1956 Budapest Sztálin szobor szétverése1956 Budapest Sztálin szobor szétverése1956 története eleve kultúrák küzdelmének indult, mégpedig nem is 1945-ben, hanem két évvel korábban. Azon a sorsdöntő nyáron két jövőkép fogalmazódott meg: Szárszón a magyar értelmiség legjava tett hitet szabad és demokratikus fejlődésünk mellett, a magyar hadifogolytáborokban pedig Rákosi és társai szervezték a Kossuth légiót (úgy, hogy mégse legyen).

1956 Budapest Sztálin szobor szétverése1956 Budapest Sztálin szobor szétverése1956 története eleve kultúrák küzdelmének indult, mégpedig nem is 1945-ben, hanem két évvel korábban. Azon a sorsdöntő nyáron két jövőkép fogalmazódott meg: Szárszón a magyar értelmiség legjava tett hitet szabad és demokratikus fejlődésünk mellett, a magyar hadifogolytáborokban pedig Rákosi és társai szervezték a Kossuth légiót (úgy, hogy mégse legyen).

Németh László prófétai szavakat mondott a világháború utáni időkről, s a maga módján „Sztálin legjobb magyar tanítványa" is prófétának bizonyult: „Nem ígérhetek maguknak egyebet, mint Moháccsal súlyosbított Trianont". A Szárszón remélt szabadságból nem lett semmi, ám történelmünk két legnagyobb kataklizmájának egyidejű bekövetkezte csodálatos pályát futott be: hazánk felszabadulása lett belőle milliók számára mind a mai napig.

Németh László érzékletes képe szerint Európa kelet felé lejt. A II. világháború végén a nyugati szövetségesek megszerezték maguknak a kontinens jobbik felét, a „magaslati terepet". S Európa jobbik fele megkapta a jobbik megszállót. A szövetségesek nem semmisítették meg a legyőzött népeket, hanem megmutatták nekik a szabadságot, felélesztették társadalmukban a demokrácia hagyományait, s tönkre bombázott gazdaságukat életre keltették a Marshall-segéllyel. Meg is lett az eredménye: az egykori ellenség jól megéli a szabadságot, és gazdasági fellendülése a világ sikerországai közé emelte mindet.

Európa keleti fele megkapta a rosszabbik megszállót. Márai '45-ös naplója szerint a magyarok soha sem voltak annyira európaiak, mint amikor szembe találkoztak a hódító szovjet katonákkal. Sztálin politrukjai semmit sem értettek meg abból a Közép-Európából, amelybe a maguk keleti világából belecsöppentek. Csak azt látták, hogy itt semmi sem alkalmas szovjet gyarmat létesítésére. Ha utólag keveselljük is európaiságunkat, azért akkor még magyarok és európaiak voltunk – elválaszthatatlanul. A kisgazdák találó jelszava – Isten, Haza, Család – a gyarmatosító hármas ideológiai céltáblája lett. Aki értett az elnyomáshoz, jól tudta, mit vegyen célba legelőször: a lelket, a szellemet, a tudatot, a kultúrát! Talleyrand tanácsa: „Felség! Ha igazán meg akar hódoltatni egy népet, nem elég katonailag legyőzni. Meg kell fosztani történelmi tudatától!" Kulturkampf volt a javából az, amit a „felszabadított" magyarság ellen – önként jelentkező, lelkes közreműködők segítségével – elkezdtek. Nyilván nem maradhattunk meg olyannak, mint amilyennek meghódítottak bennünket. A vörös birodalomnak nem lehetett az a célja, hogy itt megtisztult, életerős, szabad és demokratikus nemzet kezdjen új életet. A gyarmatot más, puhább fából faragják. Szisztematikusan kiirtották közülünk a mintaadó egyéneket, rétegeket, osztályokat, egyszerűen lefasisztázva mindenkit, hogy azután a maradékból képlékeny masszát gyúrjanak – a szovjet embert. Pedig nem voltunk reménytelenebb eset Németországnál, Ausztriánál, vagy Japánnál! A demokratikus, szabad fejlődés ígérete megvolt bennünk, ezt bizonyítja a szovjet megszállás alatt is imponáló első szabad választás. Amikor később egy kommunistának azt panaszoltam, hogy megfosztottak bennünket az öntörvényű fejlődés lehetőségétől, azt felelte gúnyosan: „Minek az a magyaroknak? Amikor ilyesmire módjuk volt, rosszra használták." Egy párttitkárnak felvetettem, hogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntik. „Óh – mondta könnyedén – majd csinálunk maguknak másikat, felsőbbrendűt, szocialistát!" Napóleon a megnyert wagrami csata után kénytelen volt látni gárdistáinak hullahegyeit. „Semmiség, Párizs asszonyai egy éjszaka bepótolják!" Az ám, ha Párizs asszonyai csakugyan olyan szorgalmasak lettek volna egy éjszaka, akkor kilenc hónap múlva szülték volna meg azokat a gyerekeket, akiknek tán a fele lett volna fiú, s a szálasabbja 20 évvel később vált volna alkalmassá gárdistának. A hatalom bűvöletében olyan egyszerűnek látszik emberek, társadalmak sorsa fölött dönteni: likvidáljuk a jelenlegi alkalmatlant, s helyébe teszünk valamilyen jobbat. Hát, nem nagyon sikerült nekik. A leninizmus-sztálinizmus szörnyű fegyver. Ölni, pusztítani jól lehet vele, de építeni nem jobban, mint a fegyverrel általában. Ennek a gondolkodásnak az illusztrálására idézem azt, amit egy Nagy István nevű erdélyi bolsevik mondott Illyésnek a háború után: „A kommunizmus eszméje oly magasztos, hogy megvalósításáért akár félmillió erdélyi magyar élete sem volna túl nagy ár."

