Girogio Vasari: Szent István vértanúsága (1571)Girogio Vasari: Szent István vértanúsága (1571)Karácsony másodnapján emlékezik meg az Egyház az első vértanúról, aki a Szentlélekkel eltelve megvallotta az Üdvözítőt és vállalta érte a mártírhalált. Szent István ünnepéhez kapcsolódóan Márfi Gyula veszprémi érsek körlevélben fordult a hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.

Girogio Vasari: Szent István vértanúsága (1571)Girogio Vasari: Szent István vértanúsága (1571)Karácsony másodnapján emlékezik meg az Egyház az első vértanúról, aki a Szentlélekkel eltelve megvallotta az Üdvözítőt és vállalta érte a mártírhalált. Szent István ünnepéhez kapcsolódóan Márfi Gyula veszprémi érsek körlevélben fordult a hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.


A felületes ember úgy gondolja, hogy ellentét van karácsony és karácsony másnapja, az Úr születésnapja és Szent István vértanú ünnepe közt. Biztos, hogy az angyalok békeszózatával nehezen egyeztethető össze István ellenségeinek fogcsikorgatása, a születés ellentétesnek látszik a halállal, az öröm a gyásszal.

Mégis van egy alapvető egység a két nap között. Hiszen tegnap Krisztust ünnepeltük, ma pedig az ő katonáját; tegnap is megnyílt az ég, hogy földre szálljon az Isten Fia, ma is megnyílik az ég, hogy befogadja a hűséges tanú lelkét; tegnap Krisztust láttuk a jászolban, ma is őt látjuk Istvánnal együtt az Atya jobbján; tegnap megcsodáltuk Jézust, aki a Szentlélek erejéből fogant, ma pedig megcsodáljuk azt a férfiút, aki a Szentlélekkel eltelve megvallotta az Üdvözítőt; tegnap is a mennyei Atya szeretetét csodáltuk Szent Fia megtestesülésében, ma ugyanez a szeretet ragad magával minket István „megistenülését" látva.

Elmélkedjünk ma Szent István vértanúról úgy, mint a Szentlélekkel eltelt férfiúról. Már amikor diakónussá kiválasztották, akkor is feltétel volt, hogy „Lélekkel eltelt bölcs ember" legyen (ApCsel 6,3). Amikor ellenfelei vitába bocsátkoztak vele, győzelemre azért nem volt esélyük, mert az István szavaiban megnyilatkozó Szentlélekkel szemben nem tudtak ellenállni (vö. ApCsel 6,10). Miközben neki Isten Lelke megnyitotta az eget, hogy láthassa a megdicsőült Jézust, gyilkosainak legnagyobb bűne és elvakultságuk legfőbb oka éppen az volt, hogy „ellenálltak a Szentléleknek" (ApCsel 7,51).

Szent Istvánt eltöltötte a bölcsesség, a tudomány és az értelem Lelke, amely megnyilatkozott nála a Szentírás ismeretében és helyes értelmezésében.

Az Apostolok Cselekedeteinek 52. fejezete majdnem teljes egészében az ő beszédét tartalmazza, egy olyan beszédet, amely kitűnően tanúsítja jártasságát az ószövetségi Szentírásban. De nemcsak ismerte az írásokat, hanem azokat értelmezni és alkalmazni is tudta. Ezt a képességet a Szentlélektől kapta.

Most, a Biblia évének vége felé elmondhatjuk, hogy számos konferenciát, kiállítást és hangversenyt rendeztünk a Bibliával kapcsolatban, sok buzdítást is hallottunk Isten Szavának olvasására. De talán nem hangsúlyoztuk eleget, hogy minden bibliaolvasást a Szentlélek segítségül hívásával kell kezdenünk és a közben kapott kegyelmekért való hálaadással kell befejeznünk. E nélkül kitesszük magunkat annak a veszélynek, hogy a bibliaóra csak egyszerű ismeret-gyarapítás lesz, sőt az is előfordulhat, hogy félreértjük Isten szavát vagy megbotránkozunk annak nehezebb részletein anélkül, hogy megcsodálnánk Isten „nevelő művészetét", amellyel elvezette népét a pogány emberek erkölcsi szintjéről olyan erkölcsi magaslatra, amely már az ellenség szeretetét és az önzetlen, tiszta Isten-szeretetet is ismerte.

