Lengyel János: A Második Kinizsi Kárpátaljáról

Hosszas egyeztetés után végre sikerült megbeszélnem egy időpontot Bacsini Bacsinszky Mihály egykori ungvári görög katolikus papnövendékkel, az 1848/49-es szabadságharc hősével.

Amikor a Mennyország kapujának előterében üldögélve beszélgető partneremre várakoztam, agyamba férkőzött a kísértés, hogy átlépjek a fényes kapun. Világraszóló riportokat készíthetnék, talán még a hivatalos szerveket is szóra bírhatnám. Gondolataimból a nyíló kapu zaja zökkentett ki. Önműködően tárult ki a két szárny. Hát igen, haladni kell a korral. A kiáradó fényben egy hatalmas alak jelent meg. A tenyeremmel próbáltam védeni a szemeimet, amíg a termetes férfi nyugodt léptekkel odasétált hozzám.

– Jó napot kívánok uram! A nevem…

– Lengyel János. Tudom ki maga. Jó napot Önnek is. – azzal megrázta a felé nyújtott jobbomat. Felszisszentem, amikor megszorította az enyémnél kétszerte nagyobb mancsával.

– Persze, bizonyára értesítették, hogy ki az-az újságíró, aki beszélni szeretne Önnel.

– Természetesen, de én már korábban is olvastam a könyveit. Mi idefentről is figyelemmel kísérjük, hogy mi történik a szeretett Kárpátalján. – dörmögte a szálfatermetű férfi.

Amikor leült a velem szemben lévő székre, megkínáltam egy kis hazai pálinkával.

– Gondoltam odaát nem sokszor tud hozzájutni.

– Valóban nem. – válaszolta. Azzal kiürítette az üveget. Bekapcsoltam a diktafont.

– Ön ruszin nemzetiségű, ráadásul görög katolikus papnövendék volt, mégis az elsők között ragadott fegyvert a császár ellen.

– Az, hogy ruszinnak születtem, még nem jelenti, hogy ne szeretném a szabadságot. Az osztrák császár nemcsak a magyarokat tartotta rabláncon, de az én népemet is. A ruszinság pedig mindenkoron a magyar nemzet része volt és vállvetve harcolt a szabadságért. Kérdezze csak meg Bocskai István, vagy Rákóczi Ferenc fejedelmeket? Ami a papi hivatást illeti, Jézus is felemelte a szavát az égbekiáltó igazságtalanságok ellen. Különben sem én voltam az első egyházi személy, aki fegyvert fogott Magyarországért. Ugrin, Tomori Pál, Fráter György, Lőrinc pap, Kapisztrán János …stb.

Néztem ezt a nagyszerű embert, amint kipirulva, de nyugodt hangon beszélt.

– Úgy értesültem, hogy barátságos, békeszerető ember volt, már megbocsásson, csak akkor folyamodott erőszakhoz, ha már elkerülhetetlenné vált.

– Igazán ne szabadkozzon fiatalember! Földi létem valóban véget ért 1849-ben. Mindig is ódzkodtam az erőszaktól, ez nagymértékben járult hozzá, hogy végül papnak álltam. Jézus a megbékélésre, a szeretetre, a megbocsátásra tanít. De vannak helyzetek, amikor az ima már nem segít. Ez volt a helyzet 1848-ban is. Cselekednünk kellett és mi megtettük, amit a Haza megkívánt tőlünk.

A nyugodt hang egyszerre szenvedélyessé vált. A fényes tekintet a távolba meredt, mintha a múlt megelevenedne a szemei előtt, amikor a szabadság zászlaja még magasan lobogott a Kárpát-haza fölött.

– Ön személyesen találkozott Kossuth Lajossal is, mi volt a benyomása a kormányzóról?

– Kétségtelenül nagy férfiú volt. Tehetséges szervező, kiváló szónok és nagy hazafi. Igen, egy alkalommal valóban volt szerencsém személyesen is találkoznom vele. Egy katonai szemlén szólított meg. Megkérdezte, hogy mi voltam a polgári életben?

