Richard Wagner: A bolygó hollandi – ősváltozat a Budapesti Operaházban
25 perc olvasás
Szikora János rendezésében 2013. január 19-én mutatja be a Magyar Állami Operaház Wagner: A bolygó hollandi című operáját.A produkciót az osztrák származású Ralf Weikert dirigálja. Maestro Weikert Wagner műveinek avatott tolmácsolója: korábban a zürichi Operaház főzeneigazgatójaként, majd 2006 óta a Welsi Wagner Fesztivál zeneigazgatójaként – A bolygó hollandi mellett vezényelte a Parsifalt, a Trisztán és Izoldát és a Walkürt –, különösen elmélyült a szerző műveinek tanulmányozásában. A Magyar Állami Operaházban a darab 1841-ben keletkezett úgynevezett ősváltozatának előadását irányítja.
Szikora János rendezésében 2013. január 19-én mutatja be a Magyar Állami Operaház Wagner: A bolygó hollandi című operáját.A produkciót az osztrák származású Ralf Weikert dirigálja. Maestro Weikert Wagner műveinek avatott tolmácsolója: korábban a zürichi Operaház főzeneigazgatójaként, majd 2006 óta a Welsi Wagner Fesztivál zeneigazgatójaként – A bolygó hollandi mellett vezényelte a Parsifalt, a Trisztán és Izoldát és a Walkürt –, különösen elmélyült a szerző műveinek tanulmányozásában. A Magyar Állami Operaházban a darab 1841-ben keletkezett úgynevezett ősváltozatának előadását irányítja.
A főszerepekben a Magyar Állami Operaház szólistái mellett a Hollandi megformálójaként Európa legjelentősebb operaházainak gyakori vendége, a német származású Thomas Gazheli lép színpadra. A hősbariton Wagner e címszerepét Montrealban és Pekingben is játssza ebben a szezonban. A bemutatón a női főszerepet Lukács Gyöngyi énekli, aki pályafutása során először áll Wagner-szerepben közönség elé.
A darab rendezője, Szikora János kiemelte: „Ha hűek akarunk lenni Wagner alkotói szelleméhez, akkor mindenekelőtt a záróképet kell komolyan vennünk és ebből kell kiindulnunk. A kép a Férfi és Nő egymásra találásának apoteózisa. Ezért volt minden küzdelem és szenvedés, erre várt Senta egész életében. Platóntól származik az idea, hogy valaha nem léteztek férfiak és nők, hanem gömb-emberek léteztek teljes egységben, kielégülésben. Zeusz azonban kettévágta őket és azóta minden ember csak fél-ember és a másik felét keresi egész életében. Ez a primitív, mégis hatásos szimbolika vezérel Senta és a Hollandi egymásra találásának mitikus történetében, hogy a Férfi és Női princípium egyesülésre és ebben az egyesülésben beteljesülésre vágyó örök keresését ábrázolhassam.”
A produkció zenei irányítója, valamint a premier és az utána következő három előadás dirigense, Ralf Weikert szerint az a tény, hogy az Operaház A bolygó hollandi 1841-ben írt ősváltozatát (Urfassung) állítja színpadra, számára is újdonság és kihívás. A Maestro eddig már több mint ötven alkalommal vezényelte ezt a Wagner-művet, de mindig a két évvel későbbi, drezdai változatot. Weikert szerint a legnagyobb kihívás az lesz a budapesti bemutatóban, hogy a zenekar rézfúvós szólamait jelentősen halkabbra kell venni, mivel az ősváltozat még régi típusú rézfúvós hangszerekre íródott, amely a mai, modern hangszereken túl hangosan szólna. Az osztrák karmester szerint az is lényeges szempont, hogy a budapesti bemutató teljesen hűen, húzások és módosított instrukciók nélkül adja vissza az eredeti Wagner alkotást, tehát tulajdonképpen olyan produkció jön létre a Magyar Állami Operaházban, amelyet a világon eddig így, ebben a formában senki sem hallhatott.
A Hollandi szerepére Budapestre érkezett német Wagner-hősbariton, Thomas Gazheli arról számolt be a sajtónak, hogy karakterét nem valóságos személynek, hanem egyfajta „mítosznak” tartja. Az örök vándor, az örök kereső, ha úgy tetszik, kicsit az örök művész szimbólumának, aki a megváltás után sóvárog, és a szerelemben próbál rálelni saját nyugalmára. Gazheli szerint azonban A Hollandi egy „elveszett lélek”, akinek saját, erőteljes maszkulin szellemisége végül Senta lágy nőiségével forr egybe, és bár a megváltás megtörténik, ez mégsem hozza meg számára a valódi boldogságot és megnyugvást.
Georg (Erik) szerepét egy ifjú, ígéretes amerikai Wagner-tenor, Cory Bix énekli, aki hangsúlyozta, hogy a misztikus-mítikus történetben az ő karaktere a legvalóságosabb. Bix úgy fogalmazott, hogy Georg egy „valódi férfi, szenvedélyes érzelmekkel, olykor nyers megnyilvánulásokkal, aki igaz szerelmet érez Senta iránt, és szeretné őt megmenteni végzetétől, ám ez végül mégsem sikerül neki.” Bix emelett kiemelte, hogy a Wagner tenorszerepek az olasz zenei hagyományból táplálkoznak, ám a szöveg bonyolultsága és a vezérmotívumok kidolgozottsága mégis jóval nehezebbé teszi ezeket a szerepeket, amelyek komoly erőfeszítéseket igényelnek az énekesektől.
Az Operaház a 19-ei bemutatót követően még hat alkalommal, kettős szereposztásban játssza a művet, a főbb szerepeket a fent említett művészek mellett Bretz Gábor, Palerdi András, Rálik Szilvia, Fekete Attila és Kálmándi Mihály alakítja Szendrényi Éva díszleteiben és Berzsenyi Krisztina jelmezeiben, az utolsó három előadást Kovács János vezényli.
„Az Operaház számára nemcsak egy új Wagner-repertoár kiépítésének nyitódarabja A bolygó hollandi ősváltozata. A mostani produkció annak is mintája kíván lenni, milyen stilizált színpadképet, mennyire lélekelemző rendezést, mekkorára nyitott operaházat képzelünk el, ahol a történetmesélős játékmód mellett igenis megfér a mitikus mű is, s a legjobb, preferált magyar művészek zavartalanul dolgoznak együtt a hiányszerepekre hívott, a szakma élvonalába tartozó külföldi énekesekkel, karmesterekkel.” – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, az intézmény megbízott főigazgatója.
A Magyar Posta a Wagner-bemutató alkalmából jelentette be, hogy 2013 márciusában Richard Wagner és Giuseppe Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére „hangos” postabélyeget hoz forgalomba. A két négycímletű bélyegkisívet Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész tervezte. A 235 és 315 forint névértékű bélyegkisívek egyenként 200 ezer példányban készülnek az Állami Nyomdában. A bélyegkibocsátás attól különleges, hogy magyar postabélyegen először jelenik meg úgynevezett QR-kód. A kód és okostelefon segítségével a Magyar Állami Operaház honlapján található hangzó és olvasható bicentenáriumi információkat tudják majd elérni a bélyeg- és zenerajongók március 5-étől.
Richard Wagner
A bolygó hollandi
BEMUTATÓ: 2013. január 19.
Opera egy felvonásban (ősváltozat, 1841)
· Zeneszerző Richard Wagner
· Szövegíró Richard Wagner
· Rendező Szikora János
· Díszlettervező Szendrényi Éva
· Jelmeztervező Berzsenyi Krisztina
· Karmester Ralf Weikert, Kovács János
· Donald (Daland) Bretz Gábor, Palerdi András
· Senta Rálik Szilvia, Lukács Gyöngyi
· Georg (Erik) Corey Bix, Fekete Attila
· Mary Kovács Annamária, Balatoni Éva
· Kormányos Boncsér Gergely, Horváth István
· A hollandi Kálmándi Mihály, Thomas Gazheli
További előadások: január 20., 22., 23., 25., 27., február 2.
Apoteózis keserűséggel?
