Tarlós István beszéde a FIDESZ központi megemlékezésén 2007 november 23-án

1948-at írtak, akkor, amikor születtem, 1956-ban tehát gyerek voltam, ám azért valamire emlékszem. Tegnap valaki azt mondta, hogy 1956. október 23-án nem felkelés volt, hanem reformmozgalom. Valaki azt mondta, hogy nem felkelők, hanem reformkommunisták csinálták a mozgalmat.

Arra azonban én is emlékszem – nyolcéves gyerekként-, hogy ez bizony felkelés volt, és ezt bizony felkelők csinálták, amihez a reformkommunistáknak semmi köze sem volt. Milyen közvetlen emlékem maradt még 1956 októberéből, novemberéből? Hogy belelőttek a tömegbe a Parlamentnél. Az ágyúlövések hangja az óbudai Schmidt-kastélytól Újpestre, a sorban állások spárgaszatyrokkal brikettért, kenyérért. A gyerekes öröm, ha megérkezett a vöröskeresztes csomag a finom dán vajjal. A Maléter-fejes kitűző jelvények. Nyolc évesen is kitörő öröm a rettegett Gerő Ernő leváltása miatt. Remény a Nagy Imre kormány névsorának beolvasásakor, látva a szülők reakcióját. Örökre bevésődő emlék, hogy megingott valami nagyon rossz, de mélyen bujkáló félelem, hogy a rossz végül mégis felülkerekedik.

A hír, amitől még a gyerekek szája is legörbült, bejöttek az oroszok. Aztán kis idő múltán halvány emlék. Elkezdődtek Melbourne-ben az olimpiai játék, s még később a szomorú dal, "Oly távol messze van hazám".

Nem is túl sok év múlva aztán világosabb lett minden. Kádár János és társai a Nagy Imrét és '56 ügyét elárulók köre 1956. november 4-én írt nyílt levelükben fasiszta veszélyre hivatkozva jelentették be bábkormányuk, a Magyar Forradalmi Munkásparaszt kormány megalakítását. Tették ezt aznap, amikor Nagy Imre miniszterelnök drámai felhívása elhangzott a rádióban. "Itt Nagy Imre beszél a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével, és a világ közvéleményével."

Ami történt, nem szorul magyarázatra. Kádárék a felkelést ellenforradalomnak nyilvánították, és eladták az országot a szovjet csapatoknak, a szovjethatalomnak. Az orosz tankok túlerejétől a szabadságharc elbukott, Kádárék lépése a magyar nép erkölcsi ellenállását törte össze. Valamely nép nagy erejű lesz, ha van eszménye, mely minden polgárban ugyanazokat az érzelmeket, ugyanazokat a gondolatokat, és ebből következően ugyanazokat a tetteket képes kiváltani. A szovjet tankok és a magyar asszisztensek ezt az eszményt zúzták porrá, ezt az eszményt rabolták el a magyar néptől 1956. november 4-én.

A magyarországi szovjet csapatok parancsnoksága maga fogalmazott így a magyar néphez szóló kiáltványában. "Mi a most megalakult Magyar Forradalmi Munkás-paraszt kormány felszólítására léptünk akcióba. Ez a kormány kijelentette nekünk, hogy Magyarországon a sötét reakció erői garázdálkodnak. A fasizmus megjelent, mint valóságos veszély. Ebben a helyzetben a Magyar Forradalmi Munkás-paraszt kormány kérelemmel fordult a magyarországi szovjet csapatok parancsnokságához, hogy nyújtson segítséget az ellenforradalmi erők felszámolásához, a rend és a nyugalom helyreállításához. Mi készek vagyunk ezt a segítséget megadni, mi önzetlen barátaitok vagyunk. Mi a szabadság katonái vagyunk."

Fasizmus veszélye, a nyugalom helyreállítása, a szabadság zászlóvivőjéhez, ugye milyen ismerős kifejezések. Bármely igazságtalanság elkendőzésére, a közbeszéd tematizálására bármikor bevethető Jolly Joker jelszavak. A brutális nagyhatalom tehát letiporta egy kis nép függetlenség utáni vágyát. A brutális és képmutató nagyhatalmak pedig mindig megtalálják a maguk árulóit is.

Közszájon forgott a forradalom vicce: Kohnt beszervezik. Mondják neki, hogy menjen, beszélgessen az emberekkel, és aki szidja Kádárt, azt jelentse fel. Kohn elmegy Grünhöz, és bemutatkozik. Kohn Izidor vagyok. Mondja, Grün, mi a maga véleménye Kádárról? Grün megijed, ijedtében azt feleli, az ami magának. No, akkor letartóztatom.

Mi jutott ezután a magyar népnek, mit kaptak a szabadságharc leverése után a magyarok? Az a nemzet, amelyiket a XX. század nagy háborúit követően mindenek közül a legnagyobb mértékben megrövidítettek és megaláztak. Puha kommunizmust. De a kommunizmust nem fogadhatjuk el társadalmi megoldásnak, mert – ahogy Márai mondta – nem emberszabású megoldás. Állandósult kesztyűskezű marxizmust. A marxistákat, akik történelmi valósággá változtatják a csődöt. Marx, mint filozófus az antitalentum etalonja, ahol is az anti előrag nem a tehetség hiányát, hanem annak mínuszos előjelét jelenti. Működésének normálisan ellentétes irányát. Egész műve irreális. A múlt képe hamis benne, a jelené téves, a jövőét pedig megcáfolja a történelem. Az idő igaz, s ledönti, ami nem az – írta Petőfi.

Ledőlt a marxizmus is, elérkezett 1989-90. A rendszerváltoztatásnak nevezett eseménysorozat. Sok örömmel és majdnem annyi csalódással. Az 1990-94 közötti ciklus részint a naivitás, részint pedig az ebből, valamint máig tisztázatlan kötöttségekből adódóan az elszalasztott lehetőségek időszak volt. Az új demokrácia eme szakaszában kiépült a demokratikus intézményrendszer, de a folyamatok tartalmi lényege, mindenekelőtt pedig a mértékadó szellemiség veszélyes irányba fejlődött. Igaz állítás, hogy értelemtől függő kérdésekben, mint a tudomány, a technika könnyű megegyezésre jutni. Viszont vallási, politikai, társadalmi kérdésekben mikor egyéni benyomások foglalják el a tapasztalat helyét, a megértés, úgy látszik inkább az egyformán érző emberek közt lehetséges. Ekkor nem a dolgok igazsága, hanem az ezek révén felkeltett érzelmek azonossága teremti meg az összhangot.

Az értelem és az érzelem fejlődése nem párhuzamos. Ha az érzelem túlárad, a józan okoskodás képessége eltűnik. A tények magyarázatával ugyan mindenki feltételezésekből indul ki, ám míg a hipotézis a gondolkodó szemében az igazolási egyszerű feltevés marad, addig az elvakult számára rögvest maga a bizonyosság. Főleg, ha minden nap hallja. Ilyen légvárak a szocialista-szabad demokrata hatalmi tömb hosszú távú ígéretei.
Ismerősek az effajta ígérgetések a legrosszabb emlékű kommunista időkből. Ha nincs se pénz, se akarat, se ötlet, se szolidaritás, akkor azt mondják, hogy ne féljetek, ne csüggedjetek, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, amit ti is látok a saját szemetekkel. Küszködjetek, nélkülözzetek bátran, ha nem is értitek miért, nekünk higgyetek, mert majd egyszer, persze nem holnap, nem is holnapután, de mi rendbe hozzuk a dolgokat. Most ez a történelmi helyzet, de építjük már, hogy az unokáitoknak jobb sorsa legyen, ha ennek nyomai még nem is látszanak. Bízzátok mégis ránk, mert ellenkező esetben jön a jobboldal, tudjátok, ez azonos a fasiszta veszéllyel. Végveszélybe kerül a szabadság. Hát akkor nem érdemes inkább nekünk hinnetek, mint a saját szemeteknek, nem érdemes nélkülözni és fizetni? Mennyien elhiszik ezt még mindig. Elhiszik, hiszen megvan hozzá a kellő sajtótámogatás is. Mostanában már őfelsége kívánatos ellenzékének, kívánatos vezetőit is el kezdték kijelölgetni.

A sajtó veszélyes hatalom. Le lehet rombolni általa mindenféle tekintély iránti tiszteletet. Fel lehet kelteni, és lángra lehet lobbantani általa szenvedélyeket, vagy segítségével akár önös érdekeken alapuló elképzeléseket közvéleményként lehet beállítani, és erre támaszkodva ténylegesen befolyásolhatóvá válhat maga a közvélemény. Az helyzet, hogy a jelek szerint még a kormánykoalíción belül sem a baloldalinak mondott irányzat dominál és alakítja a kommunikációs technikákat, hanem a neoliberalizmus. Az a neoliberalizmus, amely elvi értelemben is folyvást vergődik az általa hirdetett tolerancia, illetve saját akaratának különösen agresszív érvényesítési szándékai között. Az egykori orosz munkásság forradalomideálja, illetve a neoliberalizmus szabadságideálja között szokatlan és képtelen párhuzam mutatkozik. Senki sem parancsol, mindenki azt teszi, amit akar. További hasonlóság, hogy persze egyik sem valósul meg. Ami feltűnő különbség: az elsőben kiderül, hogy kik diktálják a szabályokat, a másodikban pedig nem. Az elsőben viszonylag könnyű megtalálni a szabályokat, a másodikban viszont egyáltalán nem az.

Végül, itt van az aktuális népszavazási kérdés. Ha vesszük a fáradságot és megismerjük a népszavazás eredetét, megtudhatjuk, hogy a plebiscitum Kr.e. 286, a római történelemből ismert lex hortensio óta nem csupán a népre vonatkoztatható, hanem minden tekintetben egyenrangúvá vált a törvénnyel. Olyannyira, hogy a követő terminológiák a lex és a plebiscitum kifejezés mind-mind szinonim értelemben használták. Hiába nincs tehát közvetlen jogi következménye ma egy népszavazásnak a kormány hivatalban maradása szempontjából, az általános népszavazatot semmibe venni, kifigurázni, lebecsülni, egyet jelent a demokrácia alapelveinek tagadásával. Svájcban, Franciaországban például egyáltalán nem ritka dolog a népszavazás.

