Révay András: Önálló Művészet-e A Film?

Különleges vendéget hívtak meg a szervezők az újlipótvárosi Firkász kávéház hagyományos „Délutáni frissítő" című programsorozatába. Hazai filmművészetünk egyik legérdekesebb egyénisége vállalkozott rá, hogy egy beszélgetés során némi betekintést enged a filmkészítés sokak számára titokzatos világába.

A kávéház vendégei között időről-időre eddig is találkozhattunk a hazai és a külföldi művészvilág kiemelkedő személyiségeivel. Nobel- és Oscar-díjas kiválóságok többször is ebédeltek, vacsoráztak már ott. Arra viszont még nem volt példa, hogy egyikük elbeszélgetett volna a többi vendéggel, válaszolt kérdéseikre. Szabó István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Oscar- és Kossuth-díjas magyar filmrendező, érdemes és kiváló művész, a magyar filmművészet európai hatású és rangú alkotója viszont pont ezt tette. A közel háromórás beszélgetés részleteire lehetetlen kitérni, de a társalgás csúcspontján – és ez minden nagy művész jellemző sajátja – mondatai egyszerre tanítottak és késztettek gondolkodásra. Már a legelső kérdésre – hogy miért a filmszakmát választotta – a hallgatóit mosolyra derítő választ adott: lustaságból! A szüleim és a nagyszüleim is orvosok voltak. A nagyapám híres orvos volt, utcát is neveztek el róla, ezért én is orvos akartam lenni – mondta, de a pályaválasztásom idején csak egy egyetemre lehetett jelentkezni. Viszont lehetett mellé választani egy művészeti főiskolát is. Engem érdekelt a film, jelentkeztem erre a főiskolára is, és oda előbb felvettek. Nagy dolog volt, mert a hatszáz jelentkezőből csak tízen jutottunk be! Itt maradtam, nem mentem az orvosira, de azóta is mindig van a zsebemben Kalmopyrin vagy más fájdalomcsillapító, tanácsot is tudok adni másoknak – hogy menjenek orvoshoz!

A következő kérdés már a „szakmát" érintette: hogyan választja ki a filmek témáit? Mindig van valami, ami engem érdekel, izgat – hangzott a válasz. Mivel egy társadalom tagja vagyok, ha engem izgat – gondolom – akkor valószínűleg többeket is. Ezért megpróbálok kérdéseket feltenni. A filmnek az a dolga, hogy jó kérdéseket tegyen fel. Szerintem kétféle szülő van. A rossz szülő azt kérdezi a gyerektől „jól feleltél ma?" A jó szülő pedig: „tettél ma fel okos kérdést?" Szabó Magda többször javasolta, készítsek filmet valamelyik regényéből. Amikor elolvastam az Ajtó-t, láttam; a könyv sok más gyönyörű dolog mellett arról szól, hogy miért akarja ráerőszakolni az egyik ember a saját világszemléletét a másikra. Az életben pedig azt tapasztaltam, hogy ez egy társadalmi játék Magyarországon. Minden családban van ilyen papa, vagy mama vagy akár egy gyerek. Ezért csináltam róla filmet. A XX. század valószínűleg azért volt a történelem egyik legszörnyebb százada, mert végig azt gyakorolták több országban, hogy valakik ráerőszakoltak másokra egy életet, és azt elvárták tőle!

Érdekes fordulata volt a beszélgetésnek, amikor Szabó István a mostanában olvasott könyvekről szólt. Külön is a hallgatóság figyelmébe ajánlotta Amos Oz, Júdás című regényét és egy másik könyvet, Márai Sándortól a Hallgatni akartam-ot. Ez egy óriási könyv, ami szinte kötelező olvasmány lehetne számunkra. A rendező és a színészek viszonya is sajátságos – tudtuk meg tőle. Egy időben például azt a társadalmi réteget, amiről a filmekben szólni akarat, Bálint András személyesítette meg legjobban. A Mephisto esetében viszont olyan színészre volt szükség, akiről nem tudjuk, szeressük vagy féljünk tőle. Brandauer ilyen. Felmerül a kérdés: önálló művészet-e a film vagy pedig egy koktél, keveréke a zenének, képzőművészetnek? Ha önálló, akkor meg kell mondani, mi az, amit a film tud, de semmilyen más művészet nem tud? Az emberiség kultúrtörténetében adott-e valamit a film, amit több ezer éven keresztül senki nem fogalmazott meg?

