette koponyám falára. 

A Kunigunda Szálló után nem sejtettem, hogy a kellemetlenségeket lehet még überelni. Miután elkerültem Százhalombattáról, néhány hónapot otthon töltöttem. De a szükség újfent vissza irányított Magyarországra. Újra az építőiparban helyezkedtem el. Az egyik ismerősöm által kerültünk egy kárpátaljai érdekeltségű céghez. Korábban, a rossz tapasztalatok miatt, megfogadtam, hogy ukrán állampolgár tulajdonában lévő cégnél nem vállalok többé munkát, de ebben az esetben nem volt más választásom. Mindamellett, balsejtelmeim később beigazolódtak. 

         De még mielőtt tovább lépnénk, tartozom egy indoklással. Nos, sokéves tapasztalataimra támaszkodva, azt kell mondanom, hogy a honfitársaim tulajdonában lévő cégeknél, általában sokkal inkább kiszipolyozzák a munkásokat, mint a magyarországi tulajdonban lévőknél. Számos olyan dolgot vonnak meg tőlük, ami egy anyaországi főnök szemében természetes. Legtöbbjüket nem érdekli más, csak a minél gyorsabb meggazdagodás. Nem mintha más tulajdonosok nem így lennének ezzel.

         Nos, én Százhalombattán megszoktam, hogy az erőmű belga, majd francia tulajdonosai a külsős cégektől megkövetelték, hogy a munkásaiknak biztosítsák a megfelelő munkafelszerelést és munkaeszközöket. Ehhez képest, Budapesten valami XXI. századi úrbéri robot körülményei közé kerültem. Először is nem kaptunk munkaruhát, mindenkinek otthonról kellett hoznia a munkaszerszámait. A munkaterületen nem biztosították a megfelelő befogadó képességű öltözőt. Mit öltözőt? Két régi lakókonténerbe zsúfoltak össze a befogadó képességüknél kétszer több embert. Reggelente és munka után, váltásban lehetett átöltözni. Mint ahogy ebédelni is.  

         Amikor ott dolgoztam, már lassan télbe fordult az idő, ennek ellenére egy pár munkakesztyűt kaptunk egy teljes hónapra. Ez nevetségesen felháborító, mert gyakran megesett, hogy a kesztyű két nap alatt elrongyolódott. Elvben a cégnek munkavédelmi bakancsot is kellett volna biztosítania. Talán mondanom sem kell, hogy ennek a kötelezettségének sem tett eleget. A munkavédelem szempontjából, egyedül a személyi fejvédő sisakot biztosították, mert ezt a fővállalkozó megkövetelte. Továbbá gyakoriak voltak a munkavédelmi ellenőrzések is. De mindezek ellenére olyan eset is előfordult, hogy túl sok munkás jutott, túl kevés sisakra. Tehát valakiknek nem jutott. Ez pedig nemcsak azért kellemetlen, mert veszélyezteti a munkás testi épségét és az életét, hanem még anyagi vonzata is volt.   Ha egy munkavédelmi ellenőrzésnél valakit védősisak nélkül kaptak el, bizony kemény bírságot kellett fizetnie. 

         Mint ahogy általában a legtöbb építkezésnél, mi is csúszásban voltunk, ezért is mindennaposak voltak az egyéb szabálytalanságok. Például a magasban történő betonozáskor az ácsoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a kőművesek biztonságosan mozoghassanak a zsaluk körül. Tehát állványt kell építeniük. De ez időbe telik és anyagigényes. Ezt a művezetők igyekeztek kiküszöbölni. Sokszor úgy betonoztunk többméteres magasságokban, hogy egyik kezünkkel kapaszkodtunk, míg a másikkal a betonozó konténer adagoló csövét irányítottuk a megfelelő irányba, vagy éppen a tömörítő gépet üzemeltettük. Egy akrobata is megirigyelhetné az ilyen mutatványt.

         Nekem vele született tériszonyom van, de nagy akarattal le tudom küzdeni. Viszont, ha megrettenek, akkor már bizonytalanná válik a mozgásom. A dolgunkat az is nehezítette, hogy leesett a hó. Az állványok és a zsaluk csúszóssá váltak. Volt is néhány kisebb baleset, igaz ennek többségét az emberi ostobaság okozta. K. László, beregszászi lakos például több balesetet is elszenvedett a saját ostobasága miatt. Egy ízben, zsalubontáskor, a figyelmeztetésem ellenére kiütötte a két zsalutáblát egybetartó bilincs csapszegét. Ez azt eredményezte, hogy táblák a lábára estek. A másik esetnél, vasszerelést adtunk fel a tetőn dolgozó kollégáknak. László nem akarta felvenni a sisakot, mert állítása szerint, zavarta a munkában. De az ördög éppen az ilyen pillanatokra vár. Az már szinte törvényszerű volt, hogy az oktondi kolléga beverje a fejét a toronydaru vashorgába.