Csodálatos az az út, amelyen Isten népe eljut a sokistenhittől a tiszta egyistenhitig, a többnejűségtől az egynejűségig, a hetvenszer hétszeres bosszútól az ellenségszeretetig, a halál utáni élet tagadásától az örök boldogság utáni vágyakozásig. Ezt azonban csak az a hívő érti meg, aki végigolvassa a teljes Bibliát, figyelembe véve a Szent Hagyományt és az Egyház hivatalos magyarázatait is, és közben állandó kapcsolatban van a Szentlélekkel, aki nemcsak a sugalmazás Lelke, hanem az értelmezés Lelke is.

A bölcsesség, a tudomány és az értelem lelke mellett eltöltötte Szent Istvánt az erő, a bátorság Lelke is. Ezt hívjuk röviden lelki erősségnek.

Nem fél a túlerőtől, nem fél a megkövezéssel járó kínos haláltól. Szívesen és örömmel áldozza életét Krisztusért és Egyházáért. És hogy önzetlen, szép halála mögött mennyi erő rejtezett, azt leginkább abból látjuk, hogy haldokolva – a Mester példája szerint – még arra is képes, hogy ellenségeiért imádkozzék: „Uram, ne ródd föl nekik ezt a bűnt!" (ApCsel 7,60) Biztosak lehetünk abban, hogy a halálában megmutatkozó erő és szeretet hozzájárult Saul megtéréséhez is. Bár Saul itt még helyesli István megkövezését, lelke mélyén már most elindulhatott az a folyamat, amely a damaszkuszi úton teljes átalakulását eredményezte.

Itt most meg kell kérdeznünk magunktól, vajon mi nem vagyunk-e gyávák és erőtlenek, amikor hitünkről tanúságot kellene tennünk, és felebarátainkat közelebb kellene vinnünk Jézushoz és az ő Egyházához? Amikor egy-egy csoportot bevezetek az érseki kápolnába, gyakran van olyan érzésem, hogy sokan csak azért nem hajtanak térdet, mert félnek hitüket megvallani, attól tartanak, hogy a csoport tagjai ezért megmosolyogják vagy megszólják őket.

Pedig ma már véres üldözéstől nem kell tartani. Igaz, van egy szélsőliberális terror, amely maradinak, elavultnak bélyegzi a mi keresztény erkölcseinket. Miközben ők a „másság tiszteletéről" szónokolnak, mi miért nem merjük megvallani keresztény másságunkat? Miért nem várjuk el azt, hogy ezért tiszteljenek bennünket? Számos deviáns, a társadalom jövője szempontjából kártékony magatartásforma követői dicsekszenek „másságukkal", mi pedig szégyelljük azt, hogy keresztények vagyunk, hogy számunkra szent a család és érték a tisztaság?

Miért hisszük el azt, hogy mi maradiak vagyunk? Miért nem látjuk be, hogy a liberális szabados erkölcs egyáltalán nem modern, hanem kétezer éve elavult? A római birodalom hanyatló korszakának erkölcsisége mennyivel modernebb, mint az a keresztény erkölcs, amely újjászülte és virágzó kultúra termőföldjévé tette a romhalmazzá lett Római Birodalmat?

Ne féljünk semmiféle üldözéstől! A népek apostola, Szent Pál – Istvánnal együtt – üzeni nékünk: „Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy kísértésbe esni" (1 Kor 10,13). „Ti vagytok a föld sója" – mondja maga az Úr Jézus (Mt 5,13). Ha mi is megromlunk, Európának – és azon belül hazánknak – el kell pusztulnia. De nekünk nem az a küldetésünk, hogy sodródjuk a világgal és együtt pusztuljunk vele, hanem az, hogy keresztény hitünk és erkölcseink által megmentsük hazánkat és Európát!

Ámen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük