Révay András: Fiatalnak érzem magam

 Orvosdoktor és főzeneigazgató, Kossuth-díjas, Liszt-díjas, kiváló művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, mesterművésze – mindez egy személyben dr. Lukács Ervin. Tisztelői, barátai most félévszázados jubileumának ünneplésére gyűltek össze.

 Orvosdoktor és főzeneigazgató, Kossuth-díjas, Liszt-díjas, kiváló művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, mesterművésze – mindez egy személyben dr. Lukács Ervin. Tisztelői, barátai most félévszázados jubileumának ünneplésére gyűltek össze.

 Lauretta áriája csendült fel Puccini, Gianni Schicchi c. vígoperájából, amikor az ünnepelt a Magyar Állami Operaház Székely Bertalan termébe lépett. A dalt Tokody Ilona énekelte, Kovács János zongorakíséretével. Mindketten tanítványai, munkatársai voltak az ünnepeltnek. Olyan emberek jöttek el köszönteni a mestert – mondta később a művésznő – akikkel hosszú pályafutása alatt nagyon sokat dolgozott együtt. Dolgoznak még ma is, hiszen ők ketten például – persze másokkal karöltve – jövőre egy csodálatos Verdi mű, A végzet hatalma bemutatására készülnek.

 Karmesterként sok hasznos mozdulatot tanultam tőle – kezdte a visszaemlékezést Kovács János a Ház 1. karmestere. Mindig tudta, hogyan, miből épül az igazi művészet. Olyan méltatlankodó, akinek panaszai segítenek jobbá tenni az előadásokat. Talán az utolsó, igazi nagy egyéniségek közül való, hiszen több évig tanulta egyszerre az emberek lelki – a zene gyönyörével való – vigasztalásának tudományát, és fizikai gyógyítását is, mert elvégezte az orvostudományi egyetemet. A karmesteri pályát a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének élén kezdte. Később tanított a Zeneakadémián, kiváló tehetségek egész sorát nevelte fel. Dolgozott az Operaházban, aminek 1987 és 1990 között a főzeneigazgatója is volt. E tevékenységének tiszteletére, még ma is – immár egy évtizede – ő a Ház címzetes főzeneigazgatója.

„Meg kell állnunk egy pillanatra, hogy elmondjuk: szeretjük Lukács Ervint!" Ezekkel a szavakkal nyújtotta át ajándékát Vass Lajos főigazgató. A szeretetet az egész Operaház sugározza felé. Fenséges dolog lehet ebben az épületben ötven éven keresztül egyfolytában sztárnak lenni. Tanítványai és munkatársai, a zenészek, művészek mindig csak szeretettel és tisztelettel emlegetik. A Táncsics Alapítvány 2007-ben Életmű Díjjal tüntette ki.

 Megköszönve az üdvözléseket, válaszát az ünnepelt sajátos észrevétellel kezdte. Egy igazi csalódásom volt az életben – mondta – rájöttem, az előadóművészetnek semmi értelme, amikor az ember már kifelé megy az életből. Igazán csak az alkotás marad meg. Az alkotó és az előadóművész között óriási különbség van. Mi, előadók pár évtized alatt eltűnünk – és ez így van jól. Jönnek új előadók még jobb produkciókkal. Ebben a házban sok baráttal találkoztam, akiknek segíthettem, valamit változtathattam, remélhetőleg jó irányba. Érzem a súlyát, az átadás vágyát a ragaszkodásnak, egy nem csökkenthető zenei színvonalhoz. Ráadásul ezt nagyon szeretem is, ezért igyekszem még ma is részt venni a munkában. Fiatalnak érzem magam és boldogan dolgozom, ha azt az általam megálmodott színvonalon tehetem. Semmi olyat nem tanítok, amit én találtam ki, csak azt, amit az elődeimtől tanultam. Legfeljebb nekem nagyobb türelmem volt a tanítványaimhoz!

 „A zeneakadémián nem voltam tanítványa, mégis sokat tanultam tőle" – zárta a köszöntések sorát Fischer Ádám, az Operaház jelenlegi főzeneigazgatója. Egy mondatot is elloptam tőle. Jelen voltam egy próbán, amikor egy klarinétosnak egy pontnál azt mondta: „ott kicsírázik az élet". Akkor meg sem értettem, később egy hasonló helyzetben én is kimondtam, láttam, többen fel is írták, bizonyára továbbviszik majd. A középkori katedrálisokat is három-négy generáció építette és a templom mégis egységes egészet alkot. Az előadóművész sem tűnik el, egymásra épül a tudásuk, mint ahogyan én is sokat köszönhetek a tőle tanultaknak.

-.-

Lukács Ervint idén az operaházi tagságának ötvenedik évfordulóján köszöntötték, jövőre ünnepli nyolcvanadik születésnapját.