A református egyházat 1948-ig, a „fordulat évéig", viszonylag békén hagyták, mert az osztályharcban először az ország erősebb bástyáit kellett bevenniük. Az Isten igazságos ítéleteként elfogadott vereség mély katarzist okozott nálunk, olyan egyetemes bűnbánatot, amelynek nagy ébredés lett a következménye. A társadalmat viszont a hódító helytartói, a kommunisták „megmentették" az önmagával, történelmi felelősségével való szembenézés fájdalmaitól, mert hát itt bűn csak az lehetett, amit Moszkva annak tartott. A kizsákmányolás volt minden társadalmi rossz gyökere! A mából visszatekintve szomorú fintora a történelemnek, hogy éppen a legrosszabb kizsákmányoló hirdette meg az élet-halál harcot a kizsákmányolás ellen! A termelőeszközök kizárólagos birtokában, mindenkiből kihajtotta a legnagyobb egyéni teljesítményt, amelyet azután a közös zsák lyukain jórészt elfolyatott. A sikeres rendszerek általában nem veszteségesek.

Bibó egyik sarkalatos tétele szerint a politikában lehet itt-ott hazudni, de hosszú távú politikát nem lehet hazugságra alapozni. Rákosi „sztálinizmusa" 11 évig létezett a felszabadítás ordító hazugságán, s végül a forradalom füstjében-lángjában égett hamuvá. Kádár „leninizmusa" azt a hazugságot tette meg legitimációjának, jogalapjának, hogy a Párt történelmi kötelességét teljesítette, amikor – 10 nap leforgása alatt! – kétszer kért külső, fegyveres segítséget „a népellenes kaland" letörésére. Nagyon hosszúnak érződött az a 33 év, amelynek a végén az a hazugság kifizethetetlen adósságteher alatt süllyedt el. „Tömtük a pénzt a lyukakba, hogy fenntarthassuk a teljes csődöt" – így summázta véleményét Bácskai Tamás. Kérek mindenkit, vessen számot magában jelenlegi ismereteivel, s döntse el, min alapul jelenlegi európai létünk. Kodály, Németh László és más nagyjaink mindig is azt akarták, hogy európai magyarok, magyar európaiak legyünk. A szovjet megszálló viszont azt akarta, hogy egyik se legyünk. Be kell látnunk, hogy ő aratott sikert.

Tombor hadügyminisztert így igazította el '46-ban egy szovjet vezérkari tiszt: „Ezek a puhány nyugatiak belefáradtak a háborúba, s haza akarnak menni. Most jött el a pillanat, amikor a Vörös Hadsereg lerohanhatja Európát Calais-ig és a Pireneusokig." Ez lett volna az első döntő lépés a világuralom felé, mert hát akkoriban Európa birtoklása nélkül erről álmodni sem lehetett. Később azért csak álmodtak róla szépeket. Pl. a XXII. pártkongresszus 1961-ben 1972-re (!) ígérte meg önmagának, hogy mind az öt földrész kizárólagos szovjet uralom alá kerül. Mindebből következőleg nálunk úgy kellett a szovjet uralmat megszilárdítani, mégpedig gyorsan, hogy biztos lépcső legyünk a későbbi hadműveletekhez. Kádár Néphadserege aztán már nem Tito Jugoszláviájának lerohanására készülődött, hanem a VSz tagjaként Észak-Itália volt a támadási célja. Az angol követségen tanultam, hogy nincs sajnálatra méltóbb annál a politikusnál, aki bedől a saját propagandájának. Az később érlelődött meg bennem, hogy egy provincia csak akkor segíthet magán, ha nem marad provinciális. Szomorú tanulságot kellett levonnom ezzel kapcsolatban. Kétszer voltunk egy-egy provincia provinciája. Először Ausztriáé, amely európai módon volt provinciális középhatalom. Eleink azt hitték, hogy annál mélyebbre már nem is süllyedhet a haza sorsa. „Felszabadulásunk" viszont egy ázsiai módon provinciális nagyhatalom provinciájává tett bennünket, s mivel annak a hódítónak a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus volt a szellemi fegyvere, s ideje is volt bőven, alapos munkát végzett. Illyést kell idéznem: milyen hatással lehet a nemzet jellemére az, hogy nálunk évszázadokon át aki kiállt a hazáért, fejét veszítette, s megmaradt szaporítani a fajt az, aki behódolt. Ennek fényében emlékezve Németh László meghatározására, amely szerint az értelmiségi lét a nép sorsához illő magatartás, furcsa következtetésre jut az ember. „Ilyen szemét néppel – hallottam egy bolseviktől 1983-ban – nem is lehet a szocializmust felépíteni". A huligánbanda megbecsteleníti a védtelen kislányt, aztán még meg is veti, mert hát kétségtelenül elveszítette érintetlenségét. Ez a propaganda azóta is velünk él. Ha a hatalom érdeke úgy diktálja, akkor kizárólag a jelen nehézségeiről eshet szó, amelyek többnyire a mi túlfogyasztásunknak köszönhetők, a bajok okozója pedig eltűnik a múlt ködében.

A fordulat évétől kezdve a kíméletlenül felszámolt magyar, európai, polgári mintaadók helyébe mindjárt két „elitet" is nevezett ki fölénk a megszálló: a Németh László megjövendölte „új nemességet". „Lenini élcsapatnak" hívta magát az egyik, az állampárt, amely hirtelen jött bolsevikokkal hízott fel milliós tömeggé, és az „új, néphez hű értelmiség" kódnevet kapta a másik, amely a „parasztsággal szövetkezett munkásosztály" segédcsapataként szolgálta Moszkva uralmát. Buzgón terjesztették a kommunisták hamis tudatát, bizonygatták a rendszer fölényét a történelem szemétdombjára ítélt Nyugat fölött, s hithű apologétái voltak minden bűnnek, hibának, tévedésnek, amelyek összessége néhány évvel később a rendszer félelmetesen gyors összeomlásához vezetett. Mellesleg ennek az értelmiségnek történelmi feladata lett volna megalkotni azt a harmadik műszaki forradalmat, amelyet a kapitalizmust szolgalelkűen támogató nyugati értelmiség vívott ki sikerrel.

Az új elit felmérhetetlen lelki-szellemi kárt okozott az általa híven szolgálni vélt dolgozó tömegeknek, amikor kritikátlanul erőltette ránk a hódító egész életformáját, ázsiai „kultúráját". Mindezt csak a lelkesen és elvszerűen kiirtott saját értékek árán tehette meg az az értelmiség, amelynek azért csak tisztában kellett volna lennie saját szerepével. Bibó: „Az igazi materialista észre sem hajlandó venni, ha utópiája érdekében értékeket semmisít meg, ezzel a nemzet morális tartalékait pusztítva". Lotman: „Primitív mű primitív nézőt formál". Báró Eötvös József: „Az ember az elvei ellenére még csak élhet egy darabig, de az ízlése ellenére nem". A kultúra pedig ízlésvilág. Ezt rántották ki alólunk, cinikusan körberöhögve szinte mindent, ami a magyarság elmúlt évezredéhez tartozott.

Márkus István a zárkatársam volt a Gyorskocsi utcában. Mindketten súlyos ítélet elé néztünk, s ennek megfelelően sok őszinte szó esett közöttünk. Így vallott a maga reform-kommunista lelkéről: „Mi, kommunisták, azzal építettünk, amivel romboltunk, s azzal romboltunk, amivel építettünk." Mert hát ő még akkor is nagy történelmi tettnek tartotta a fél-feudális Magyarország eltörlését, hiszen ez feltétlenül szükséges előkészítése volt a szocializmus grandiózus palotája felépítésének. Bizony, be kellett látnia, hogy romot építettek – ha ugyan nem gödröt ástak, sírgödröt a nemzetnek. Jómagam arra a következtetésre jutottam, hogy az a közvélemény formáló elit, amely olyan buzgón segített a pusztításban és a gödör megásásában, tömeggyilkosság részese. Ráadásul a szellem, a lélek ellen elkövetett bűnök súlyosabb ítélet alá esnek.

Meg kell adnunk, hogy némelyeknek már Nagy Imre első fellépésekor lehullott a hályog legalábbis az egyik szeméről. Ráéreztek arra, hogy a hóhérmunkáért egyszer nekik is benyújtják a számlát. Ám a veres szekérről nehéz volt leugrani: többnyire lelökték a lekívánkozót.

Ha '56 forradalmát és szabadságharcát Nagy Imre második fellépésének is tekintjük, akkor az az „új nemesség" körében is valódi vízválasztó volt. Aki Imre bácsival együtt átállt a nemzet oldalára, életével vagy szabadságával fizetett érte. Sokan viszont első ijedelmükben még csak-csak elvállaltak valami felelősséget a csődért, de ahogyan a megszállótól elkezdték ismét visszanyerni „ingyen kapott", vagy legfeljebb a magyarság érdekeinek kiárusításával megszolgált hatalmukat, úgy kezdték el a felelősséget másokra tolni, mindenki másra. Egyebek között ezt is volt hivatva alátámasztani a több száz kivégzés, a húszezernél is több bírósági ítélet, jó tízezer internálás, valamint számtalan családi egzisztencia, hivatásbeli karrier derékba törése. „Ahol ennyi a bűnöző, az igazság bajnokai csak tiszták lehetnek."

Kádárék legfeljebb odáig mentek el az önkritikában, hogy „Elvtársak! Be kell vallanunk, hogy a sztálinizmus megbukott. Mi most a leninizmussal fogjuk bebizonyítani, hogy a szocializmus nem csupán megvalósítható, hanem alkalmas a világ fölötti uralom átvételére." Az a diadalmas leninizmus tősgyökeres sztálinizmusként kezdődött. (A kormány viszont nem folytathat más politikát, mint amit az államapparátus személyi összetétele lehetővé tesz.) Hosszú évekig folyt a kegyetlen megtorlás, és a már előzőleg kétszer csődhöz vezető gazdaság-politika sem változott lényegesen. Erről a következő illusztrációval szolgálhatok: 1955-ig az Enns volt a határ az amerikai és szovjet megszállási zóna között. Egyik oldalon horgászott egy amerikai katona, a másikon egy szovjet. Az utóbbi kifogott egy halat, előhúzta a pisztolyát, s a markolatával elkezdte szétverni a fejét. Az amerikai átkiabált neki. „Hé, minek ütöd azt a halat? Elég simogatni, hiszen megdöglik az úgy is." Egyébként az ÁVH nyomozói brigádban dolgoztak. Közösen értékelték ki a jegyzőkönyveket, fogalmazták meg a kérdéseket, s osztották ki a szerepeket egymás között. Először többnyire a goromba ÁVÓ-s verte dagadtra a gyanúsított fejét, s azután mikor szegényt elővezették a második kihallgatásra, nagy meglepetésére egy szelíden mosolygó, kedves szavú ÁVÓ-s fogadta, aki esetleg még meg is sajnálta a szétvert képe miatt. A mi leninistáink belül mindvégig sztálinisták maradtak, de – nagy tanítójuk nyomán – mindig hajlandóak voltak egy kis lépést hátra lépni, hogy aztán két nagyot léphessenek előre. A végét mindnyájan megérhettük ennek a „politikai kultúrának". „A prostituált is beleszeret abba a stricibe, aki pofonokkal és rúgásokkal kényszeríti ki a sarokra." Idáig sikerült lezülleszteni a „dolgozó tömegeket". Vizsgálótisztem szerint: „Na, most a magyar nép bebizonyította, hogy soha sem lesz megbízható szövetségese a Szovjetuniónak. Ha viszont ellensége, akkor teszünk róla, hogy szétzilált, elvtelen kispolgári tömeg legyen belőle." Aki azzal büszkélkedett, hogy „a proletárdiktatúra mi vagyunk", képes volt a rendszer osztályalapját is erkölcsileg lenullázni, csak hogy megtartsa ezt a kis országot Moszkva birtokában. Nem akármilyen ellenség kezdett hát bele nemzetünk végleges eltörlésébe. Hogyan is olvassuk Pál apostol levelében? „Nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk", hanem az Isten ellen támadó világszellem, a Sátán ellen.

Fél évszázad múltán ideje lenne tágabb perspektívába helyezni önmagunkat. Ehhez Kossuthot kell idéznem, aki öreg fejjel, turini magányában azon dolgozott, hogy minél tömörebben hagyományozza az utókorra a tanulságot a maga forradalmáról. Négy rövid mondat lett az eredménye: „Nem győztünk, de harcoltunk. Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk. Nem mentettük meg a hazát, de védtük. És ha egyszer a történelmünket megírják, annyit elmondhatnak rólunk, hogy ellenálltunk!" Próféta volt, s ezért visszamenőleg Rákóczi szabadságharcát éppen olyan teljesen sikerült értelmeznie, mint 1956-ot.

Kádár is jóságosan megkímélte az ő dolgozó népét a történelmi idők okozta össznépi katarzis kínjaitól. A megszálló ezúttal sem akarhatta azt, hogy a „dolgozó nép" ráébredjen a valóságra, csakugyan nemzetfenntartó rétegként kezdjen el élni a hazában, s a magyarság – szembenézve tévedésével, sajnálatos naivitásával, amellyel hitelt adott az ázsiai hazugságkultúra világképének – valamiféle bűnbánatban megtisztuljon, és saját életet kezdjen. Elébe kellett vágni mindennek. Így született meg a híres „alku": ti csak legyetek kispolgárok, a magatok boldogulásával törődjetek, a közösség dolgait pedig nyugodtan hagyjátok rá a munkásosztály élcsapatára, amely birtokában van az egyetlen tudományos világnézetnek, mind egy szálig eltökélt internacionalista forradalmárokból áll, és nagy biztonsággal vezeti a dolgozó tömegeket a világgyőzelem felé. Aki pedig – „új, néphez hű értelmiségként" – ehhez évtizedeken át tudását adta, milyen jogon bírálja ma „az utcán randalírozó" népet? Lehet-e a tudatosan lezüllesztett néptől súlyos áldozatokat elvárni, s őt nagy történelmi tettekre vezérelni? A gályából most már látni kellene, hogy azért a víz az úr, különösen gátszakadás után.

Vallanom kell arról is, hogy '56 napjaiban az angol követség terepjárójával az utcákon cikázva mekkora meglepetések értek. A harcos internacionalistának elkönyvelt munkások gyermekei hősként harcoltak és haltak meg a haza szabadságáért! Ennek semmi, de semmi előjelét nem láttam. Az apák generációja pedig azonnal és spontán módon létrehozta a munkástanácsokat, biztosan felismerve azokat, akikben megbízhatott. A fegyveres ellenállás leverése után ezek a tanácsok, területileg megszerveződve, egyszeriben az ország vezetői lettek, és hitelesen képviseltek bennünket a szovjet harckocsikkal körülvett, üresen kongó Parlament „uraival" szemben. „A Habsburg uralom négyszáz éve alatt a magyar főuraknak csak két választásuk volt: palota Bécsben, vagy börtön Bécsben." Az 50 évvel ezelőtti „uralkodó osztálynak" már csak olyan történelmi idő jutott, hogy választása pusztán az erkölcsi halállal járó önfeladás és a börtön között lehetett. Történelmi tudatvesztésünkre jellemző, hogy ezt a történetet alig-alig ismeri valaki a hazában, pedig a fegyveres harc hősiességével egyenrangú történelmi eseménysor volt!

Bibó joggal írhatta abban a híres kiáltványában, amit az üres Parlamentben gépbe pötyögtetett, miközben a szovjet katonák átfésülték az épületet: a magyar nép a közéleti emelkedettségnek és az állampolgári fegyelemnek olyan fokán áll, amilyenen ezer éve nem volt. Ebben a légkörben, a srácok hősies harcára emlékezve és a munkásosztály rendkívüli öntudatának napról-napra megújuló jeleit csodálva, ugyan miként takarékoskodhattam volna egykori honvédtisztként a magam kis életével, amikor – Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal – elkezdhettük a magunk utóvédharcát, vagy talán a veszett fejsze nyelének megmentését, valamikor '56 november közepén? Kérdezte is a tárgyalásunkon Borbély tanácselnök, „a mosolygó hóhér", hogy miért vállalkoztam ilyesmire. Nem tudtam, hogy veszélyes? Ezzel a gondolkodással többször találkoztam 14 hónapos vizsgálati fogságom alatt is. Az osztályellenség eleve csak erkölcstelen, anyagias, önző lehetett, tehát még gyanú formájában sem volt szabad tőle erkölcsi viselkedést számon kérni. „Mi akart lenni maga, miniszter?" S mikor megtudták, hogy osztályellenség lévén még ennél szerényebb célokat sem tűztem ki magamnak, leírtak, mint komolytalant. Közösségi ügyért csak elvhű kommunista vállalhatott kockázatot.

Nem telt bele sok idő, és a rendszer elérkezett szám szerint harmadik gazdasági megroppanásának küszöbére. Ebből az „új mechanizmus" trükkjével remélt kiszabadulni. Ám a gazdasági alap változásai a politikai felépítményre is hatnak. Visszatekintve, Kádár apránként engedett olyan ügyekben, amelyek miatt a forradalom kitört, csak hogy semmit se engedjen abból, amiért a nemzet a szabadságharcot megvívta. Lassú hátrálás volt az a diadalút, amelyre ma még sokan mindig nosztalgiával gondolnak. „Nekem akkor volt jó!" – mondják olyan magyarok, akik veres könyvecskéik tanúsága szerint kommunisták voltak! Az élcsapat összesen erre a történelmi következtetésre lenne képes, miközben a dolgozó nép vezetésére vállalkozott (s fogadta el érte a kiváltságokat)? Sok millió magyarnak illenék mérleget készíteni arról a 33 esztendőről. Megérte a rendszer kisebb-nagyobb engedményei fejében lemondani arról a szabadságról, amelyért a magyarság java az életét volt kész feláldozni? A lélek, a tudat vesztesége egyáltalán hozzámérhető-e az európai mércével nevetségesen szerény anyagi előnyökhöz? Add a lelkedet most – későbbre ígért evilági előnyökért: régen ismert ajánlat ez, s a tudatlan emberiség újból és újból képes lépre menni!

Bibótól idézek ismét: „Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet értelmes élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre és az emberi szükségletek elmélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példát adjon, tehát kultúrát teremtsen." Eszerint van-e a mai magyar társadalomnak elitje? Galbraith, neves angol közgazdász, több amerikai elnöknek volt tanácsadója, úgy találta, hogy az amerikai pénzügyi elit egytől-egyig kitűnő képességű, magasan képzett, nagy fantáziával megáldott és elszánt vezéregyéniségekből áll, akik mind egy szálig korruptak. Nagy pénz, nagy kísértés, nagy korrupció. Valamilyen pénzügyi elitünk nekünk is van, de hát elvárható-e a kommunistákból hirtelen lett kapitalistáktól az az emelkedett kultúra, amely a bibói meghatározást megközelíti? Ráadásul, azok az egykori elvtársak, akik a kádári hatalomgyakorló élcsapat második generációjában szolgálták híven az „ellenforradalom" végleges eltiprását, Nagy Imre puszta emlékének kiirtását a néplélekből, azoknak örökébe lépve, akik bennünket azért ítéltek bitóra, börtönre, társadalom alatti létre, mert „képesek lettünk volna visszaadni az össznépi vagyont a kapitalistáknak, be akartuk hívni a nyugati csapatokat, és úgy általában – önös érdekből – át akartuk vinni a dolgozó népet a győztes oldalról a vesztesek közé", hogyan tagadták meg egész előző életüket egy pillanat alatt, s váltak a kapitalizmus elvhű döntögetőiből kizsákmányoló osztályellenséggé. Amint hatalmuk teljében többször is tudtunkra adták: „Az ilyen bűnösökkel szemben a szocialista humanizmus alkalmazása csak végzetes félreértésből volna lehetséges." Nos, amivel bennünket hóhéraink igaztalanul megvádoltak, mindazt történelmileg szinte másnap mind egy szálig elkövették, ám a maguk hasznára. Büntetésük pedig nem bitófa volt, ami az osztályellenségnek kijárt, hanem bankelnöki szék, meg a zsebre vágott közvagyonnal (vissza)szerzett politikai hatalom. S ebben a történelmi helyzetben halljuk a megbékélésre felszólító szirénhangokat. A rabló hajlik a megbocsátásra – feltéve, hogy megtarthatja a zsákmányt.

Rákosiról mondták, hogy felépítette volna itt a kapitalizmust is, ha Sztálin elvtárs úgy kívánja. Hát, a szocializmus nem sikerült, most ugyanaz az élcsapat a kapitalizmus építésén buzgólkodik, elvárva mindenkitől, hogy ne firtassa az előzményeket. Sajnos történelmünk tegnapja és tegnapelőttje ennél bonyolultabb. Sok vér folyt itt, életek roppantak meg, szellem lúgozódott ki a magyarokból, s Európa pereméről Ázsia belseje felé tereltek bennünket, kancsukával. Ráadásul a közvélemény-formáló elit tett róla, hogy milliók ne értsék, mitől omlott össze a diadalmas szocializmus, félig-meddig ázsiai mentalitással hogyan kellene most Európában boldogulnunk, s kit terhel a felelősség a nyomorunkért. A kozmopolita élcsapat úgy akar az ország elitje lenni, hogy bevallottan nincs köze a nemzethez, amelyet megvet. Gyarmati felállás ez, ahol az iszákos fehér ember az anyaország nevében gyakorolja a hatalmat a bennszülöttek fölött.

Olyan emberek, amilyenekről nagyjaink álmodtak, csak magyarok közül választódhatnak ki. Európaiból senki sem lehet magyar igazán, magyarból viszont még lehet európai – feltéve, hogy megőrzi magyarságát. Az eltaposott, s 56-ban egy pillanatra magához tért magyar kultúra kiútját én ebben látom, de túl a 80-on felelősen már nehezen szólhatok róla, hiszen megvalósítása egész biztosan nem rám vár.

* Az elhangzott előadás szerkesztett változata.

http://www.reformatus.hu/confessio/2007/2/1tema3.htm

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük