Márfi Gyula érsekMárfi Gyula érsekAz alábbi írás nyomtatásban a május 7. és 10. között zajló veszprémi Gizella-napok programfüzetében olvasható, „Gondolatok a Magyar Szent Koronáról" címmel.

Márfi Gyula érsekMárfi Gyula érsekAz alábbi írás nyomtatásban a május 7. és 10. között zajló veszprémi Gizella-napok programfüzetében olvasható, „Gondolatok a Magyar Szent Koronáról" címmel.

Nem vagyok történész, sose foglalkoztam tudományosan a Szent Koronával, sem az ún. Magyar Szent Korona-tannal, a Szent Korona mégis mindig közel állt a szívemhez. Gyermekkoromban számtalanszor elolvastam szüleim kis „Történelmi arcképcsarnok" című könyvét s benne II. Szilveszter pápa szavait: „Én csak apostoli vagyok, de a ti királyotok valóban apostol".

Az egyházi hagyomány szerint az ezredforduló legnagyobb tudósának tartott pápa e szavakkal adta át Asztrik apátnak a Szent István megkoronázására szánt koronát. Ezek a szavak éltek bennem akkor is, amikor 2000-ben részt vettem a franciaországi Aurillac-ban – ahol az első francia pápa szerzetesként nevelkedett – az ún. „Gerbert-napokon" (Gerbert volt a pápa szerzetesi neve).

Azóta megtudtam, hogy a II. Szilveszter által adományozott korona nem azonos a jelenlegi Magyar Szent Koronával (talán még részleteiben sem), ennek ellenére a két ereklye közt az én tudatomban szoros kapcsolat van, miként egy tulajdonos és jogutódja, vagy akár apa és fia közt. És ne feledjük: III. Ottó német-római császár (elhunyt 1002-ben) Gerbert apát tanítványa volt, és talán ennek is köszönhető, hogy a császár hozzájárult a keresztény magyar királyságnak, mint önálló (nem vazallus) országnak létrejöttéhez.

A fentiekből jól látható, hogy a pápának és az általa képviselt katolikus egyháznak milyen nagy szerepe volt az önálló magyar állam megszületésében. A jelenlegi Szent Korona közös kincse a magyar keresztény egyházaknak és a magyar államnak: világi államfők megkoronázására szolgáló szakrális tárgy, amelyen megtalálható a teljes Szentháromság, a szent kereszt, Szűz Mária, két főangyal, nyolc apostol és négy szent vértanú – néhány, a készítők által a szentekhez méltónak tartott világi uralkodóval együtt. Ez a tény már önmagában is rávilágít arra, mennyire abszurdak az egyház és az állam teljes szétválasztására irányuló törekvések.

Azt természetesen nekünk is tudnunk kell, hogy II. Szilveszter pápával és III. Ottó császárral nem álmodozhatunk egy keresztény világbirodalom létrehozásáról. Annak meg egyenesen örülhetünk, hogy a püspököket és az egyéb rangosabb tisztségviselőket nem az államelnök vagy a miniszterelnök nevezi ki. Én nem csak egy iszlám, ortodox vagy protestáns államtól viszolygok, hanem egy katolikus államtól is. Ha például az állam szerepét teljesen átvenné a katolikus egyház, mi írnánk meg a büntető törvénykönyvet is, és minden erkölcsi kihágást szigorú szankciókkal büntetnénk, az erkölcsöket akkor sem tudnánk tökéletessé tenni. Lehet, hogy megtelnének a templomok, kevesebb lenne a házasságtörés és az abortusz, de elveszne a szabadsággal, az önkéntesség elvével együtt az igazi szeretet, a keresztény nagykorúság és tulajdonképpen maga az erkölcs is.

Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell: a „laikus állam" eszménye legalább annyira torz és életképtelen, mint az iszlám vagy keresztény államé. Ez még akkor is így van, ha az egyházaktól különválasztott laikus vagy „világnézetileg semleges" állam bálványistene előtt ma térden állva hódol a mi öreg Európánk, benne kis magyar hazánk is. Az, hogy egy francia polgármester magánemberként térdet hajt az Oltáriszentség előtt, keresztet vet, és áldozik, polgármesteri minőségben azonban ezektől gondosan tartózkodik, egyenesen nevetséges. Az pedig, hogy én egy nagyalakú mellkereszttel nem léphetek be egy közhivatalba, vagy, hogy a pápát nem engedik be Róma laikus egyetemére, ez már több, mint bigottság: ez bizony a vallási türelmetlenség legsötétebb századait idézi.

Én, ha bemegyek egy templomba, magyar állampolgárságomat nem szoktam felfüggeszteni a templomajtóban, sem levetni a plébánián; ha viszont felkeresek egy önkormányzati hivatalt, nem vagyok hajlandó a hitemet (sőt érsek-mivoltomat sem) levetni a ruhatárban. A legtöbb ember egyszerre polgára egy államnak és tagja egy egyházi közösségnek. Ez érvényes a legtöbb államelnökre, illetve állami tisztségviselőre is. Az állam és az egyház szétválasztása már csak azért sem lehetséges, mert az élő embert nem lehet feldarabolni állampolgárra és valamely egyház tagjára.

Ezenkívül az államnak és az egyháznak számtalan közös feladata van. Ezek közé tartozik például a közös kulturális értékek megőrzése és gyarapítása, a bűnözés megelőzése, az élet minden területén (így például a sportpályákon, munkahelyeken és szórakozóhelyeken is) szükséges jó erkölcsök megőrzése. Ugyancsak közös érdek a polgárok vallási igényeinek kielégítése. Tévedés azt gondolni, hogy ez kizárólag az egyházak feladata. A vallásgyakorlástól, az egyházi szolgálat minőségétől nagy mértékben függ a polgárok hangulata, életvitele, a legkülönbözőbb állampolgári kötelességek teljesítése. Vallás nélkül az élet elszürkül, az erkölcsök eldurvulnak, az állam helyzete belpolitikailag, sőt gazdaságilag is meggyengül.

Amelyik állam közömbös polgárainak hitével és hitből fakadó erkölcseivel szemben, az előbb-utóbb közömbössé válik magukkal a polgárokkal szemben is. Kivonul az egyházak támogatásából, majd kivonul az oktatásügy, az egészségügy és a közbiztonság ügyének finanszírozásából is. Ezek után már csak azt nem érti a polgár: minek egyáltalán az állam, mire jó a kormány, a parlament és a többi közszolgálati intézmény, minek kell egyáltalán adót (sőt: mindig magasabb adót…) fizetni. Magyarországon ezek a kérdések napjainkban egyre aktuálisabbak.

Az egyház körülbelül olyan szerepet tölt be a társadalomban, mint a só a húslevesben. Só nélkül íztelen a leves, egyház nélkül élhetetlen a társadalmi élet. Nem kell túlsózni az ételt, nem kell túladagolni az egyházi szolgálatot sem a társadalomban. De ahogy a só nem iktatható ki az ételből, ugyanúgy nem iktatható ki az egyház sem az államból. Az egyház jelenléte nélkül a halhatatlan lélekkel és egyedi tulajdonságokkal rendelkező ember előbb-utóbb „piaci értékké", engedelmes „munkaerővé" és még engedelmesebb „fogyasztóvá" silányul.

Nincs tehát más megoldás, mint az egyetlen és minden magyar polgár számára közös kincsnek, a magyar Szent Koronának tiszteletéből és tanításából kiindulva, a kölcsönös tisztelet jegyében, újra megkeresni az optimális kapcsolatot: dialógust és együttműködést az egyház és az állam között.

Márfi Gyula veszprémi érsek

(MK)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük