Tantárgygyártási Hiperaktivitás

Nem tudni, ki hogy van vele, de azt hiszem e sorok írója nincs egyedül azzal az érzéssel, hogy amióta csak köze van az iskolákhoz állandóan valami iskolareform van. Hol a tanórákat, hol a kabinetrendszert, hol a tanítási napokat, de valahol valamit állandóan reformálnak.

Olyan ez, mintha úgy kellene hidat építeni, hogy a pillérek megléte nélkül már megindul a forgalom, és minden arra járó odébb is rúg egy kavicsot. S persze a tervrajzokat menet közben cserélgetik, és a művezetők is jönnek-mennek. Ha valaki így akarna építkezni, aligha jutna el egyik partról a másikra. S akinek ezt elmeséli, az szinte bizonyosan csak legyintene egyet, hogy az a híd olyan is lesz.

Az iskolarendszerünk is ilyen. Tulajdonképpen egy legyintéssel elintézhető lenne. Már akkor, ha nem annyi múlna rajta, amennyi. De sajnos túl sok múlik rajta. Így az a legutóbbi döntés, miszerint össze kívánják vonni a természettudományok néhány tárgyát, szintén nem tartozik a kisebb horderejű döntések közé. Már akkor, ha nem csak a felszínt kívánjuk megkapargatni. Bár talán még akkor sem. De tegyük fel, hogy akkor nem annyira, hiszen mit nekünk szakmaiság és szakképzés, meg szakpedagógus-képzés. Elvégre a környezet színes, és a ha színeket összevonjuk, szép fehér lesz. Egy homogén egész, amiben minden ott van. Bár erről Rejtő Jenő jut az ember eszébe, miszerint az igazság egy csupa fehér lapokból álló könyvben leledzik (Ellopott futár).

De nagyjából valami ilyesmi lehet az, ami a napokban látott hírként napvilágot. Miszerint a reáltárgyak nem eltűnnek a tananyagból, hanem csak átalakulnak, összevonódnak, meg egyelőre csak kísérleti jelleggel, meg nem is kötelezően, meg különben is. Persze a rutinos honlakó már tudja, hogy ez mit jelent. Az iskola kapcsán ismét önmegvalósul valaki, s ismét a pedagógusok és a gyermekek lesznek a kísérleti alanyok. Nem mintha teljesen híján lenne minden realitásnak a dolog, hiszen a fizikát, a kémiát és a biológiát tekintve, melyeket most sebtében összeboronálnának, se szeri se száma határtudományoknak. De éppen a határtudományok jelzik, hogy azért mégsem egészen összemosható dolgokról van szó. S ebben az sem vigasztaló, hogy siker esetén csak 2013-ra teszik az általános bevezetését az új tantárgynak.

Mert mivel mérhető a siker? Az egyik a tanári elfogadottság. Ez kellően magas pedagógus-munkanélküliséggel gyorsan és hatékonyan leszerelhető, ahogy az iskolák fenntartási költségeivel operálva az iskolavezetés is egyszerűen megnyerhető. De éppen a manipulálhatóság teszi irreleváns mérőeszközzé, ha ezek alapján szeretnénk jóslásokba bocsátkozni. Egy másik mérési lehetőség az összehasonlítás a különböző tárgykoncepciók alapján tanuló diákok teljesítményét. Ennek azonban volna pár olyan alapfeltétele, ami nehezen teljesíthető. Például kellenének az új tárgykoncepció oktatására képzett szakpedagógusok. Nem gyorstalpalón átképzett, a diák előtt akár már két órával is előbbre járó tanító nénik, hanem természetismeret-tanárok. Olyanok, akik magas szinten művelik a fizikát, biológiát és kémiát. Ha a jelenlegi mérnöktanárképzést, pedagógus szakképzést vesszük alapul, akkor a már gyakorló pedagógusok továbbképzése nagyjából három év. Ha tehát idén meghirdetik az első kurzusokat, kis szerencsével három év múlva már lesznek az új tárgy oktatására magasan képzett tanárok.

Akkor neki lehet állni a vizsgálódásnak, hogy miként alakul a különböző módon képzett diákok tanulmányi eredménye, tudásanyaga. Mennyire hasznosítható az egész, mert gyanítható, hogy a fizikát, a kémiát és a biológiát továbbra is meg kéne valahogy tanítani. Talán nem olyan szinten, hogy általános iskolát végezve újrafogalmazza valaki a relativitás-elméletet, de annyira, hogy ne nézzen bambán a falba falazott malacra, mindenképpen. Mert agyonvágja a villany és akkor már nem is kell a sók oldékonyságával, és a sejtek ionháztartásával foglalkoznia. Tehát a tananyag talán nem is lenne sokkal kevesebb. De azért a képzések összehasonlítása is egy tartamkísérlet. Így az első szaktanárok képzését követően erre is számolhatunk 2-3 évet legalább. Ezalatt legfeljebb a tankönyvi bugyutaságok fognak ugyan kiderülni, de legyünk optimisták. Az első komolyabb eredmények így nagyjából öt-hat év múlva érkeznének meg a döntés előkészítéséhez, hogy jó ez nekünk, gyermekeinknek, iskoláinknak, a felsőbb képzéseknek, vagy inkább hagyjuk a csudába. Ha feltesszük, hogy most 2008 nyara van, akkor 2013 nyarára juthatunk el odáig, hogy pénzt, időt nem kímélve valamit tudunk mondani. Egyfajta előzetesként. Tegyük fel, hogy minden szép és jó, az iskolák nem kényszerből elégedettek az új koncepcióval, és a diákok sem tudnának semmi jobbat kitalálni.

Ebben az esetben, 2013-ban elkezdődhetnének a tömeges tanártovábbképzések, hiszen mindenkinek ez az út válik az előrevezetővé. Neki lehet állni a tankönyvi hibák javításával az új tankönyveknek. S persze a 2013-ig gyűjtött tapasztalatok nyomán neki lehet állni a tantervek csiszolásának, finomításának, és megannyi apró dolognak, mit nem lehet a kísérleti időszakban pontosítani. Ha hinni lehet a híreknek, akkor a 2013-as bevezetés előtt erre a fentiek alapján lesz akár már néhány hónap is. De inkább csak néhány hét. Így aztán félő, hogy ugyanott fogunk tartani ezzel is, mint számos más, hasonlóan kicentizett reformmal. Sok pénzből bevezetünk valamit, amiről majd újabb évek, évtizedek múltán derül ki, hogy tulajdonképpen mit is csináltunk. Mármint nem egyedileg, hanem társadalmilag. Mert egyedileg a nagy ötlet-gyáros bizonyára számos publikációt fog írni. Jól mutató könyve jelenik majd meg, és kis szerencsével, meg nagy türelemmel egy akadémiai tagságot is elnyerhet. Így neki biztosan megéri.

Hogy nekünk gyarló embereknek megéri-e mindez a befektetett pénzt, a derékba-átszervezett pedagóguskarriereket, az más kérdés. Ahogy az is, hogy mi lesz azokkal a kísérleti diákgenerációkkal, akik bőrén esetleg kiderül az a közismert tény, hogy a tudományok annak idején nem véletlenül váltak ki a nagy gyűjtőfolyamokból. A filozófiából vagy a matematikából. S nem véletlenül váltak önálló tudományokká. A tudományok története márpedig ezt a szétválást demonstrálja évszázadok óta. Így valószínű, hogy művelésének és tanításának is inkább ez kedvez, és inkább az iskolai képzés egésze legyen egyfajta egységes koncepció mentén szervezett, mint a tanárok feje.

Így talán anyagilag és társadalmilag is olcsóbb, hosszabb távon megnyugtatóbb lenne egy másik tantárgyreform-kezelési koncepció. A reformer önjelölt zsenik inkább alanyi jogon kapjanak tudományos fokozatot vagy akár akadémiai belépőkártyát, címzetes főpedellusi megbízást és kiemelt fizetést. Az iskolákat és pedagógusokat pedig hagyják békében dolgozni a jövő generációk nevelésén. Annak érdekében, hogy ne adminisztratívan, hanem szakmailag kiművelt emberfők kerüljenek ki az iskolákból.

Simay Endre István