Zsidónegyed BudapestZsidónegyed Budapest 

A városok negyedekre bomlása nem új jelenség. Annyira, hogy nem egy nagyváros valamikor éppen ilyen, kezdetben szinte önálló faluként is funkcionálni képes egységekből épültek össze.

 

Zsidónegyed BudapestZsidónegyed Budapest 

A városok negyedekre bomlása nem új jelenség. Annyira, hogy nem egy nagyváros valamikor éppen ilyen, kezdetben szinte önálló faluként is funkcionálni képes egységekből épültek össze.

 

Legyen az elkülönülés oka akár szakmai, mint az ékszerészek utcája, vagy akár etnikai, kulturális, mint a kínai-, olasz-, zsidó-, arab- negyedek a különböző országok nagyvárosaiban. S persze annak idején kialakultak a szociológiai alapon, egzisztenciális státusz alapján kialakult városrészek is. Vannak szegénynegyedek, ládavárosok és hasonlók. Ezek egy részéről manapság nem divat beszélni, vagy divat szemérmesen hallgatni.

Mert amiről nem beszélünk az nincs. Szem előtt. Mert különben azért van. Még akkor is, ha nem egy esetben tényleg nem lehetne meghúzni a határt, hogy ettől, eddig az utcáig nem nyomorognak az emberek, míg attól, odáig… Na, aki ott él, azt most felejtsük el. Noha, az utca embere valószínűleg Budapesten is gyorsan meg tudná mondani, hogy hol élnek azok, akiknek több vaj jutott a kenyérre, és hol azok, akiknek talán kenyér sem. Az utóbbi területek kapcsán szokták említeni a gettósodást, mint folyamatot.

Azt a folyamatot, aminek a végén olyan területek alakulnak ki, amelyek gyakorlatilag városként működnek a városban. Saját szokásjoggal. Ha megint csak az átlag előítéleteket vesszük, akkor saját ököljoggal is. Az előítélet kinek-kinek magánügye. Úgy általában. Mindaddig, amíg nem kezd önmagát erősítő folyamatként, kifelé is egyre jobban megnyilvánulni. Mert akkor elérhet egy olyan szintet, ami már korántsem csak a magánügyek kereteiben fog mozogni. Bár ennek veszélyeit nem kívánnánk lebecsülni, most mégsem mennénk ezen az úton végig. Mert az azért azt a képet is árnyalná, hogy kit mi, származás, vélt előjog, belesulykolt kisebbrendűségi komplexus, társadalmi kancsalság jogosít fel a törvények adta jogrend szándékos át-, és meghágására.

Van azonban a társadalmi elkülönülésnek egy olyan formája, amivel szinte mindenhol találkozunk manapság. Manapság hazánkban is kissé gyakrabban. Ez annak a rétegnek az elkülönültsége, melyet nem igazán tudnánk a lakásuk alapján a térkép egy csomópontjára ráhelyezni. Azért sem, mert ott, abban a városban, ahol élnek, nincs ilyenjük. Ők a hajléktalanoknak nevezett, nem túlságosan homogén társadalmi réteg tagjai. Lehet természetesen hosszan polemizálni azon, hogy ki milyen út megtétele után jut odáig, hogy lakása egy pad, vagy egy telefonfülke lesz. Vagy még az sem. A társadalmi előítéletek meglétét is kár lenne vitatni. Szélmalomharc lenne.

Mert az előítéletek márpedig vannak. Az általános kép az, hogy aki hajléktalan, az önszórakoztatásból alkoholistává lett, krónikus lustaságban szenvedő egyede az emberi fajnak. Tisztelet természetesen mindenkinek, aki túl tud ezen lépni, és a segélyszervezeteknél dolgozók, vagy az önkéntes segítők száma mutatja, hogy ők sincsenek kevesen. Márpedig az embernek tekintése a másiknak itt kezdődik. Nem ott, amikor fűtött irodákban hoznak elvi állásfoglalásokat, készítenek akcióterveket arról, hogy másnak miként kellene viszonyulni a hajléktalanokhoz, a hajléktalansághoz. Mert a jogi állásfoglalás ugyan jelenthet egyfajta hivatalos együttérzést, az emberi jogok mélységes tiszteletben tartását, de annak, aki alól már régen kirúgták a társadalmi sámlit, igencsak vékony kötélen fog kötődni ettől bármihez. Ott és akkor.

A hajléktalanság, mint jelenség az állásfoglalásoktól nem fog megszűnni, és a gazdasági viszonyoktól függő mértékben bár, de úgy tűnik, újratermelődik. Mert a munkanélküliség nem szűnt meg. Családok mennek tönkre ma is. Sok, különböző emberi gyarlóság sem veszett ki a világból. Bár az embereknek munkát, felvállalható célt adni, azért kár tagadni, hogy a társadalom politikai vezetésének a feladata. Már akkor, ha nem ezekről is csak nyilatkozatháború zajlik. Mert nyilatkozni humánus és jó marketingértékkel bíró valami. Ahogy hirtelen felindulásból útjukra bocsátott segélyprogramok is jó reklámértéket képviselnek. De az persze kérdéses, hogy mit, és mennyire oldanak meg. Nem ott, és akkor, hanem a valós okok, problémák közül. Már akkor, ha erre meg van a szándék. Mármint a megoldásra. Mert, ha a szándék is csak marketingfogás, akkor az eredmény olyan, mint amikor a földesúr kikocsizott, és garast szórt a falu szegényei közé. Vagy a városokban, amikor valamelyik nagyherceg, báró, vagy bárki más tette ugyanezt.

A megalázott, sokszor emberi mivoltukban is már rég megtört, de azért rendőri erővel kellő távolságban tartott tömegek persze, hogy kapdostak a garasok után. Mert ott és akkor ez a „segélyprogram" is segített, segíthetett valamit. De alapvetően nem szolgált mást, mint az úri közönség lelkiismeretfurdalási együtthatójának kis csökkentését, egy nagy marketingakció keretében. A cinikusabbaknak pedig akár jó mulatság is lehetett a szociológiai, egzisztenciális kalodában vergődök nézegetése. S azért akkor is megmaradhattak az úri kocsikban, és a városok utcáin, mert az igazi gettókba, szegénynegyedekbe igen kevesen merészkedtek be már akkor sem.

Az egész rendszer számára pedig ott volt az utcai szegénység, mint egyfajta szociális gettó. Annak a bemutatása a céhlegénynek, az alsóközéposztály még nem teljesen elszegényedett rétegeinek, hogy hova kerülhet, ha nem viseli jól magát. Egyfajta folyamatos társadalmi fenyegetésként hatva a mindennapokban. Így a hatalom, bár néha kikocsizott a nép közé és garasokat osztott, valójában nem volt érdekelt a teljes körű, és emberileg elfogadható megoldásban. Olyanban, ami az okokat szünteti meg. De legyünk optimisták, és fogadjuk el, hogy világunk kilépett már a középkor árnyékából, és jelenben megvan a valós szándék is a szociogettók, a mélyszegénység, az emberi megtörtség megszüntetésére.

Simay Endre István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük