Révay András: Kokdu, a lelki társ
6 perc olvasás
Mit tudunk egy másik népről? Kultúrájáról, hagyományairól? Igencsak meglepő választ kaphatunk ezekre a kérdésekre a budapesti Koreai Kulturális Központban. Évezredes szokásokba ad betekintést az a kiállítás, mely New York, London és Lipcse után, most itt látható 2014. január 15-ig.
Mit tudunk egy másik népről? Kultúrájáról, hagyományairól? Igencsak meglepő választ kaphatunk ezekre a kérdésekre a budapesti Koreai Kulturális Központban. Évezredes szokásokba ad betekintést az a kiállítás, mely New York, London és Lipcse után, most itt látható 2014. január 15-ig.
A kiállítás jelentősége elsősorban abban áll – emelete ki Pállfy Dóra, a Kulturális Központ szóvivője – hogy elénk hoz olyan szokásokat, megőriz olyan tárgyakat, melyek ma már letűnőfélben vannak. A 20. század modernizációja során a koreai társadalom temetkezési kultusza jelentősen megváltozott. A „kokdu" szó jelentése, szobrocska. Ezeket a fenyőfából készített kis szobrokat a ravatalhoz rögzítik, és hídként szolgálnak az evilág és a túlvilág között. Feladatuk az volt, hogy az evilági lét elhagyásakor elkísérjék a halottat a túlvilági utazásra, mutatassák az utat, védelmezzenek és vigaszt nyújtsanak.
A kiállítás most a késői Csoszon dinasztia korából származó ravatalt, koporsót és 76 darab kokdu emléktárgyat mutat be. A ravatal drága eszköz volt, ezért a falu összegyűjtötte a pénzt egynek az elkészítésére. Használat után szétszedték, úgy tárolták és csak a következő alkalommal rakták össze. A szobrocskák jelentősége abban áll, hogy bepillantást engednek az évszázadokkal korábban élt emberek gondolkodásmódjába, megmutatják, hogyan vélekedtek a túlvilágra való utazásról, valamint, hogy miként reagáltak a szeretett személy elvesztésére. A kokdu tehát kapcsolatban van a minket leginkább foglalkoztató alapvető és egyetemes kérdésekkel, azaz az élettel és halállal kapcsolatos gondolatokkal. A szertartás során a szomorú gyászt megérő hozzátartozók viselete a tradicionális fehér volt. A kokduk által viszont kifejezhették együttérzésüket, jó kívánságaikat az elhunytnak. Noha a kokduk néprajzi és történelmi leletként is értékesek, nehéz lenne figyelmen kívül hagyni egyéni művészi értéküket. Erőt gyengeséget, örömöt és fájdalmat, vidámságot és komolyságot fejeznek ki. Mindegyiket finom technikával faragták tökéletesre, követve azt az egyedi színezési módot, mely jól tükrözi a koreaiak törekvését a természettel való harmóniára. Festésükhöz Korea tradicionális színeit, a pirosat, kéket, sárgát, feketét és fehéret használták. Durva jellemvonásaik, kiegyensúlyozatlan arányaik és a rájuk jellemző egyszerűség vagy túlzás teszi egyedivé a kokdukat. Négy csoportra oszthatók attól függően, hogy milyen szerepet töltenek be az elhunyt túlvilági életében.
A „vezető" elkíséri az utazót a túlvilágra és segít, hogy ne térjen tévútra. A másvilágra vezető út ismeretlen és tele van veszéllyel. Az utazó lélek könnyen elveszhet az úton és ha egyszer elvész, váratlan események történhetnek vele. Ez a kokdu típus biztonságosan vezeti az utazókat a zűrzavarból és elkormányozza őket egy értelemmel teli világba. A főnixen lovagoló férfi különösen jó vezető. A főnix ugyanis mitikus és transzcendens madár, mely – a hiedelmek szerint – a szerencsét hozó állatok egyike. A túlvilágba tartó elhunyt lelkét vezető madár mindig a ravatal egyik dísze.
Az „őr" útja során megvédi a vándort a gonosz lelkektől. Az utazó már elhagyta szülővárosát, de még nem érkezett meg arra a helyre, ahol kényelem és biztonság várja. A „már" és a „még" közötti, rosszindulatú szellemekkel és gonosz energiákkal teli területen van. Az őr egész úton védi az utazót, amíg az el nem éri célját, óvja őt a bajtól. Ezért az ilyen kokdu arcvonásai és gesztusai agresszívak, sokszor fegyvere is van. A „gondviselő" kiszolgálja az utazót, ha bármire szüksége lenne; a „szórakoztató" figurák zenélnek, táncolnak és énekelnek, így mulattatják az elhunytat célja eléréséig.
A ravatalra illesztett faragott szobrocskák közül két figurának kiemelkedő jelentősége van. A főnixek a transzcendencia és a repülés szimbólumai. A felfelé szárnyalás erejét mutatják, könnyedén szakadnak el a Föld gravitációjától. Bizonyos értelemben a főnix és a tűz hasonló egymáshoz. A főnixek úgy szárnyalnak az ég felé, mint a lángok, amik felfelé csapnak. Az utazók pedig idegen földre tartanak és ezekkel a lángokkal vezetik őket. A ravatalra készített főnixek különböző formájúak, ezzel jelezve a remény tüzének különféle állapotát. A főnixnek általában csak a fejét ábrázolják. A négy főnixfej a ravatal négy sarkában helyezkedik el.
A leginkább figyelemre méltó kokdu a ravatalon a sárkány. A királyt szimbolizálja, a leghatalmasabb erőt, mely túllépi világunk határait. Az elhunyt testét ravatalon szállították otthonától a sírjáig, így nagyon fontos eleme a tradicionális halotti kultusznak. Társadalmi helyzetétől, vagyoni állapotától függetlenül mindenkit megilletett ez a szokás, mely azt mutatja, hogy a koreai társadalomban az elhunytakat rangtól függetlenül tisztelték és nagyra becsülték. Egy hagyományos koreai temetésen hónapok teltek el az egyén halála és eltemetése között, mivel ez idő alatt készítették el a kézművesek az igényes, szertartásos szerkezetet és a szobrocskákat.
A nemesség szimbólumai, mint a főnix és a sárkány a közemberek ravatalát is díszíthették. Ráadásul a kokduk többnyire díszesebbek voltak egy átlagember ravatalán, mint egy arisztokratáén. A ravatalon háromféle sárkány volt. Az elején és hátulján elhelyezett sárkányfej tábla feladata megvédeni a ravatalt és az elhunytat a gonosz szellemektől. A ravatal tetején vízszintesen elhelyezkedő, kék és sárga sárkányok farka összefonódott. Erre erősítik a vezetőket. Végül a függőleges, T alakú sárkányok teste az egymásrautaltságot, elválaszthatatlan voltukat és hízelgő természetüket mutatja. Az így felépített ravatal nehéz volt. Sokszor csak tíz – húsz ember volt képes megmozdítani, a temetőbe vinni. Jelképezte, hogy az embernek nemcsak az életében, de még a halála után is szüksége van barátokra.