         Szóval ilyen körülmények között kellett dolgoznunk, ráadásul pofátlanul kevés volt az órabér. De, ha nem tetszett, el lehetett menni. Ezt konkrétan közölték is velem, amikor szóvá tettem a hiányosságokat. De a munka végeztével sem lehetett nyugalmunk, lehetőségünk a nyugodt pihenésre. A Damjanich utcában lévő szállásunkon, ami egy három szobás lakás volt, tizennyolcan voltunk összezsúfolva.  Természetesen egy WC, egy fürdőszoba és egy konyha tartozott a lakáshoz. Mindenhol sorba kellett állni. Az előtérben néha el sem fértünk egymás mellett. Mivel sok különböző embert zártak itt össze, mindennaposak voltak az összezördülések. Sőt, a verekedések sem voltak ritkák. Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a rám nézve legkedvezőbbet hozzam ki az áldatlan állapotokból. De még így is megesett, hogy szabályszerűen elmenekültem a lakásból. Egy-egy rázósabb éjszakát pesti barátaimnál töltöttem. Vagy csak jártam a várost, hogy kiszellőztessem a fejemet, és végre egyedül lehessek egy időre. Voltaképpen akkor kristályosodott ki bennem az elhatározás, hogy egyszer megírom a történetemet.

 Mivel nem adtam fel, hogy egyszer bekerüljek az egyetemre, még az áldatlan körülmények dacára is igyekeztem tanulni. Az olvasásra kihasználtam minden lehetőséget. De ezzel is gyanússá váltam a munkatársaim szemében. Főképpen, amikor azt látták, hogy valamit irogatok egy füzetbe. Élénken érdeklődtek , hogy mi az a fontos dolog, amit naponta papírra vetek. Valaki megjegyezte, hogy ez aztán jó hosszú levél lesz. Hát, valóban jó hosszú levél kerekedett belőle, amit még most sem fejeztem be.

A tíz év alatt, amit a magyar iparban eltöltöttem, rengeteg munkatárssal hozott össze a sors, vagy a vezetőség. Munka közben természetesen beszédbe elegyedtünk, így az idő is gyorsabban telt. Ezek során sok minden szóba került. A kollégák főként személyes dolgok iránt érdeklődtek. Honnan származom? Családi és anyagi állapot, végzettség, életkor stb. Most nem akarok leragadni a már jól ismert „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?" effektusnál. Ellenben a harmincadik ilyen kérdés után már valóban felmegy az ember vérnyomása. Sokat olvastam arról, hogy a Kádár-rezsim puha diktatúrája milyen mértékű rombolást végzett a magyarság gondolkodásában, mentalitásában. Aztán ezt meg is tapasztaltam. Mivel a határon túli magyarok folytonos támadásoknak, sőt, üldöztetésnek voltak és vannak kitéve, kialakult bennünk egy ösztönös és egészséges ellenállás. Mivel többnyire mindent elvettek tőlünk, csak a magyarságunk maradt meg nekünk, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk. Vajon miért is? Persze a történet ennél sokkal árnyaltabb, de ennek mélységeibe most nem is szeretnék belemenni. Mindent félretéve arra szerettem volna rámutatni, hogy mennyire megdöbbentett az a tudatlanság, amit az anyaországi kollégákkal folytatott beszélgetések során tapasztaltam. Ráadásul még ők néztek le engem. Számtalanszor érzékeltem a megvetés árnyát a megváltozó arcokon, amikor kiderült, hogy én „ukrán-magyar" vagyok. Fából vaskarika.

A martonvásári[6] ács-gyerekről már tettem említést. Éppen a sereg előtt állt, amikor megismerkedtünk. Állandóan a honvédségről beszélt, hogy be kell vonulnia hat hónapra. Ekkor még fennállt az általános hadkötelezettség. Magyarország még nem volt NATO tag. Még inkább elkeseredett, amikor megtudta, hogy az otthonától 130 km-re fogja letölteni a sorkatonai hónapokat. Egy öreg szürtei[7] vasutas már nem bírta tovább hallgatni ezt a siránkozást, és közölte, hogy ő három éven át, 11 000 km-re szolgált a szülőfalujától. A srác az információ hatására láthatóan elgondolkodott, majd kijelentette, hogy olyan messzi nincs is.