Egyébként, ha tegnap este figyeltek, és nézték, még a jelenlegi miniszterelnök is elszólta magát. Azt mondta:" a diktatúra soha nem kérdez, a demokrácia sokat kérdez. Most mi is kérdezünk, kérem válaszoljatok." Ha egy kormányzat a legfontosabb alapszolgáltatások terén következetesen ellentétes politikát folytat, mint amilyen vonatkozó tervek ígéretével megnyerte a választást, akkor mi csodálnivaló, vagy különös van egy népszavazás kezdeményezésében. Ez esetben miféle alapja van akár a kormány, akár a sajtó részéről az ellenzék általunk elképzelt viselkedését elemezgetni, a hivatalban levő kormány tényleges teljesítményének értékelése helyett. Mi értelme van a népszavazási kérdések tartalmának, céljának meghamisításán fáradozni, mondvacsinált aláírásgyűjtési incidensekkel próbálva terelgetni a közvélemény figyelmét.

Ezek a trükkök, úgy látszik 90 éve nem akarnak megváltozni. Megértem a népszavazás ellenzőinek, a kormányt tárgyilagosság híján támogatóknak más esélyük nem nagyon van. Ám még a népszavazás funkciójának értelmezésében sem képesek következetességet mutatni. A miniszterelnök egyik nap még elítéli, ironikusan nyilatkozik arról, hogy a szerinte parlament elé való kérdéseket miért kívánja az ellenzék népszavazáson eldönteni. Másnap már ő maga akar népszavazás elé utalni olyan kérdéseket, amelyeket koalíciós partnere és saját pártja tekintélyes része is üveges szemekkel hallgat, és az egész pálfordulást megütközéssel fogadja, csak nagy nehezen rendezve sorait.

Van, a mi népszavazásunknak közvetlen tartalma az, ami a kérdésekben áll. Kell a népszavazás a most terítékre kerülő oktatási és egészségügyi kérdésekben, azért is, mert a konkrét intézkedéseken kívül szemléletről, elvekről és tendenciákról is szó van. Nem pedig hatalommániáról.

Magyarországon nagyon magas a központi adók mértéke. Most azzal spekulálnak kormányoldali emberek magyarázatként, a két igen fontos szolgáltatási ágazat keretében bekövetkező feltételromlásokra, megint az emberi irigység felkeltésére apellálva, hogy úgymond, miért ne a szolgáltatásokat az adott időpontban igénybe vevők fizessenek az adófizetők egésze helyett, vagyis hangolják a fiatalokat a vizitdíj, az időseket a tandíj védelmében. Igen ám, de az állam már évek óta olyan ütemben vonul ki ez alapszolgáltatások finanszírozásából, hogy idősekben és fiatalokban éppen az a kérdés merülhet fel, ha ezekre nem költenek, úgy hát mire költik a súlyos adóforintokat? Hova megy ez a pénz, ha a társadalmi szolidaritás se számít már semmit.

Ennél is előbbre valónak kell mondanunk azonban a népszavazás azon közvetett üzeneteit, amelyek magunkban foglalják az ország legfontosabb szükségleteit, ma legfontosabb szükségleteit. Kívánatos a fejük tetejére állított jelszavak, fogalmak helyes használata. Ne lehessen többé nevezni az önkormányzatok és a falvak ellehetetlenítését esélyegyenlőségnek, felzárkóztatásnak. A növekvő tanulási költségek miatt szűkülő réteg kiváltságának váló továbbtanulási esélyeket tudásalapú társadalomnak. A megalázó alamizsnaszerű és bürokratikus kérvényezéssel juttatott filléreket kompenzációnak.

Az agyafúrt technikákkal elkendőzött, érzéketlen profitéhség térhódítását a még maradt társadalmi ellátások területén reformnak. Évezredes, a legmélyebben gyökerező társadalmi konvenciók felrúgásának gátlástalan propagálását a másság tiszteletének. A nemzeti hadsereg megszűntével jól képzett hivatásos sereg helyett magántestőrségek láthatatlan, de fokozódó térnyerését modernizálásnak. A lakosság többségének fokozódó elszegényedését, kiszolgáltatottságát, a szociális háló széthullását helyes útnak, amelyen, mint nap nap után halljuk a kormánytól, töretlenül tovább kell haladni. És utoljára, de nem utolsósorban, ne lehessen mindezek összességét és a társadalmi szolidaritás eltörlését nevezni szociáldemokráciának. Ha legalább ezek a fogalmak a helyekre kerülnének, akiknek úgy jobban tetszik, a krumpli leves újra krumpli leves lehetne, már az is a változás kezdetét jelezné, és bizonyos értelemben ,56-hoz illeszkedő megtisztulást hozna.