Azt válaszoltam neki:

– Én rutén pap voltam, kormányzó úr. – ekkor Ő a vállamra tette a kezét és kijelentette: „Ön lesz az én Toldim, Kinizsim."

Felemelő érzés volt szót váltani a szabadságharc egyik vezérével. De azt is meg kell mondanom, hogy nem volt szerencsés dolog beleszólnia a hadi ügyekbe, hiszen nem volt katona.

– Ha jól tudom, ekkor őrmester volt a debrecenieknél. Később aztán gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán.

– Igen, ez igaz, de ez sosem volt fontos a számomra. A debreceniek után áthelyeztek Dembinszky Henrik altábornagy hadseregébe. A 75. zászlóaljhoz osztottak be. Először hadnagyi, majd századosi rendfokozatot kaptam. Szerintem a kormányzó nagyot hibázott, amikor Dembinszkyt nevezte ki fővezérré.

– Érdekes amit mond, mivel értesüléseim szerint a tábornok adjutánsa is volt. Sőt Dembinszky fiaként szerette Önt.

– Ez igaz. De a személyes érdekeket sosem szabad előbbre helyezni a haza érdekénél! Semmilyen körülmények között.

Miközben ezeket mondta, ökölbe szorított jobbjával összetörte a pálinkásüveget. Véres patakocskák indultak el felemelt karján. Arra gondoltam, ez az ember még halála után is vérét ontja a Hazáért. Átnyújtottam neki a zsebkendőmet, hogy bekötözhesse a sebét. A hirtelen feszültté váló légkört oldandóan a táskámból elővettem egy újabb üveget, de Mihály bátyám elhárította azt.

– Halála után legendák keringtek emberfeletti erejéről. Úgy hallottam, hogy Eperjesen egy tisztet lovastul emelt fel, amiért az kigúnyolta a gyalogosokat.

– Sosem tűrtem el a sértéseket. De azért adok egy tanácsot, ne higgyen el minden mendemondát!

– Egy fájó kérdéshez érkeztünk.

– Már vártam. – kezével intett, hogy folytassam.

– 1849. augusztus 9-én, a temesvári csatában esett el, amikor mint főzászlótartó a seregzászlót védte. Miért gondolta úgy, hogy a zászló többet ér az életénél?

– A zászló fontos. Ha az ellenség megszerzi a lobogót, az olyan, mintha már győzött volna. Én voltam felelős a zászlóért. De elbuktam, mint ahogy a szabadságharc is.

– Ön mindent megtett. A szabadságharc elbukott, de a szabadságvágy sosem fog.

– Ez így van fiatalember.

Atyai mozdulattal a vállamra tette a kezét és olyan tekintettel nézett rám, mintha éppen most söpörte volna le onnét az élet terhét.

– Mit szól Kárpátalja mai helyzetéhez?

– Elszomorító. Fájdalommal tölt el a szegénység, a romló közbiztonság, az acsarkodás, a nemzetiségi ellentétek szítása.

– Gondolom hallott róla, hogy sok magyar emlékmű mellett a Podheringi csata emlékhelyét is megrongálták nacionalista indíttatásból?

– Igen, sajnálattal értesültem róla. Kárpátalján évszázadok óta számos nemzetiség élt együtt békében. A Habsburgok próbáltak ellentétet szítani közöttünk. Jelenleg is idegenek ügyködnek ezen. Ahogy Podheringnél, most is Galíciából érkezik az ellenséges támadás. De egy biztos, ahogy 1849. április 22-én is, most is mi fogunk győzni! Legyen ez a végszó! Igencsak elszaladt az idő, most már mennem kell.

Felállt és sérült jobbját nyújtotta felém.

– Rendben van, köszönöm a beszélgetést.

Kezet ráztunk, majd Mihály bátyám baljával a honvédzubbonya zsebébe süllyesztette a flaskát és nyugodt léptekkel elindult a kapu felé. Nem vártam meg, amíg odaér, nekem is sietős volt a dolgom, visszasüllyedtem a hétköznapi öntudatba.