De nem csak fiataloknál tapasztaltam ilyesfajta tájékozatlanságot. Mártélyon[8]  dolgoztunk, a híres építész, Makovecz Imre hétvégi házának építésén. Munka után betértünk egy sörre a közeli kocsmába. Itt aztán persze szóba elegyedtünk a helyiekkel. Elmondtam, hogy beregszászi vagyok. Az egyik szaki nagy átéléssel ecsetelte, hogy ő ismeri ám a várost, ott folyik a Szamos. Meglepődtem, mert amikor utoljára odahaza jártam, bizony Beregszászon keresztül csak a Vérke folydogált, amit ugye csak erős jóindulattal lehetne folyónak nevezni. Igaz, néhány év múlva a nagy árvíz idején a Tisza például Bótrágyot is elérte, holott normális esetben több kilométerre folyik ettől a falutól. Ezt a logikát követve a Szamos folyhatna akár Beregszászon keresztül  is. De akkor a köztes területeknek már régen rossz. De a cinizmust félretéve, az illetőt nem tudtam meggyőzni, hogy Beregszász jelenleg Kárpátalján, azaz Ukrajnában, és nem Romániában van. Bár a történelmi előzményeket ismerve, könnyen változhat. Még az sem ingatta meg hitében, hogy Beregszász mégis csak a szülővárosom. Igaz a Szamos-szakértőn is túltett az egyik kocsmáros, aki szerint Beregszász Somogy megyében van, valahol Kaposvár környékén. Így lettem egy csapásra somogyi bicskás gyerek. Befogadtak. A füstös kocsma közvéleménye már akkor megadta nekem a magyar állampolgárságat. Még népszavazás sem kellett hozzá.

Azt még meg tudom érteni, hogy Beregszász nevét nem ismerik, hiszen valljuk be, a magyar történelemben nem játszott olyan kiemelkedő szerepet. A magyarországi híradókban is csak akkor szerepel a neve, ha éppen árvíz van. Vagy oda látogatott valamelyik magyar közjogi méltóság. De az már elszomorító, sőt botrányos, amikor Munkács, Ungvár vagy Huszt nevét nem ismerik. Nemhogy földrajzilag nem tudják elhelyezni, hanem még csak nem is hallottak ezekről a történelmi magyar városokról.

Nemrég voltam egy kulturális rendezvényen, ahol az egyik magyar európai parlamenti képviselő arról panaszkodott, hogy a bizottsági kollégák az után érdeklődtek nála, hogy a magyarok mikor mentek ki Romániába, Szerbiába, Szlovákiába, Ukrajnába? De ezek síkagyú érdektelen bürokraták, akik jó, ha meg tudják Magyarországot mutatni a térképen. De egy magyar nemzetiségű embertől, foglalkozástól és társadalmi helyzettől függetlenül elvárható, hogy ismerje nemzete és országa történetét. Ez lenne az alapvető. Hiszen az állampolgárságért folyamodóktól többek között és többnyire ezt megkövetelik. Akkor miért kivétel az őslakosság? 

Már az egyetemen történt velem az eset, az egyik ruszisztikai szemináriumon beszélgettem egy anyaországi diákkal. Azt mondta nekem, hogy nem szívesen tanul magyar történelmet, mert az unalmas, és különben meg nem is érdekli. Szóval ilyen is van. Persze mindenkinek szíve ügye, hogy mit tanul és mit nem. Mi magyarok bizonyos dolgokat nehezen tanulunk meg, újra és újra beleesünk a csapdába, aminek létrehozásában sokszor magunk is oroszlánrészt vállalunk. Nem tudom, hogy mire és kire értette Szabó Dezső ezt a kérdését: „Hogy mersz ilyen buta lenni?", de azt hiszem, ebben a helyzetben is fel lehetett volna tenni.

Ilyen háttérrel egy idő után már nem is csodálkoztam, hogy következetesen leruszkiztak, vagy ukránnak neveztek és neveznek. Néha azért az utóbbi időben már néha magyar is lehetek. Sőt, a következő év január 1.-e után a kettős állampolgársági törvény keretében a magyar állampolgárság vérszegényebb formáját is kérelmezhetem.

 Ugyancsak az egyetemi tanulmányaim alatt történt meg velem az alábbi eset. Pontosabban az első vizsgáim egyikén. Megtanultam az anyagot, de a tanár keresztkérdéseket tett föl. Lámpalázamban az irodalmi magyart elhagyva szülőföldem tájszólásában folytattam a beszámolómat. A tanár félbeszakított, és figyelmeztetett, hogy ha már eljöttem Magyarországra, legalább tiszteljem meg az egyetemet azzal, hogy magyarul beszélek. Ez valóban mellbevágó volt a számomra. Fel is ajánlottam, hogy kimegyek, és elölről kezdem az egész vizsgát. A tanár végül jelest adott, mert a tudásommal nem volt semmi baj, csak sértette a fülét a beregszászi dialektus. Mert hát nálunk „otthol" már csak így beszél az ukrán magyarul, még ha Lengyel is az illető.

Én többnyire mindig rendelkeztem munkavállalási engedéllyel. Csak a próbaidőnek számító első két hónap volt kivétel. Úgy döntöttem, hogy nem éri meg kockáztatni. Inkább keressek kevesebbet, de a helyzetem legyen biztos. Amíg nem lett kész az engedélyem, addig nem is utaztam Magyarországra. Még akkor sem, ha erre a nagyfőnök sürgetett. Az ő szempontjukból egyszerű volt a képlet: ha valakit elkaptak, kifizették a bírságot, és felvettek helyette egy másikat. Ellenben a pórul jártat legjobb esetben is egy évre kitoloncolták az országból. Ráadásul az útlevele indexre került, azaz bármilyen ellenőrzésnél azonnal kiderült, hogy már volt dolga a magyar hatóságokkal. Akit kitoloncoltak, az később nehezebben tudott visszatérni. A korábbi cége általában nem vette vissza. Hiszen kinek hiányzik egy „priuszos" munkás? De még nem is szóltam az ilyen esetekben szokásos eljárásról. Ha a munkahelyen fogták el az illetőt, bilincsbe verve szállították a fogdába, mint egy köztörvényes bűnözőt. Itt felvették az adatait. A letartóztatottak az éjszakát a fogdában töltötték, amíg sor nem került a kitoloncolás fizikai részére. Jobb esetben elvitték a szállására, hogy összeszedje a holmiját. De az is megesett, hogy ezt sem engedélyezték, a szerencsétlen munkást úgy tolták át a határon, ahogy elfogták. Gondolom az óta pozitív irányban változott a gyakorlat, már csak az Unió mindenre kiterjedő szabályozási kényszeréből fakadóan is.

A nagybátyám mindössze két napot dolgozott a Duna Pláza építésénél, és máris a Teve utcai rendőrpalotában találta magát. Ő nem menekült, így csak egy évre tiltották ki Magyarországról. Az egyik beregszászi munkatársa viszont megpróbált kereket oldani. A második emeletről kiugorva eltörte a lábát. Fájdalomdíj képen, mivel szökni próbált, két éves kitiltást kapott. Még jó, hogy menekülés közben nem lőtték le. Talán mindenki látott már ilyen akciókat a tv-híradóban, vagy a kereskedelmi csatornák szenzációhajhász műsoraiban. Képzelhetik, mit élhetnek át a pórul járt munkások, amikor mondjuk fegyveres kommandósok rontanak rájuk. Feltűnt nekem, hogy amíg a köztörvényes bűnözőkről készített felvételeken kitakarják azok arcát, a fekete munkán ért dolgozókét viszont nem. Nekik ez a joguk sincs meg. Vagy már igen? Mostanában egyre többször látni, hogy kiválóan teljesítő és kiemelt díjazású vezető beosztású dolgozókat bilincsben kísérnek el a rendőrök. A bilincs elterjedt ékszer lett a magyar közéletben.

