Lengyel János: A sárkányra várva

Különös képződmények vagyunk: te és én, meg a többi színes luftballon, akik embereknek nevezzük magunkat. Meg másokat, akik két lábon tévelyegnek a nagy idősíkon.

Különös képződmények vagyunk: te és én, meg a többi színes luftballon, akik embereknek nevezzük magunkat. Meg másokat, akik két lábon tévelyegnek a nagy idősíkon.

Emberek? Kozmikus szél játékszerei, a Sorsé. De hívhatjuk Gondviselésnek, Istennek, Végzetnek. Mindenki a végzetébe tart a kijelölt utat követve. S, ha végzett, újra meglódul a kerék. A körforgás örök, ismétlődnek a lefutott körök.

Gondolj bele kedves barátom! Valahol az Univerzum titkos műtermében a nagy Mester cinikus élvezettel farag torzó szobrokat. Mozgást lehel a művekbe, ha jó a kedve, még értelemre is futja.  Mi is azok vagyunk, két félbehagyott gondolat, és csak együtt lehetnénk részei a kívánt egésznek. A gondolat egészen megrészegít.

Miért nem lehetsz a részem, és én miért nem a te részed?

Torzó-lényünk egymásért kiált, de csak a saját hangomat hallom, ahogy mormolom a lebénult szándék szavait. Szavakat lihegek a nagy kaptatón. Küzdve a meredek akadállyal, ami rendre az utamba kerül.

A szavakat ismételem.

Igen, lennék bárányfelhő a fölötted kéklő égbolton; álmatlan éjszakád, goromba vekker csörgésére várva; horgodra akadt hal, hogy örökre elhallgassam bánatodat; keresztvíz, hogy megszentelhesd pogány gondolataidat; rög, melyhez sorsod kötődhetne szívósan; haláltusában lezáruló szemed utolsó életcsilláma; szabadság, hazug ajkakon elcsépelt közhely szelleme, hogy kísértsek diktatúrák aranykorában.

Vígasság, hogy örömben tombold ki duhajságodat. Bimbódzó méhsör, hogy enyhítsd lelked szomjúságát.

És te, angyali szárnyban lenge pilletoll – mivé lehetnél nekem?

Hogyan lehetnél lefokozott bármi, hiszen Mindenki vagy. Ha felém

nyújtanád a kezed, elhinném: én is vagyok. Nem maradnék bástyajáró vizslaszem a sóhajok fellegvárában, ahol hiába várom a sárkányt, hogy ölre menjek vele. Nem jön, nem jöhet, mert a sárkány én magam vagyok.

Foto:Kis Judit