Lengyel János: BEISMERŐ VALLOMÁS

 

Az írásban az a jó, hogy nem kötelező. Aki nem akar írni, nem ír. Aki nem tud, néha mégis tollat ragad. Csak éppen tintája nem fog a papíros testén.

 

Az írásban az a jó, hogy nem kötelező. Aki nem akar írni, nem ír. Aki nem tud, néha mégis tollat ragad. Csak éppen tintája nem fog a papíros testén.

De ha már írni akar, írjon ki magából mindent, ami nyomasztja. Ami lelkére olyan terhet rakott, mi elfedi az önmegvalósítás forrásának nyílását. Amíg belterjes vízének poshadt léte szennyezi gondolatáramait, nem teljesedhet ki valódi énje, hiszen kívánalmainak aranyhala a halotti létben nem teljesítheti kötelességét.

Számomra az írás több mint sorjázó gondolatok betűk, szavak és mondatok formájában történő rögzítése a papíron: kísérlet a menekülésre önmagam és az elmúlás elől. Az elmúlás az emberi elme legnagyobb ellensége. A másik pedig a tétlenség, a semmittevés tunyasága. Az írás nélküli tétlenségbe hamar belepusztulnék. Tennem, cselekednem kell valamit, hiszen az üresség és a közöny nem lehet mérvadó. Ha nem vagyok képes változtatni a dolgok-jelenségek alakulásán, legalább fogalmazzam meg ellenvetéseimet. Az ellenvetéseimet a világgal szemben, a világért, hogy kísérletet tegyek jobbá tételére. A jóság szubjektum, csakúgy, mint a rossz. Mégis közelebb áll az idealizált valóhoz, mégha féllábbal utópisztikus talajon is áll.

A legjobb írók önmagukból merítve írnak. Papírra vetik, amit megéltek, és amit az átéltekről gondolnak. Leírják azt is amit megélni vélnek, a képzelet tarka lepkéje hatalmas távlatokban szeli állt az „így is történhetne" univerzumát.  Az egyszerűség nem feltétlenül az írói nagyság hiányának jele. Arra való, hogy írásba foglalt gondolataink valamiképpen – könnyebben és minél szélesebb körben – megérinthessék az olvasókat. Az embert, aki veszi a fáradtságot, hogy átvergődjön a betűkből font literaturális labirintuson, megilleti a tudás, hogy felismerje vége mi végre. Különben is: mindenkinek kötelessége, hogy legjobb képessége szerint megpróbáljon tenni valamit, ami közelebb visz az emberiség rég kitűzött, elérhetetlennek tűnő céljaihoz (értelmes fejlődés, tökéletesség, tolerancia stb.). Az egyén válogatja a kitűzendő célokat, de mindig a közösség az mi számít.

Ha már tollat veszek a kezembe, ne vesszen kárba a mozdulat: leírom – le kell írnom -, hogy a fejlődés gyakran rombolással jár együtt, de ennek nem feltétlenül muszáj így történnie; a tökéletesség egyik ismérve, hogy az ember igyekszik elejét venni a konfliktusoknak; a toleranciához pedig hozzátartozik, hogy minél többet fogadjunk el a másik emberből, de közben minél kevesebbet veszítsünk el önmagunkból. Mert mindannyian emberek vagyunk: ugyanonnan jövünk, ugyanoda tartunk, még ha százezernyi úton és marakodva is.

Nem hiszem, hogy menthetetlenek vagyunk. Gondoljunk bele: mennyi erőfeszítés, szenvedés, áldozat árán jutottunk el ide, ahol most vagyunk. Mindezt figyelmen kívül hagyni nem lehet, nem szabad. Mert az ember nem szabad, önmagát köti gúzsba.

Világos: néhány leírt gondolat még nem változtat meg semmit. A gyógyírt közös bajainkra már sokan keresték, de ez idáig nem találták meg. Épp ezért marad az írás, ami hatalom is. „A szó elszáll, az írás megmarad." Vagyis: nincs mese, írni kell.

Csak legyen hozzá idő, energia és papír.  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.