Számtalan történetet hallottam arról, hogy ki milyen módon úszta meg az ilyen razziákat. Az egyik jeles kárpátaljai költő néhány társával több órán keresztül hasalt egy álmennyezetben, amíg a hatóság odalenn embervadászatot foganatosított. Egyik ismerősöm egy kéményben vészelte át a razziát. Volt olyan, akit a társai elküldtek a közeli abc-be beszerezni az ebédet, de mire visszatért, azt látta, hogy a brigádját beültették egy határőrségi mikrobuszba, akkor még volt ilyen testület. Csongori[9] kollégám azt mesélte, hogy amikor Budapesten dolgozott, hiába sürgette a főnökét a papírok beszerzésére, az mindig halogatta a dolgot. Közel harmincan voltak a brigádban és senkinek sem volt munkavállalási engedélye. Éppen a negyvenedik születésnapját ünnepelte, a hagyományoknak megfelelően nem kevés alkohol elfogyasztásával. Másnap olyan beteg volt, hogy nem bírt kimenni a munkába. Ez mentette meg a kitoloncolástól. Aznap ugyanis mindenkit elkaptak, és egy évre kiutasítottak Magyarországról. Azért ez sem rossz születésnapi ajándék.

Egy munkácsi fiatalember mesélte, hogy egyszer ebéd után elfelejtette felvenni a védősisakját. Ahogy az lenni szokott, a baj nem maradt el. Az egyik kőműves kezében kettétört egy tégla, és egy darab fejen találta, amikor az állvány alatt haladt el. Az ütéstől nem keletkezett nyílt seb, de a művezető jobbnak látta őt hazaküldeni. Mivel munkavállalási engedélye nem volt, sem betegbiztosítása, orvoshoz nem mehetett, ezért elment a szállásra és lefeküdt. Este a hazatérő kollégáktól tudta meg, hogy nem sokkal távozása után az építkezést körbevették a rendőrök és a határőrök. Sok munkást letartóztattak és hátrabilincselt kézzel elvittek. A baleset őt ettől a kellemetlen élménytől megmentette. De nem is kockáztatott tovább, hamarosan hazautazott.

A razziák szempontjából legveszélyesebbek a nagy építkezések. Ide előszeretettel száll ki a hatóság, megesik, hogy egy hónapon belül többször is. De a kisebb magánházak építkezésein dolgozók sem érezhetik magukat biztonságban.

 Öten dolgoztunk egy családi ház építésén. Mindannyian magyarok voltunk. Két kolléga, apa és fia hazautazott szabadságra. Helyükbe két ukrán munkatársat küldtek, akik nem beszéltek magyarul. Nem volt munkavállalási engedélyük sem. Megéreztem, hogy ebből baj lesz. Figyelmeztettem őket, hogy ne hangoskodjanak, ha lehet, ne is beszélgessenek! A szomszédok ne tudják meg, hogy nem magyarok. De hasztalan volt a figyelmeztetés. A szláv népek amúgy is harsányak, s a két kolléga sem volt kivétel ez alól. „Jóindulatú" emberek mindenhol vannak. Ott is voltak. Két nap múlva rendőrök érkeztek az építkezésre. Hármunk papírjai rendben voltak, a két oktondi hangoskodót viszont elvitték. Később a tulaj, akinek volt ismeretsége a rendőrőrsön, megtudta, hogy az egyik nyugdíjas szomszéd, aki általában napközben is otthon tartózkodott, tette a bejelentést. Konkrétan nem tudtuk ki volt, de ezután bizalmatlanok lettünk mindenkivel, és senkivel sem álltunk szóba. Egy időre visszatért a Rákosi-korszak.

De nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Sok történetben felbukkantak rosszindulatú szomszédok, járókelők stb. Hiába, a régi beidegződésektől nehéz szabadulni. A fenti történet sunyi besúgója talán az ÁVÓ-nak, vagy Kádár titkosrendőrségének is jelentett egykor.  A magyar társadalom sok szempontból megosztott. Politikai szekértáborok hadakoznak egymással a párbeszéd lehetőségét is kizárva. Külső és belső erők által gerjesztett csendes polgárháború zajlik etnikai alapokon. S ezeket a negatívumokat az anyaország kivetíti az elszakított részek magyar közösségeibe is. A mindenkori magyar kormány féloldalas kisebbségi politikája hathatósan hozzájárult a kezdetben egységes és nemzeti alapokon politizáló határon túli magyar szervezetek megosztásához. A nemzeti politizálást felváltotta az ideológiai alapú. Mintha nem lett volna elég intő jel az 1947-1989 közötti időszak zsákutcája. Utóbbiból ma is akad éppen elég. De mikor mondja már a nép, hogy elég?!