Szikora János
A bolygó hollandi színpadra állításának nehézsége az opera zenei eklekticizmusából, bizonyos értelemben a stílus kiforratlanságából fakad. Hagyományos operai jelenetek és romantikus zenei sablonok váltakoznak különleges, csak Wagnerre jellemző zenedrámai részletekkel. Mindjárt az opera elején, a Kormányos jelenetzáró, már-már szinte együgyű dalocskája markánsan elkülönül a Hollandi vallomásos áriájától. Nem is puszta ária ez, hanem egy hatalmas lélektani monológ, teljes meghasonlottságot reprezentáló feltárulkozás. A lélek önellentmondásai közötti vergődés, a végzettel dacoló titáni szembeszegülés és a megváltás utáni szinte gyermeki sóvárgás hangjait a szerző itt nem a szokványos dramaturgia szabályai szerint komponálta zenei szövetté. A muzsika itt és az ehhez hasonló részletekben mutatja fel legtisztábban a wagneri opera eredetiségét: a dráma lélektani mozgatórugóit a zene a maga plasztikusságában tárja fel. A magam rendezői viszonyában ezt tekintem a kulcsmozzanatnak.
A zenedráma története – csakúgy, mint a zenéje – ellentmondásokat hordoz. Vajon alapvetően egy realista történettel van dolgunk, amit át meg átsző valami misztikus elem vagy pedig az egészet egy misztikus rajongásnak fogjuk fel, aminek időnként realista megnyilvánulásai is vannak? A mű fogantatásának és első színpadra állításának idején, a romantika virágkorában nyilván az elsőn volt a hangsúly. Az én rendezői felfogásom a második verzióban látja a mű lényegét: misztikus rajongás, aminek realista felhangjai vannak.
A történet valamennyi realista elemét mitikus elemnek látom, ahogy a történetet magát is. Tenger és tengerpart, bolyongás és várakozás, kárhozat és megváltás mind-mind közös részei azoknak a toposzoknak, amik az antik világtól kezdve a középkoron át az újkorig ívelnek át. Odüsszeusz – bolygó zsidó – bolygó hollandi.
A középpontban a férfi áll, aki valamiféle felsőbb isteni hatalom megsértése miatt kárhozatra és nyugtalan bolyongásra lett ítélve. Persze az egészben nem lehet nem észrevenni a férfi sovinizmust: Wagner – finoman szólva – igen nagyvonalúan kezeli a hűség kérdését, melynek a Hollandi egész sorsát illetően központi jelentősége van. Mármint a nő hűségének. A férfi hűségéről nincs szó. Közös, egymásiránti felelősségről, a hűség kölcsönösségéről mély a hallgatás.
A Férfi elem nyughatatlan és dinamikus, a Női elem statikus és várakozó. Senta a Hollandi ellenpólusa. Ahogy Nietzsche megkülönbözteti az európai kultúrában az egymással vetélkedő dionüszoszi és apollói szellemet, úgy vonul végig a kultúrtörténetben a Nő mint Afrodité illetve mint Demeter. A Nő hol a csábítás és a kéjvágy megtestesítője/tárgya, hol pedig a befogadó, megtermékenyülő anyaisten. Senta goethei gondolatból fogant alak: az „örök Asszonyi emel magához”. Wagnernél azonban egy új elemmel gazdagodik ez a típus: a megváltás képességével. A megváltó szerepköre eleddig csak férfiaknak volt fenntartva.
Ha hűek akarunk lenni Wagner alkotói szelleméhez, akkor mindenekelőtt a záróképet kell komolyan vennünk és ebből kell kiindulnunk. A kép a Férfi és Nő egymásra találásának apoteózisa. Ezért volt minden küzdelem és szenvedés, erre várt Senta egész életében. Platóntól származik az idea, hogy valaha nem léteztek férfiak és nők, hanem gömb-emberek léteztek teljes egységben, kielégülésben. Zeusz azonban kettévágta őket és azóta minden ember csak fél-ember és a másik felét keresi egész életében. Ez a primitív, mégis hatásos szimbolika vezérel Senta és a Hollandi egymásra találásának mitikus történetében, hogy a Férfi és Női princípium egyesülésre és ebben az egyesülésben beteljesülésre vágyó örök keresését ábrázolhassam.
Van azonban a zárókép apoteózisának egy másik keserű üzenete is: az önfeláldozás megmenti a Hollandit a további bolyongástól, de ugyanakkor elpusztítja Sentát. Egyesülésük dimenziója nem a földi élet többé, pedig itt találkoztak. Egymásra találásuk boldogság volt és reményt hordozott. Aztán egy félreértés tönkretett mindent. Vagy talán nem is félreértés volt? Georg jogosan kéri számon Sentától frigyük ígéretét? Talányos sötét kérdések árnyékolják a végső beteljesülés illúzióját.
Ezeknek a gondolatoknak természetesen számos színpadi következménye van. Legalapvetőbb az egyes helyszínek elvont, stilizált jellege, a jelmezek jelzésszerű stílusa, a vetített képek kitüntetett szerepe. Az utóbbira azért hárul nagy szerep, mert ezáltal jelenik meg az opera legfontosabb tárgya és szimbóluma: a bolygó hollandi hajója. Mi ez? Valóság vagy látomás? Nos, a bolygó hollandi úgy jelenik majd meg ebben az előadásban, mint az alaktalan képzetekből formálódó végzet, hajójával kapcsolatban pedig kijelenthetjük, hogy maga a hajó nem valóságos, de a hajót látó, álmodó szorongás az igen. A bolygó hollandi személye nem valóságos, de a rá váró várakozás vágya az maga a valóság.
A valóságnak, az úgynevezett valóságos életnek az operában nagyon pontosan határolt és megrajzolt körvonalai vannak, csakúgy, mint szereplőinek. Tulajdonképpen Senta és a Hollandi kivételével mindenki idetartozik. Ezek is férfiak és nők csakúgy, mint a főszereplők. Nekik is vannak vágyaik. A jelmezek és a stilizált mozgás-koreográfia feladata, hogy a férfi-nő egymás iránti vágyakozásának profán valóságát a férfi és nő egymás iránti vágyának mitikus és szakrális rítusától megkülönböztesse.
A bolygó hollandi 1873-as magyarországi (Nemzeti Színház), majd 1888-as operaházi bemutatója óta a darab 1997-ig öt új betanulást és hét felújítást, összesen 323 előadást ért meg. A darabot Pesten utoljára tizenkét évvel ezelőtt, 2000. december 28-án láthatta a közönség.
Cselekmény
Egy hajó viharba kerül. A kapitány – Donald (Daland) – egy csöndesebb öbölben köt ki, hogy ott várja be a kedvezőbb szelet. Kényszerűen lehorgonyoznak, pedig már csak néhány mérföld választja el őket otthonuktól, asszonyaiktól. Donaldot leánya, Senta várja haza. A matrózok pihenni térnek, csak egy marad fenn őrködni. El-elbóbiskolva hűséges mátkájáról és a hazaröpítő déli szélről dalol. Egyszer csak kiköt mellettük egy titokzatos vitorlás, a bolygó hollandi hajója: „időm lejárt, elmúlt hét hosszú év, ismét partra léphet a szenvedő”. A megváltó halálban reménykedik, legénysége visszhangozza panaszát: „bárcsak megsemmisülhetnénk”.
Donald veszi észre elsőként a holland zászló alatt érkező hajót, matrózát megszidja, amiért nem volt elég éber. A két kapitány szívélyesen elbeszélget. Jó üzlet körvonalazódik, a holland kapitány gazdagon fizetne, ha valaki egy éjszakára vendégül látná. Teljes vagyonát odaadná, ha nem csak egy estére, hanem örökre hazát találna. Donald nem tétovázik, a hollandinak ígéri lánya kezét. Az egyesség megköttetik.
A vihar elcsendesedik, lenge déli szél támad, mely hazaviszi az elsodródott tengerészeket. A hollandi kísértethajója követi Donaldékat.
Asszonyok és leányok szorgoskodnak, az élet addig sem állhat meg, míg férjeik, kedveseik a vad tengereket járják. Csak Senta keze alatt nem ég a munka, ábrándozva réved egy titokzatos férfi képmására. Amióta Mary elregélte, hogy milyen végzet űzi a képen látható idegent, Senta csak a szomorú legendára tud gondolni. Újra és újra hallani akarja a borús mondát, képzeletében egyre élénkebben támad fel a zord hajós alakja. A lányok bíztatják, hogy most meséljen ő az átokvert hollandiról.
Senta rendkívüli erővel jeleníti meg a hollandi történetét. Érzelmei egyre nagyobb hullámokat vetnek, míg végül kimondja: ő akarja megváltani szerelmével és hűségével az átkozott kapitányt. Szinte önkívületi állapotban van, amikor betoppan Georg (Erik), a vadász. Hírt hoz: Donald hajója szerencsésen partot ért.
Amint Georg és Senta kettesben marad, az ifjú vadász félve kérdezi Sentát: Donald mit mond majd neki, ha megkéri tőle leánya kezét. Hiszen Donaldnak fontos a vagyon, ő pedig szegény. És vajon Senta pártját fogja-e majd? Senta kitérő válaszokat ad.
Georg elmeséli, hogy mennyire szorong egy álom miatt. Álmában Donald egy idegen tengerésszel érkezik haza, akit Senta forrón üdvözöl majd. Senta nem tudja elleplezni, hogy ő ugyanerről ábrándozik. Georg lélekben összetörten elrohan.
Amikor Donald és a hollandi belépnek, minden úgy történik, ahogy Georg rettegte és Senta remélte. Donald elégedett: a hollandi és Senta összekötné sorsukat. Úgy döntenek, hogy a sikeres kikötés ünnepén a kézfogót is megtartják. „A pokol hatalmát megtöri e lány hűsége” – kiált fel a hollandi diadalmasan.
A matrózok és az asszonyok vígan ünnepelnek. Georg kétségbeesetten faggatja Sentát: miként lehet, hogy egy olyan férfinek fogad hűséget, akit nem is ismer. Emlékezteti, hogy egykoron közös jövőt terveztek. Utolsó szavait már a hollandi is hallja. Látja Senta zavarát és úgy véli, hogy a lány megszegte hűségígéretét. Habozás nélkül kiadja a parancsot a vitorlabontásra. Elhatározásával Sentát is védené: ha a frigy után sértené meg hűségesküjét, ő is elkárhozna.
A lány kétségbeesetten marasztalná, Georg elborzadva látja imádottja szemében a szerelmi szenvedély lángját. A hollandit semmi sem tarthatja vissza, hajója kifut az öbölből. Senta örökké tartó hűségét az égbe kiáltva – egy tenger fölé magasodó szikláról – a vízbe veti magát. A hollandi hajója alatt megnyílik az óceán. Az örök vándorlásnak vége, a hollandi és legénysége elnyerte a vágyott, megváltó halál.
Számkivetve
A hazatérés legkisebb reménye nélküli, örök vándorlás a legsúlyosabb büntetések közé tartozik; kizárólag égbekiáltó vétkek indokolhatják. Káinra, Ábel gyilkosára ezt az ítéletet szabta ki a Teremtő: „bujdosó és vándorló légy a földön”. Káin kétségbeesetten jajdult fel: „Íme, elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet”.
Az athéni bölcs, Szókratész is tudta, hogy a hazától távol nincs értelme az életnek, inkább a halált választotta. Kérjek magamra számkivetést – kérdezte – „szép is lenne az életem, ha ilyen korú ember létemre elhagynám hazámat, és egyik városból a másikba vándorolva és mindegyikből kiűzetve élnék”.
A görögök furfangos vándorára az istenek mérték a viszontagságos utat. A Trójából induló hős nem talál haza otthonába, a Küklopsz átka sújtja:
Hallj, te Poszeidón, földtartó, kékhajú isten,
hogyha fiad vagyok én igazán, s azt vallod, apám vagy,
add, hogy a várdúló Odüsszeusz haza már sose jusson.
A középkor vándor bűnöse a bolygó zsidó volt. A hagyomány szerint egy jeruzsálemi férfi megtagadta Krisztustól, hogy a keresztvitel közben megpihenjen a háza előtt. Egy 13. századi bolognai krónikás így jegyezte fel a történetet: „zarándokok mesélték el egy helybeli apátnak és a testvéreknek, hogy találkoztak egy bizonyos zsidóval Örményországban, aki jelen volt Krisztus Passiójának idején. Mikor Krisztus a Golgotára haladt, ez az ember a következő szavakkal hajtotta őt: Menj csak te csábító, hogy elnyerd méltó büntetésed. Az Úr ránézett és így válaszolt neki: Én megyek, de te addig fogsz várni rám, amíg újra eljövök. Erről a zsidóról úgy tartják, hogy minden száz évben megfiatalodik, 30 évessé lesz, és az Úr visszatértéig nem halhat meg”.
A következő századokban újabb és újabb elemekkel gazdagodott a bolygó zsidó mítosza. Az 1600-as évek legelején, német (és főleg protestáns területeken) különösen népszerűvé vált egy történet, mely az elátkozott vándor hamburgi felbukkanásáról tudósított. „Egy vasárnapi misén jelent meg. Nagyon magas, vállig érő hajú, mezítlábas ember állt meg a szentély közelében. Az istentiszteletet komoly figyelemmel, mozdulatlanul hallgatta, de minden egyes alkalommal, amikor Jézus Krisztus neve elhangzott, fejet hajtott, megütötte mellkasát és mélyet sóhajtott. Bár hideg tél volt, egy nagyon kopott nadrágot, egy térdig érő köpenyt és rajta még egy köpönyeget viselt. Másrészt olyan 50 év körüli férfinak tűnt. Később elmondta, hogy jeruzsálemi zsidóként született, a neve Ahasvérus, a mestersége cipész, és jelen volt Krisztus kereszthalálánál, azóta is életben van és folyamatosan vándorol”.
Ahasvérus a német néphagyomány gazdagon reprezentált alakjává vált, számos művészi feldolgozása is ismert. A magyar irodalomban Arany János Az örök zsidó című versében idézte meg alakját.
Irígylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért…
Tovább! tovább!
Szegény zsidó… Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
tovább! tovább!
(Arany János: Az örök zsidó,1860 – részlet)
A hollandus színpadra lép
George Barrington 1795-ben megjelent könyvében (A Voyage to Botany Bay) már fantomként mesél a hollandiról. A borzongásra éhes angol olvasóközönséget a következő években az írók bőséggel látták el szellemhajóról és félelmetes kapitányáról szóló rémhistóriákkal. John Leyden például egy nagyszabású versciklusban említi (Scenes of Infancy, 1803), megjelent, kalóz- (Sir Walter Scott: Rokeby, 1813) és rémregényben (Frederick Marryat: The Phantom Ship, 1839), majd egy színdarabban is (Edward Fitzball: The Flying Dutchman, 1826) Fitzball drámája igen népszerűnek mutatkozott, több angol színház is repertoáron tartotta. Lehetséges, hogy Heinrich Heine 1827-ben, angliai utazása során látta valamelyik előadását, az Úti rajzokban (1826-1831) mindenesetre felvillan a fantom alakja.
A Heinére oly jellemző iróniával bőven átitatott novellafüzér (A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból, 1834) hőse azonban már nem Angliában, hanem Amszterdamban találkozik a bolygó hollandival. Élményeit így meséli el:
„Egy elátkozott hajóról szól e történet, mely soha nem juthat révbe, s időtlen idők óta járja már a tengert. Ha másik hajóval találkozik, akkor néhány rettenetes matróz csónakon megközelíti, s kérik, vegyenek át tőlük egy csomag levelet. A leveleket rá kell szegezni az árbocra, másképp szerencsétlenül jár a hajó, különösen, ha nincs a járművön biblia vagy patkó az előárbocon. A levelek mindig teljesen ismereten embereknek vannak címezve vagy olyanoknak, akik rég nem élnek már, úgyhogy a kései unokák kapják meg azt a szerelmes levelet, melyet a már száz éve sírjában nyugvó dédnagymamáknak címeztek. Az a fából tákolt kísértet – a szörnyűséges hajó – kapitánya nevét viseli, egy hollandusét, ki valaha rég az összes ördögökre megesküdött, hogy valamilyen szirtfokot – nevét már elfeledtem – az éppen tomboló félelmetes vihar ellenére is körülhajózza, éspedig még ha ítéletnapig kell vitorláznia, akkor is. Az ördög szaván fogta, ennek következtében ítéletnapig kell bolyongania a tengeren, hacsak közben meg nem váltja őt egy nő hűsége. Az ördög, amilyen ostoba, nem hisz ugyanis a női hűségben, s ezért megengedte az elátkozott kapitánynak; minden hét évben egyszer kiszállhat a partra s megnősülhet, hogy ilyen módon előmozdítsa a megváltását. Szegény hollandus! Gyakran ő a legboldogabb, mikor a házasságtól megváltódik, s a megváltóját pedig elhagyhatja, és ilyenkor siet vissza a hajóra.
Erre a mesére épült az a színdarab, amelyet az amszterdami színházban láttam. Ismét elszállt hét év, a szegény hollandus a vég nélküli bolyongásba jobban belefáradt, mint valaha, kiszáll a szárazföldre, találkozik egy skót kereskedővel, gyémántokat ad el neki nevetségesen olcsón, és midőn értesül róla, hogy vevőjének szép lánya van, feleségül kéri. Létrejön az üzlet is. Most látjuk a skót házát; a lány várja vőlegényét, szíve szorong. Rápillant fájdalmasan a nagy, megkopott képre, amely ott van felakasztva a szobában, és egy szép, spanyol-németalföldi öltözetű férfiút ábrázol; régi örökség, s a nagymama elbeszélése szerint, hű mása a Bolygó Hollandinak, ahogy ezelőtt száz évvel Orániai Vilmos király idejében, Skóciában látták. E képhez egy hagyományos figyelmeztetés is fűződik: a család nőtagjai óvakodjanak a festmény eredetijétől. Épp ezért a lány már gyermekkorában szívébe véste a veszélyes férfiú arcvonásait. Most, amikor az igazi Bolygó Hollandi, a maga testi mivoltában belép, a lány megijed; de nem azért, mintha félne. Megdöbben a jövevény is, ahogy az arcképre tekint. Midőn közlik vele, kit ábrázol, sikerül minden gyanút elhárítani magától; nevet a babonán, kigúnyolja a Bolygó Hollandit, az óceán örök zsidóját; ennek ellenére, akaratlanul, fájdalmas hangba csap át, ecsetelvén, mint kell a Mynheernek a véghetetlen vízen a legborzalmasabb kínokat elszenvednie. S hogy teste nem egyéb, mint húsból való koporsó, melyben unatkozik a lelke, hogy elhárítja magától az élet, de a halál is visszautasítja. Mint üres hordó – melyet a hullámok elkapnak, majd játékosan visszahajítanak egymásnak – vetődik a Bolygó Hollandi ide, majd oda; halál és élet között, egyik sem akarván őt megtartani. Fájdalma mély, mint a tenger, amelyen úszik; hajójáról hiányzik a horgony, szívéből hiányzik a remény.
Azt hiszem, körülbelül ezekkel a szavakkal végzi a vőlegény. A menyasszony komolyan vizsgálja és időnként egy-egy oldalpillantást vet a képmásra. Mintha kitalálta volna titkát, és midőn a vőlegény később faggatja: Katarina, hű leszel-e hozzám – elszántan válaszolja: Hű, mindhalálig”.
A történet itt megszakad, a mesélő szerelmi kalandba keveredik s csak az előadás legvégére tér vissza. „Épp a darab utolsó jelenetéhez érkeztem, ebben a Bolygó Hollandi neje, Bolygó Hollandiné asszony, kétségbeesetten tördeli kezét egy tengeri szirt tetején, mialatt a tengeren, félelmetes hajójának fedélzetén, a szerencsétlen férj látható. Imádja őt és el akarja hagyni, nehogy magával rántsa a kárhozatba, és bevallja borzalmas sorsát, valamint a rettentő átkot, amely sújtja. A nej azonban hangosan felkiált: Hű voltam hozzád mind ez idáig, s biztos módot tudok rá, hogy hűségemet meg is tartsam, míg csak élek!
E szavakkal a hűséges nej a tengerbe veti magát, s evvel véget ér a Bolygó Hollandi átka, megváltatik, és látjuk: a kísértethajó a tenger fenekére süllyed.
A darab tanulsága hölgyek számára a következő: vigyázzanak magukra, nehogy bolygó hollandihoz menjenek feleségül; és mi, férfiak kiolvashatjuk e darabból, hogy nők által a legjobb esetben is csak tönkremehetünk”. (Lakatos István fordítása)
Heine elbeszélése megragadta Wagner képzeletét. Operájának története szinte teljesen megegyezik Schnabelewopski úr emlékeivel. A motívumok – a hollandi spanyolos viselete, az apósnak adott rengeteg kincs, a falon függő portré, az ősi regében elmerülő lány, a megváltó asszonyi hűség, a tengerbe ugró hősnő – olyannyira egyeznek, hogy Heinét kell tekintenünk a librettó elsődleges forrásának. Jellemző, hogy Wagner meséje éppen ott hiányos, ahol Heinéé. Egy döntő különbség azonban van. Wagner egy fatális félreértéssel is motiválja a hollandi távozását, Heine „pusztán” a lány iránt érzett szerelemmel és féltéssel.