Van egyetlen dolog, amit csak filmen lehet kifejezni és ez semmi más, mint az élő emberi arcon, előttünk, a néző előtt megszülető érzelem, gondolat és annak a megváltozása! Nem egy gyönyörű, fiatal női arc, amelyik szerelmes vagy amelyiknek a tekintetéből féltékenység árad, hanem egy szerelmes, fiatal női arc, amelyik azért, mert valaki átment a szobán, féltékennyé válik előttünk. Tehát a mozgás, a változás az élő, emberi arcon, olyan közelről, ahogy valóban nagy portréfestők – Rembrandt, Tiziano – már lefestették. Mélyen, nagy beleérző képességgel. De azt, ahogy az érzelem megszületik, ahogy a szomorúságból öröm lesz – azt csak a mozgó képpel lehet megmutatni! A film igazi erejét a vásznon az arcok hordozzák. Hogy ez mennyire így van, abból látjuk, hogy a film megjelenése után a nézők elkezdtek kiválasztani arcokat, akikben megbíztak. Akik miatt elmentek a moziba. Ilyen volt a némafilm idejében Rudolf Valentino, ilyen lett Gréte Garbo, Marlene Dietrich, Marilyn Monroe.

A furcsa az, hogy az arc, akit a nézők – egy adott korban – a maguk érzelmeinek a kifejezésére elfogadnak, bizonyos időközönként változik. Kérdés, mi ennek a változásnak az oka? Mitől lesz a Clark Gable-ből James Dean, belőle Anthony Perkins, utána Al Pacino, majd Dustin Hoffman – mi történik a világban, hogy az emberek sokasága, milliói, ez után a konkrét arc után érdeklődnek? Ki kell mondanunk: minden nagyobb politikai változás után megváltozik ez az arc! Gréte Garbo értéke, a szépsége és a színészi tehetsége mellett, a különös tartása, a három lépés távolság, ahogy még a legszebb szerelmi jelentekben is megtartotta önmagát! Soha nem engedett senkit közel magához. Az önmagát megőrizni tudó ember magatartása a harmincas években volt fontos. Amikor elkezdtek egyenruhába bújni az emberek, hogy megszerezzék a biztonságukat, de a lelkük mélyén szerették volna a saját identitásukat megőrizni – és volt egy asszony, aki ezt kifejezte. Amikor már közeledett a háború és a veszély került előtérbe, a világ a vulkán tetején táncolt, akkor megjelent egy másik asszony, aki magát a veszélyt képviselte. Ő volt Marlene Dietrich. Amikor pedig vége volt a háborúnak és közben az emberek megtanulták, hogy egy fél centis vas mindennek véget vethet, tehát szeretni kell, élni kell, inni, enni – megjött, aki a testet, az életet, a szerelmet jelenítette meg: Marilyn Monroe! Amint pedig megint elkezdődött a világ kettéosztottsága, ismét háborús légkör volt, háborúellenes mozgalmak léptek föl, a női egyenjogúságot hirdették és a kettő valahogy találkozott. A vezetőik mind rövid hajú, fiús lányok, fiatal asszonyok voltak – egyszer csak megérkezett Jane Fonda.

Mostanában nincsenek női ideálok. Valószínűleg azért, mert megzavarodott a világ! Nem tudja mi a nők és mi a férfiak szerepe? Napirenden van ismét az erőszak, de az is furcsán változik. A II. Világháború előtti filmek sztárjai kemény, cserzett arcú férfiak voltak, de mindig a jó oldalon álltak. Majd behívták őket katonának, elmentek a háborúba, lelőtték mellettük a bajtársaikat, és amikor hazatértek, már nem tudták a fegyverükkel intézni a dolgaikat, mert azt a társadalom nem engedte. Zavart, lehajtott fejű fiúk lettek, mint James Dean. Később az értelmiség kezdett fontos szerepet kapni, egyetemi tanárokból lettek vezető politikusok, államtitkárok, hát a filmvásznon is megjelent egy finom úr, Anthony Perkins. De lelőtték a két Kennedyt, Martin Luther Kinget és az emberek rájöttek: az jó, ha valaki egyetemi tanár, de úgy jó, ha közben bokszolni is tud! Jött Dustin Hoffman, Al Pacino, Gene Hackman és amikor újra elkezdődtek a háborúk, megjelent egy kőkemény fiatalember, aki jéghidegen tudott agyonlőni mindenkit, de ha közelről mutatták az arcát kiderült, olyan rémült félelem van a tekintetében, mint a kisgyereknek, aki a pályaudvaron elveszítette a szüleit. Ez volt Sylvester Stallone! Rémült, törékeny arc. Azután következett a computer világa ahol, ha valakit lelőttek, kijött a computerből, akár az Arnold Schwarzenegger. Magyarországon is voltak ilyenek: Soós Imre, Szirtes Ádám, Mészáros Ági, Madaras József tökéletesen kifejeztek társadalmi gondolatokat. Ezért nyugodtan kijelenthetjük: ha megvan a szereposztás, megvan a film! Attól kezdve már csak csendet kell kérni, hogy ők nyugodtan dolgozhassanak. Mindössze ez az én dolgom – zárta a beszélgetést Szabó István, Oscar- és Kossuth-díjas filmrendező.