Az erőmű kazánjait és csővezetékeit bádoglemez borítja, ami alatt hőszigetelő üveg- vagy kőzetgyapot van. A gyapotszerű anyagba éles szemcséket kevernek. A kőzetgyapothoz még új korában sem ajánlatos kesztyű nélkül hozzáérni. De az igazán ínyenc dolog a kiégett, széteső állapotban lévővel dolgozni. Ha ezt megtoldjuk rekkenő nyári hőséggel és zajjal, igazán pokoli körülményeket kapunk. Azt hiszem, a szigetelés bontása és felújítása volt az egyik legkegyetlenebb munkafolyamat, amiben részt vettem.

Amikor leállítottak egy kazánt, az erőmű vezetőségének az állt érdekében, hogy minél gyorsabban megtörténjen a felújítás. Az üzemen kívüli kazánblokkok nem termelnek villamos energiát, tehát pénzt sem. És hát kapitalistáéknál legfőbb dolog a nyereség, minden áron kisajtolni a legnagyobbat. Szóval, amikor leállítottak egy kazánblokkot, azt sem várták meg, hogy rendesen lehűljön, máris kivezényeltek minket a bontásra. Az elhasznált bádogburkolatot leszedés után összetömörítettük, és konténerekbe gyűjtöttük. Ezt aztán kamionokba rakva elszállították valamelyik színesfém átvevőhelyre. Kezdetben különösebben nem nagyon törődtek azzal, de rohamosan tűnt el az alumínium. Ez nem csoda, mivel sokan ennek leadásával egészítették ki a keresetüket. De a vezetésnek végül is szemet szúrt, és fegyveres biztonsági szolgálatot rendelt ki a használt alumínium lemezek elszállításának ellenőrzésére. Persze a csempészet azért nem állt le végérvényesen.

Miután eltávolítottuk a lemezborítást, ezután következett csak a munka java. A kiégett és forró kőzetgyapot szétmállott a kezünkben, milliónyi fémesen csillogó szemcsét szórva szét a levegőben. Elvben kaptunk papírból készült kezeslábast, kesztyűt, szemüveget és arcvédőt. De a ruha hamar elhasználódott, a légzőmaszk gyorsan elzáródott, a szemüveg bepárásodott, vagy már eleve nem lehetett átlátni rajta. Arról nem is beszélve, hogy az egész testet befedő fehér papírruha nem szellőzött. A kazánból áradó hő, nemegyszer megtámogatva a tűző napsütéssel, mozgó szaunává változtatta. Az emberről ömlött a verejték. A mindent körülvevő por kiszárította a torkunkat. Ha levettük a védőruhát, a fémszemcsék összekeveredtek az emberi verítékkel, és kínzó viszketést eredményeztek. Ha valaki ilyenkor megvakarta a bőrét, menten kiserkent a vér. De ennél is jobban irritálódott a szem. A viszkető szemet nem volt ajánlatos dörzsölni. Egyetlen megoldás volt, ha elmentünk valamelyik csaphoz és vízzel alaposan kiöblítettük. De ez is csak ideiglenesen oldotta meg a problémát.

Mi tagadás, beletelt némi időbe, mire megszoktam ezt a munkát. Szerencsére kezdetben a Magyar Villamos Művek leányvállalata, a Villkesz Kft folyamatosan biztosította a váltás ruhát. Megesett, hogy hiába mostam ki többször is, a szúró szemcsék annyira beágyazódtak az anyagba, hogy képtelenség volt eltávolítani azokat onnét. Elképzelhető, hogy ezek a szemcsék milyen hatással lehetnek az emberi szervezetre. Ha száj- és orrvédő nélkül dolgozik valaki, a kőzetgyapot szállongó szemcséi bekerülhetnek a tüdejébe. Itt beágyazódnak a tüdő falába. A szervezet megpróbál védekezni az illetéktelen behatolókkal szemben, és mozgósítja rendvédelmi szerveit. Ezek aztán körbeveszik a határsértőket, és kész a betokozódás. Az ilyen folyamat könnyen eredményezhet tüdővérzést, vagy rákos daganatot. Ezt a munkások is tudják, de ha nincs más munka, mit lehet tenni? A családot el kell tartani. Élni kell, még a halál árán is. Később már nem csodálkoztam, hogy miért lengett olyan gyakran fekete zászló a bejárati porták falán.