Wagner útja
A bolygó hollandi komponálásának időszakát (1839-1842) Wagner meglehetősen kiszínezve és eltorzítva meséli el önéletírásában (Mein Leben). Az a történet is igen regényes, mely szerint az opera közvetlen inspirációja egy viharos tengeri utazás volt.
Wagner és színésznő felesége, Minna Planner, valamint egy Robber nevű újfundlandi kutya 1839 július 9-én, a Kelet-Poroszországhoz tartozó Pillau kikötőjében felszállt egy kereskedelmi hajó, a Thetis fedélzetére. A kapitány úgy számított, hogy az ilyenkor szokásos kedvező időjárási viszonyok mellet egy hét alatt megérkeznek majd Londonba. Wagnerék úgy tervezték, hogy innen utaznak tovább Párizsba. Az egyhetes hajóútból azonban három hét lett, mialatt Wagner és Minna felváltva voltak tengeri betegek.
A norvég partok mentén istentelen viharba keveredtek és jócskán el is sodródtak a tervezett útvonaltól. A hajó is megsérült, emiatt egy norvég halászfaluban, Sandwike-ben – ugyanúgy, mint az operában Dalandnak – kényszermegállót kellett tartani. Wagner már itt megidézte a szellemhajó és rettentő kapitányának történetét. Az út folytatása sem lett sokkal nyugodtabb. Mielőtt elérték volna a Temze torkolatát, ismét viharba kerültek. Minna felkészült a legrosszabbra.
Robber meglepően jól viselte a viszontagságokat és még össze is barátkozott az egyik matrózzal.
Párizsba érkezvén A bolygó hollandi terve háttérbe szorult. Csak egy év múlva került ismét elő. Wagner a nagytekintélyű librettó-szerző, Eugène Scribe figyelmét felkeltendő elkészített egy prózavázlatot A bolygó hollandi témájára. Három részlet szövegét és zenéjét – köztük Senta balladáját – ki is dolgozta, de a párizsi karrier szempontjából döntőnek érzett meghallgatásra végül nem került sor. Újabb egy év telt el és a parlagon heverő Hollandi szüzséjét Wagner 500 frankért eladta Léon Pillet-nek, az Opera igazgatójának. A tisztes honorárium átmenetileg stabilizálta Wagner párizsi helyzetét.
Pillet az operatervvel felkeresett két librettószerzőt (Paul Foucher, Bénédict-Henry Révoil), akik főleg angol irodalmi források felhasználásával elkészítették a Szellemhajó (Le Vaisseau-Fantôme) szövegkönyvét, amit aztán Pierre Louis Philippe Dietsch zenésített meg. A darabot 1842 novemberében mutatták be, ugyanakkor, amikor a Wagner-opera drezdai próbái elkezdődtek. Wagner ekkor sietve megváltoztatott néhány dolgot – a kéziratban jól látszódnak a javítások –, a skóciai helyszínt norvégra cserélte, Donaldból Daland, Georgból Erik lett, a vihar elől a hajók nem Holystrand öblében, hanem Sandwike partjai előtt vetnek horgonyt.
Wagner a későbbiekben is visszatért A bolygó hollandihoz és kisebb-nagyobb változtatásokat vezetett be a partitúrába. Igen jellemző, hogy 1860-ban – minden bizonnyal a Trisztán és Izolda világától átitatva – kiegészítette a darab befejezését tíz új ütemmel. A halál – a beillesztett új taktusok révén – már nemcsak megváltást, hanem átlényegülést, átszellemülést is hoz a hősöknek. Ez a transzfiguratív elem aztán – az eredeti wagneri koncepcióhoz híven – a nyitány végére is átkerült.
Richard Strauss javaslatára az 1841-es párizsi verziót a berlini Kroll Operában állították színpadra (1929), de különösebb visszhangot nem keltett. A mű napjainkban is az 1896-ban kinyomtatott változat szerint hangzik el a leggyakrabban.