De persze nem csupán a kőzetgyapot rejtegetett halálos veszélyt az ott dolgozók számára. Említhetném még a kéményekből távozó veszélyes anyagokat, a kazániszapban lévő nehézfémeket, a kazánok belső falára tapadt ként. Valóban nem „kén" ép elméjű embernek ilyen helyen dolgoznia, de a szűkség nagyúr. De ezt már, mintha többször is említettem volna és kezd unalmassá válni.  Meg hát, így vagy úgy, de egyszer úgyis meg kell halni.

Egy magyarországi munkásszállón néztem a TV-2, Aktív című műsorának 2003. január 10-i adását. A műsor egyik témája öt kárpátaljai munkás tragikus halála. A látottak vegyes érzelmeket kavartak fel bennem, és mint többszörösen érintett tollforgató, úgy éreztem, gondolataimat papírra kell vetnem. Az már sajnos tendenciává vált, hogy a magyar televíziókban, függetlenül attól, hogy közszolgálati, vagy kereskedelmi csatorna, Kárpátaljáról szinte kizárólag negatív témájú filmek kerülnek adásba: árvízkatasztrófa, munkanélküliség, nyomor, tífuszjárvány, bérbefagyasztás, bűnözés stb. Sajnos ez a meztelen és kőkemény valóság. A való világ, mondhatnám stílszerűen. Azóta a közszolgálati csatornáknak köszönhetően, egyre több információt tudhat meg az olvasó a Keleti-Kárpátok kicsiny szegletéről.

Napjainkban szűkebb hazám, ahol három helyen is fellelhető Európa közepe, nem éppen a jólét és a vidámság földje. A lakosság többsége a vörös csillag birodalmának összeomlása okozta sokkból máig nem tudott magához térni. Már ami a gazdasági viszonyokat illeti. Viszont szép számmal akadnak olyanok, akiknek aranybánya ez a zavaros állapot. De mit tehet az átlagember? Megpróbál ügyeskedni, hogy megéljen valahogy, miközben egyre lejjebb csúszik. A nyomor nagyrészvényeseit nem jegyzik a tőzsdén, a hasznot mások fölözik le.

Az ember minden reggel úgy kell fel, hogy állandóan egyetlen gondolat körül forog az agya: pénzhez kell jutni. A pénz a túlélést jelenti. Mert, amit mások életnek neveznek, azt mi legfeljebb túléljük.

Visszatérve a riportfilmhez, már a felvezetésnél keserű lett a szám íze, amikor a műsorvezető hét magyar ukránról beszélt. Nem ukrán állampolgárról. De, hogy lehet valaki egyszerre kétnemzetiségű? Van olyan, hogy olasz amerikai vagy lengyel ausztrál, de nem létezik skót német, vagy zsidó palesztin. Mert az ember vagy magyar vagy ukrán. De erről nem is ez a fiatalember tehet, hiszen a médiának az öt vendégmunkás halála csak egy hír, jobb esetben szenzáció. Az eset pikantériája, hogy feketén dolgoztak Magyarországon. Nem ismertem egyiküket sem, de így, ismeretlenül is sokat tudok róluk. Akkor már kilencedik éve éltem a vendégmunkások egyhangú és kemény életét, át tudtam érezni sorsukat és a családokét, akik örökre elvesztették támaszukat, talán az egyetlent.

A riportban elhangzott, hogy Magyarországon hivatalosan 3500 ukrán állampolgár dolgozott. Akkor. Biztosan állíthatom, hogy a valós adat ennek legalább a háromszorosa volt. Én szerencsésebb voltam, mint ők heten, már csak azért is, mert élek. Én mindig kizárólag engedéllyel vállaltam munkát, kevés kivétellel. Így legalább a hatóságtól nem kellett tartanom. De ennek is meg van a maga hátránya. Mivel a munkám után a munkáltató mellett a közvetítő cég is részesült a haszonból, amíg nekem csak a maradék jutott. Mégis örülhettem, hogy volt munkám és megélhetésem. Ma már nem mondhatom el ugyanezt. A kényszer és a kiszolgáltatottság olyan dolgokat eredményez, amit az ember normális körülmények között másképpen ítélne meg. Légy alázatos és zokszó nélkül végezd a dolgodat, ha kell 14-16 órán át! Jutalmad a létezés. De ezt sokszázezer magyar állampolgár is megtapasztalhatja mindennap. A továbbra is domináns vadkapitalizmusban a munkavállalóknak erősen csorbultak a jogaik. A magyar állam a multiknak túlzott jogokat biztosít, miközben állampolgárait magára hagyja. Sokan nehezen viselik, hogy a korábbi szociális hálón egyre nagyobb lyukak tátonganak.

Az évek során sokféle emberrel dolgoztam együtt. Volt köztük magasan képzett és már-már analfabéta, bőbeszédű és hallgatag, jókedvű és komor, agresszív és barátságos. Számtalanszor láttam, ahogy a taposómalom kerekei felőrlik az embert, testestől-lelkestől. A fizikai leépülés és a betegségeken túl a szellemi sivárság okozza a legtöbb tragédiát. A munkásember pszichológusa a pohár, háborgó lelkét alkohollal gyógyítja. Holott nagyon jól tudja, minden egyes korttyal csak ront a helyzetén. A depresszió valamely formája mindannyiunkban kialakul az idő múlásával. A pénz olyan, mint egy szeszélyes nagyvilági kurtizán, egyeseknek könnyedén osztogatja kegyeit, míg másoktól elvárja, hogy vérrel és verejtékkel áldozzanak előtte.

Én úgy vagyok vele, mint a megcsalt férj az imádott nővel, gyűlölöm, de mégsem tudok nélküle élni. A magyarországi vendégmunka gazdagságot nem eredményezett, de anyagi biztonságot igen. A biztonság fontos.

Azon a reggelen egy részeg taxisofőr hét család boldogságát és egyben anyagi biztonságát rombolta le. Öt családfő élve már soha többé nem tér haza. A messzi idegen reménnyel kecsegtetett, de csak halált hozott. Munkám során kétszer kerültem a kaszás nagyúr közelébe, de a szerencse mindkétszer velem volt. Azon a reggelen én is Budapesten voltam, otthonról érkeztem haza egy mikrobuszban. A szerencse talán újra velem volt, holott máshol lett volna dolga.

Tizenhat éve élek Magyarországon, azóta nagyot változott az ország. Ma is változik. A kommunista rendszer bukása óta felnőtt egy új generáció. Viszont sok dolog nem változik, csak átalakul. Mindmáig olyan emberek vezetik az országot, akik a proletárdiktatúra kedvezményezettei voltak. Magyarországnak kapitalizmusból is a rosszabbik fajtából jutott. Kétségtelen, hogy a fejlődés szemmel látható.  Amikor az első munkahelyemen kezdtem, az utcákat még a volt keleti blokkban készült járművek uralták, ma már csak elvétve látni egy-egy Trabantot, Ladát, Dáciát, IFA-t. Az emberek öltözködése is sokat változott. Hatalmas magánpaloták nőttek ki a földből, de a nyomornegyedek többsége is megmaradt. Az emberek külföldre járnak nyaralni, miközben alig ismerik a saját országukat. Sokan megvetéssel beszélnek szülőföldjükről, mások elhagyják, önként vagy kényszerből. S erre az egykori miniszterelnök szólítja fel a fiatalokat, miközben idegenek ezreit fogadja be az ország. Vajon másoknak miért vonzó e táj? Írhatnak bármit felelőtlen újságírók, rendelhetnek irányított közvélemény-kutatást bizonyos körök, Magyarország népe toleráns és befogadó.  Magyarország legszebb éke a Kárpát-medencének. Ukrajnából nézve a Nyugat legközelebbi része.

Lengyel János


[1] A Szovjetunió szétesése és a független Ukrajna kikiáltása után minden téren zavaros helyzet állt elő. Kezdetben megmaradt a rubel, de csak bevásárló kuponok kíséretében lehetett vele vásárolni. Később az Ukrán Nemzeti Bank bevezette az első önálló fizetőeszközt, a kupont. Küllemre játékpénz benyomását keltette. Bizonyos tekintetben az is volt. Rohamosan vesztett a vásárló értékéből és könnyű volt hamisítani. Ezért rövid időn belül kivonták a forgalomból és bevezették a ma is használatos hrivnyát.

[2] ?

[3]  Előbbi egy brazil, utóbbi egy mexikói szappanopera elhíresült főszereplője volt.

[4] Mivel jelenleg is Budapesten élek, azt kell mondanom, hogy a helyzet az óta sem változott.

[5] Egy több sebességű gép, amely folyamatos ugrálással tömöríti a földet. Működtetése jó erőnlétet igényel.

[6] Falu Fejér-megyében.

[7] Falu Kárpátalján.

[8] Tisza-parti község nem messze Hódmezővásárhelytől.

[9] Magyar többségű falu Kárpátalján.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük