Dr Sólyom László az ebesi emlékmű avatásonDr Sólyom László az ebesi emlékmű avatásonA Hortobágyon és a Közép-Tisza vidékén tizenkét kényszermunkatábort létesítettek Rákosiék az elhurcolt családok számára. Ezek zárt, kutyákkal őrzött táborok voltak, hasonlóan a recski internáló táborhoz. 1950-ben 7 tábort létesítettek Polgár-Lenintanyán, Kócspusztán, Árkuson, Kónyán, Erzsébet-tanyán – Tiszaszentimrén, Kormópusztán és Bozas-Mihályhalmán, a további években még öt tábort hoztak létre, 1951-ben Ebesen, Elepen és Tedejen, 1952-ben Lászlómajorban és Borsóson.

Dr Sólyom László az ebesi emlékmű avatásonDr Sólyom László az ebesi emlékmű avatásonA Hortobágyon és a Közép-Tisza vidékén tizenkét kényszermunkatábort létesítettek Rákosiék az elhurcolt családok számára. Ezek zárt, kutyákkal őrzött táborok voltak, hasonlóan a recski internáló táborhoz. 1950-ben 7 tábort létesítettek Polgár-Lenintanyán, Kócspusztán, Árkuson, Kónyán, Erzsébet-tanyán – Tiszaszentimrén, Kormópusztán és Bozas-Mihályhalmán, a további években még öt tábort hoztak létre, 1951-ben Ebesen, Elepen és Tedejen, 1952-ben Lászlómajorban és Borsóson.

E táborok sajátossága az volt, hogy ide családokat hurcoltak és különítettek el, a tehetetlen aggastyántól a csecsemőig. Internálás és munkatábor volt fogalmilag, mert rendőri őrizet mellett munkára kötelezték a táborlakókat.

Az eltérés az internálás jogi fogalmától abban mutatkozott, hogy internálni személyeket lehetett a hivatkozott törvények alapján és nem családokat. Hegedűs András a Gulyás testvérek „Törvénysértés nélkül" c. filmjében a deportálás fogalmát használta, ami azért helytálló, mert ez családokra vonatkozott és a kitiltás együtt járt az ingó és ingatlan vagyon elkobzásával. A Belügyminisztérium 1950. július 13-án kelt 00384/1950. B.M. IV. Ücs. számú utasítása a hortobágyi és közép tiszavidéki táborokba deportált személyek megnevezésére a „telepes", „telepített" kifejezést használta. E különleges orwelli nyelv alkalmazását az NKVD apparátusától kölcsönözték, akik pl. a szovjet politikai rendőrség kínzókamráinak verőlegényeit testmechanikusoknak, a kivégzést a szocialista védekezés első fokának hívták. A telepes szabad munkavállaló, akikre egy terület elnéptelenedése esetén – pl. Mária Terézia a török kiűzése után németeket telepített többnyire a Dunántúl községeibe – volt szükség. Annak érdekében, hogy az eltérő gazdálkodási kultúrával rendelkező telepes (hospes) mielőbb beilleszkedhessen mind az államtól, mind a föld tulajdonosától több éves adómentességet és egyéb kedvezményeket kapott. A telepes szó a mögöttes politikai tartalom elfedésére szolgált, a helyi lakosság megtévesztésére. Mégis volt történelmi hasonlóság. A Hortobágyon évszázadok óta létező tanyavilágot 1945 és 1949 között erőszakosan felszámolták, részben lerombolták, vagy a deportáltakkal hordatták szét, vagy az elhurcoltak szállása lett. Idézet a hivatkozott BM utasításból: „Ez a megjelölés jogszabályainkban eddig ismeretlen és sem ez, sem pedig az alkalmazott szabadságkorlátozások nem tartoznak sem a rendőrhatósági felügyelet, sem az internálás, sem a kitiltás fogalma alá. A gyakorlatban kialakult szokás alapján a kitelepített személyek megjelölésére a 'telepes' elnevezés vált használatossá. A telepesek tehát olyan személyek, akik ellenséges cselekedeteik folytatásának megakadályozása végett lakóhelyükről családjukkal együtt ki lettek tiltva, és egyes állami gazdaságok területén kényszertartózkodásra lettek kötelezve. Tekintettel arra, hogy személyiségük és magatartásuk nagyobb veszélyt jelent a társadalomra, államunk belső és külső biztonságára, mint a rendőri felügyelet alá helyezett vagy kitiltott személyeké, így szükségessé vált velük szemben a fent leírt szigorúbb szabadságkorlátozó intézkedések alkalmazása ". Annak ellenére, hogy a jelentést író szerint a deportáltak rendkívüli veszélyt jelentettek a társadalomra és az állam belső biztonságára, egyetlen irat sem foglalkozott a „rendkívüli veszély" tartalmával. 1950. június 23.-tól a kitiltás a déli, majd és nyugati határvidékeket érintette, később azonban az ország egész területéről deportáltak ide családokat

A telepesek társadalmi összetétele
A „megtisztítás" azokra az emberekre vonatkozott, akikről a rendszer úgy gondolta, hogy akadályozhatják a szocializmus, a kommunizmus építését. Ők voltak az ún. reakciósok. Révai József, a kor fő ideológusa, megfogalmazta, hogy ki is számít reakciósnak, vagyis az, aki kommunistaellenes, reakciós. Ellenük indított általános harcot a Magyar Kommunista Párt. 1946 szeptemberében az MKP III. kongresszusát követően Révai konkréttá tette a reakciós, ellenséges elemek körét, így a megtisztítandók köre különböző elnevezésekkel bővült. Közéjük tartoztak a katonatisztek, a horthysták, azok, akik Horthy közvetlen környezetéből még Magyarországon tartózkodtak, de többeket elvittek a Széchenyiek, Andrássyak, Zichyk közül, a volt nagybirtokosok, a régi nemesség, a nagytőkések, gyártulajdonosok, a kulákok, a malomtulajdonosok, a felső papság, a szerzetesek Továbbá ellenségnek, osztályidegennek számított, akinek bármilyen vagyona volt.

1947-ben a kör tovább szélesedett, amikor a belügyminisztérium elrendelte a volt földbirtokosok, csendőrök, polgári „B" listások és legitimisták nyilvántartását. A Rajk – per idején a „belső ellenség" köre kiegészült a határsávban élő családok csoportjaival. Külön lista készült a volt katonatisztekről, a kulákokról, a kupecekről, a cionistákról, a titóistákról, azokról, akik leveleztek Jugoszláviában élő rokonaikkal.

A vagyon nemcsak a „megfogható" vagyont – ingatlant, ingóságot, üzletet stb. – jelentette, hanem a szellemi tőke is vagyonnak számított. Ilyen volt például a nyelvtudás és a diploma.

A zárt munkatáborrendszer létrehozása

A nyilvántartandó személyek körét a szovjet tanácsadók és a Szovjetunióból visszatért kommunisták részvételével alakították ki. A táborrendszer létrehozásában fontos szerepe volt Garasin Rudolfnak, aki 1949-ben tért haza a Szovjetunióból, ahol főként a „Gulag – rendszerrel és a rabmunkáltatással foglalkozott. Az ő ötlete volt a börtönfoglalkoztatás vállalatszerű átszervezése. Ezt a feladatot látta el a Közérdekű Munkák Igazgatósága 1951. december 1.-től. A tizenkét táborba mintegy nyolcezer embert deportáltak, akik között sok volt a gyerek, a munkaképtelen, mozgásképtelen, sőt még vak aggastyán is. A mozgásképteleneket például ágyastól vitték el. Sokan meghaltak közülük a táborban.

Sorsukat illetően semmilyen ítélet nem született. A telepesekkel kapcsolatos intézkedések nem hivatkoztak jogszabályra. A kitiltási határozatok nem rögzítették, hogy milyen ellenséges cselekedeteket folytattak a családfők, ezeket senki nem bizonyította, nem volt se vád, se tárgyalás azaz bírói eljárás, sem ítélet, csak elhurcolás. Jogszabályok hiányában az indoklás szerint „ellenséges cselekedetek" folytatásának megakadályozása volt a családok munkatáborba hurcolásának célja, miközben a társadalomra rendkívül veszélyes ellenséges cselekedetekről említés sem történt. Ellenséges cselekedetet ellenség folytathat, és ellenségnek számított mindenki, akinek 1948 január 1. előtt tulajdona volt, bármilyen csekély értékű is. A deportálás tehát bírói eljárás nélkül történt, a végrehajtók államvédelmi és rendőri szervek, akik a kitiltásokat a fennálló és a hivatkozott törvények megsértésével hajtották végre.

A „foganasított intézkedések"formái,

a rendőri felügyelet és kitelepítés, a rendőri őrizet, azaz internálás, a deportálás, a munkaszolgálat és a kihágási bűntett. A „rendőri felügyelet a büntetésüket letöltött vagy bűncselekményt el nem követett, de az érdekelt állam szempontjából politikailag megbízhatatlan emberek rendőrhatósági ellenőrzése". A rendőri felügyelet alá helyezés, a rendőri szervek előtti jelentkezési kötelezettség a lakóhelyről történő kitiltás, kitelepítés nélkül is foganatosítható az 1939. évi II. törvény alapján. Magyarországon az 50-es években a rendőri felügyelet alá helyezés együtt járt a kitelepítéssel. Deportálás – deportálásnak nevezhetjük az elhurcolást a 12 hortobágyi és közép-tiszavidéki zárt családi kényszermunkatáborba. A deportálás a „személyek vagy csoportok idegenbe, kényszerlakhelyre vagy zárt táborba telepítés büntetésként vagy a szabadságvesztés büntetésének kitöltése után". Internálás „a fennálló társadalmi rendre politikai vagy közbiztonsági szempontból veszélyes, de konkrét bűncselekményt el nem követett egyének őrizetben tartása vagy kijelölt helyen való elkülönítése. (…) Az 1949. évi genfi egyezmények előírják, hogy az internálást foganatosító állam köteles az internáltak kellő ellátásáról és emberséges bánásmódról gondoskodni." Az internáltak száma 1945-ben 10460 fő volt, 1946 februárban 16943 fő. Az internálótáborokba egyre több szociáldemokrata került 1947-től, a mozgalom felszámolása 1950 közepén következett be, a recski internálótábor létrehozása után. „A nagyobb csoportokhoz tartoztak a szociáldemokraták, többnyire régi szakszervezeti emberek, sztrájkvezérek, akik nem tudták megszokni, hogy a munkásság helyett az állam érdekeit kell szolgálniuk" írta Faludy György Recsk társadalmi rétegződéséről. Az internálások történetében 1948 döntő év volt, a két munkáspárt, az Magyar Kommunista Párt és az Szociáldemokrata Párt egyesülésének éve, amikor megalakult az Magyar Dolgozók Pártja. Az egyesüléssel egyet nem értők és a velük rokonszenvezők ellenséges cselekedeteinek megakadályozása érdekében létrejöttek a mezőgazdasági és az ipari munkára szervezett internálótáborok 1950-től. Munkaszolgálat – a munkaszolgálatos alakulatok feladatai körébe katonai létesítmények és infrastrukturális beruházások építése tartozott A Honvédelmi Minisztérium Kollégiuma 1950. június 27-én tárgyalt a kulákok és ellenséges elemek szerepéről a magyar néphadseregben. Janza Károly vezérőrnagy azt javasolta, hogy a kulák és egyéb megbízhatatlan elemeket és azok fiait is be kell hívni, de nem lehet fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény építőmunkára kell fogni őket. A sorozásnál az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság döntötte el, hogy ki a megbízhatatlan és kit kell munkaszolgálatra vinni. Az MDP határozata alapján a Honvédelmi Minisztérium Vezérkara 05360/HVK. Hadkieg. 1951. számú rendelete állította fel a munkaszolgálatos alakulatokat. Rabmunkáltatás – rabmunkát, a rabok és az elítéltek végzik. Magyarországon 1949 és 1953 között kialakult a rabmunkáltatás rendszere, amikor nemcsak az elítéltek végeztek rabmunkát, hanem a bírói eljárás nélkül lakóhelyükről kitelepített személyek és családok is, akiket hatósági kényszerintézkedéssel rendőri felügyelet alá vagy zárt táborokban rendőrhatósági őrizet alá vontak. A rabmunkával a hatalomnak kettős célja volt. Egyrészt megkísérelték a rabmunkát beilleszteni a szocialista tervgazdálkodás rendszerébe, másrészt személyiségükben kívánták megalázni az un. „ellenséges elemeket". Az internáltak foglalkoztatása az ÁVH hatáskörébe tartozott, míg a fegyintézetek rabjainak foglalkoztatása az Igazságügyi Minisztérium hatásköre volt. 1951 decemberétől a Közérdekű Munkák Igazgatósága felállításával a rabmunkáltatás irányítása és ellenőrzése a Belügyminisztérium hatásköre lett. Az MDP 1949-től, Garasin Rudolf hazatérésétől kezdve foglalkozott a rabmunkáltatás kérdésével. 1950-től eseti megszervezésre kerül sor, majd 1951-től rendszerré szervezték. Ratkó Anna 1950. március 7-én a Népjóléti Minisztérium számára készített feljegyzésében vetette fel a Szovjetunióból hazatért hadifoglyok mezőgazdasági foglalkoztatását, mert a visszatértek napi ellátása 4 Ft. 50 fillér, ami a népjóléti tárcának komoly kiadást jelentett. „Kihágási bűntett" – az ötvenes évek társadalmi-politikai gyakorlatának volt még egy sajátos eljárása a megbízhatatlan, és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására, az un. "kihágási bűntett". Rendkívül nagy számukat mutatja az is, hogy 1953-ban Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel. A kihágási bíróságok 4697 személy elzárásbüntetése végrehajtását, valamint 188790 személy pénzbüntetését törölték, a pénzügyi kihágási bíróságok 217784 személy pénzbüntetését és 229263 személy ellen indított kihágási eljárást szüntettek meg. Ártatlan emberekre egész egyszerűen ráfogták, hogy kihágási bűntettet követtek el, s ennek ürügyén pénzbüntetésre, elzárásra ítélték vagy akár családostul munkatáborba szállíthatták őket. A rendőri szerveknek semmit nem kellett bizonyítaniuk. A kihágási bűntettek "társadalmi veszélyességük" szerint különböztek egymástól, ezért a büntetést más-más szervek rótták ki, ezek voltak: a tanácsi igazgatási osztályok valamint a rendőrség, mint eljáró szerv. A legveszélyesebb kihágást elkövetőkkel szemben a rendőrség járt el, e bűntettek elkövetése esetén a rendőrség hozta a legelmarasztalóbb ítéleteket. A büntetés kiszabása a kihágási bírók feladata volt. Az MDP Központi Vezetősége titkársága által hozott határozat alapján a belügyminisztérium több utasításban szabályozta a kihágási bírók tevékenységét. A szabályozás célja az volt, hogy a kihágási bírók figyelmét ráirányítsák az ellenség, a kulákok és egyéb "osztályidegen elemek" elleni harc fontosságára. A kihágási bűntettekkel a belügyminisztérium két osztálya is foglalkozott. A közrendészeti főosztály a Budapesten és vidéken elkövetett kihágásokkal, míg a helyi tanácsok főosztálya speciálisan a kulákok által elkövetett kihágási bűntettekkel foglalkozott. A belügyminisztérium Közrendészeti Főosztálya a "rendőrség vonalán hozott kihágási ítéletekről" havi jelentéseket készített. Az elítéltek száma havonta tíz és negyvenezer fő között ingadozott. A kihágás lehetett: közlekedési, erkölcsrendészeti, bejelentési, közrend elleni, tűzrendészeti, erdei, rádió, sajtórendészeti, köztisztasági, állategészségügyi vagy egyéb. Arra vonatkozóan nincs fogalom-meghatározás, hogy mit takartak az egyes kihágási bűntettek. Az egykori elítéltekkel készült interjúk során derül némi fény az egyes kihágások tartalmára. Ha valaki nem jelentette fel szomszédját, azért, mert volt rádiója, vagy olyasmiért, amiről nem is tudott, azaz nem lett önként „besúgó", bejelentési kihágást követett el. A besúgó ugyanis az a személy, „aki a szocialista humanizmus alapeszméit a gyakorlatban alkalmazta". A besúgás, minden információ megosztása a pártszervekkel, az élet része volt. Ha valaki az erdő vad gyümölcseiből fogyasztott, vagy azt összegyűjtötte, hogy családtagjaival elfogyassza erdei kihágást követett el. Köztisztasági kihágást azok követtek el, akik nem tartották tisztán a járdát és az úttestet, vagy vidéken a trágyadomb és a kút között szükséges távolságot nem tartották be, ezen cselekményekkel vádolták őket. A feljelentettek 80%-át ítélték el a kihágási bírók. A pártapparátus akkor végzett jó munkát, akkor számíthatott felettesei elismerésére, ha bizonyítani tudta, hogy az osztályharc minden településen fokozódott. Kihágásokat az követett el, akit el akartak ítélni. A kihágási bűntettek bár mindenkit félelemben tartottak elsősorban az osztályidegenek ellehetetlenítését szolgálták, közülük is a „kulákok, a horthysták és a horthysta üzemtulajdonosokét".

Amnesztia

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiadta a közkegyelem gyakorlásáról szóló 1953. évi 11-es számú törvényerejű rendeletet. Az ehhez kapcsolódó végrehajtási rendelet azonban nem született meg. Feloszlatták az internáló táborokat, s valóban hétszázötvenezer ember fellélegezhetett.

Ebben a háromnegyed millióban benne voltak a már említett kihágási bűntettet elkövetők is. Ezek száma volt egyébként a legmagasabb. Az embereket elengedték ugyan, de továbbra sem tudtak emberhez méltó életet élni. Tudni kell, hogy a deportáltakat és a Budapestről kitelepítetteket valamennyi ingó és ingatlan vagyonukat megfosztották. Elkobzott vagyonukat 1953 után sem kapták vissza. Nem volt hova menniük, így földönfutóvá váltak. Pőcze Tibor rendőr vezérőrnagy azt javasolta, hogy a zárt táborok egykori lakói és a Budapestről kitelepítettek régi lakóhelyükre akkor sem térhetnek vissza, ha régi lakóhelyük nem letelepedési engedélyhez kötött helység. Ha azonban az ilyen személyek a régi lakhelyükre tilalom ellenére is visszatérnek, ott a távozásuk idején visszahagyott, a végrehajtó bizottságok által végleges jelleggel kezelésbe vett vagy más személynek átadott ingatlan és ingó vagyontárgyaikat és a régi lakásaikat vissza nem vehetik, illetőleg azok nekik vissza nem adhatók.

A törvénysértő perek kezdeményezői és irányítói ugyanazok voltak, mint akik kezdeményezték és irányították a politikai perekben elítéltek rehabilitálását és a törvénysértések többi áldozata személyes szabadságának visszaadását. Méray Tibor a következőket írta: "Csak egyetlen réteg volt, amely értetlenül és ellenszenvvel fogadta az új programot: a kommunista funkcionáriusok csoportja. Sem súlyát, sem számát tekintve nem elhanyagolható gárdáról van szó. A párt-uralom egyetlen évtizede alatt sikerült kitenyészteni – régi illegális harcosokból, fiatal hívőkből és nagyszámú karrieristákból – egy olyan többszázezer főnyi emberfajtát, amely a párt jóvoltából megszállta az ország kulcspozícióit, a pártszervezetek fizetett állásait, a minisztériumokat, a hadsereg, a rendőrség és az államvédelem vezető helyeit, a szakszervezeteket, a sajtó, a művészet, a sport irányítóposztjait – röviden minthogy minden a párt és az állam kezében volt: az ország egész életét". Ráadásul 1953. október 13-án hoztak egy rendeletet, hogy aki osztályidegennek, kuláknak, volt tőkésnek, rendszerellenségnek stb. minősül, azt, annak családját és gyerekeit továbbra is figyelni kell. Ez a rendelet az 1989-es rendszerváltásig hatályban volt. A másik komoly probléma az volt, hogy ezek az emberek nem tudták igazolni a táborban eltöltött éveiket. Nem tudtak elhelyezkedni, nem kaptak munkát. Az 1953-as amnesztiarendelet egyetlen pozitív következménye a táborok megszüntetése volt. A deportáltak és kitelepítettek akár visszaköltözöttek akár nem a korábbi lakóhelyükre nulláról indultak, mosókonyhákba, pajtákba, egyéb gazdasági épületekbe költözhettek. A család szétszakadt, mert a szülők igyekeztek taníttatni gyermekeiket, akik jó barátoknál vagy rokonoknál kaptak egyenként elhelyezést. (A családok számára '56 reményt adott, hogy a csalódás még kegyetlenebb legyen. Esterházy Péter szavaival ismét megesett az emberekkel a legnagyobb baj, ami diktatúrában érheti őket, hogy reménykedni kezdtek. „De ez azután többet nem fordult elő." – írta Esterházy. Péter a Harmonia Cealestis c. könyvében.)

"A közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényerejű rendelet és a rendőrhatósági őrizet alá helyezés intézményének megszüntetéséről, valamint a kitiltások feloldásáról szóló Minisztertanácsi határozat végrehajtása"
1953

Szabadulás indoka és a személyek száma

Börtönök (katonai börtönök is) 15761
Internáló táborokból szabadult 5074
Hortobágyi zárt táborokból 7281
Budapestről kitelepített 13670
Vidékről kitelepítettek 1194
Rendőrhatósági felügyelet feloldása 4570
Büntetőbíróságok a pénzbüntetést törölték 21181
Kihágási bíróságok –
Elzárásbüntetés végrehajtásának törlése 4697
Pénzbüntetés törlése 188790
Pénzügyi, kihágási bíróságok – pénzbüntetés törlése 217784
Kihágási eljárás megszüntetése 229263
Büntetőbíróságok – eljárás beszüntetése 21141
Ügyészség és rendőrség nyomozás megszüntetése 7646
Bíróságok közkegyelmi mentesítése 11 591
1/3 kedvezmény 547
Összesen: 750190

A Köztársasági Elnöki Hivatal tanulmánya abból az alkalomból, hogy Dr Sólyom László köztársasági elnök 2007.10.13-án felavatta a kitelepítésben elhunyt áldozatok jelképes sír emlékművét.

2007. október 13.
Sólyom László köztársasági elnök Ebesen részt vett és beszédet mondott a kommunista diktatúra magyarországi munkatáboraiban elhunyt ártatlan áldozatoknak emléket állító síremlékmű avatásán.
 Ebes: Dr Sólyom László a kitelepítést túlélőkkel és az áldozatok hozzátartozóival beszélgetEbes: Dr Sólyom László a kitelepítést túlélőkkel és az áldozatok hozzátartozóival beszélget

Sólyom László beszéde

Tisztelt Megemlékezők!
Az ebes tábor egykori lakói, túlélői!

Hallottuk az egykori táborlakó megrendítő emlékezését; hallottuk a történész mértéktartó, pontos, tényszerű leírását a hortobágyi kényszermunkatáborokról. Ezek után nekem azt a kérdést kell feltennem, miért is vagyunk itt. Mi a célja és mi az értelme ezeknek az összejöveteleknek, immár sokadszor; mit fejez ki az, hogy az úgynevezett telepesekről itt egy állandó kiállítás látható; mi a jelentősége annak, hogy ma síremlékművet avatunk az itteni rabságban meghaltak emlékére? Miért jött el erre a megemlékezésre a Magyar Köztársaság államfője?

Mi tört itt felszínre fél évszázados hallgatás után? A táborokról alig tudott az ország népe. Akiket innen 1953-ban elbocsátottak, őket a parancs és a félelem némaságra kárhoztatta. És aki visszatér, nem ismer rá egykori szenvedései színhelyére. Eltűntek a rizsföldek, a gyapotföldek, nincsenek meg az épületek. Talán a természet is visszaveszi jogait a Hortobágyon. Ám hasonlóképpen süllyed el és alakul át a múlt az emlékezetben is. S ha ez igaz az egyes emberek emlékeire, még inkább igaz a nemzet tudására saját történelméről.

Ahogy lazult a hallgatás kényszere, kikerültek a sors-elbeszélések, a kényszermunkára hurcolás, és a telepesek életének történetei a legszűkebb családi körből. Még a múlt rendszer végnapjaiban megszülettek az első dokumentumfilmek és tanulmányok – legnagyobb hatással a Gulyás testvérek filmje, a Törvénysértés nélkül. A rendszerváltást előkészítő igazság-felfedezések és leleplezések mozgósító ereje azonban az új rendszerben hamar elmúlt. Ezért fontos, hogy a volt telepesek, a volt rabok egymásra találtak, és megszervezték magukat. A találkozók, a megemlékezések, és másfelől a velük együttműködve folyó kutatások nem engedik elveszni a múltat. A könyvek – akár a szépirodalom, akár a szakmai tanulmányok -, a kiállítás, és most ez az emlékmű is már az utókornak szólnak – de még a személyükben érintettek, a kényszermunkát sorsukban hordozó emberek üzenetei.

Ki kell tehát lépni az ország nyilvánossága elé – és be kell lépni a magyar történelembe. Meg kell ezt tenniük azoknak, akiket telepeseknek neveztek, elsősorban saját magukért, de a nemzetért is, azért, hogy bekerüljenek a nemzet emlékezetébe, és hogy teljesebb és igazabb legyen az emberekben az ötvenes évekről alkotott kép.

Ez a múlt, az önök múltja egyértelmű. A táborokban a jogtalanság jogtalanság volt, az önkény önkény, a szenvedés szenvedés és a halál halál. És a segítség segítség, a megőrzött emberség pedig emberség. Az annak idején kikényszerített titkosság mára előnnyé változott: mivel a táborokról nem tudott a közvélemény, nem terjesztett az állami propaganda sem utólag hazug magyarázatokat. Itt nem volt a „forradalommal" szemben „ellenforradalom", és itt nem merné senki mondani ma sem, hogy ahány ember, annyi Hortobágy.

Egymás után kerülnek fel a térképre azok a kényszermunkatáborok, amelyekbe bármilyen bűncselekmény vagy akár rendszerellenes tett nélkül, rendőri határozatra, jogorvoslati lehetőség nélkül, határozatlan időre hurcoltak el egész családokat – sokszor még a véletlenül ott tartózkodókat is. Szállóigévé vált a foglyok közt az úgynevezett fogadóbeszédek tipikus fordulata: magukkal fogjuk megzsírozni a földet. Eszerint a fogság örök időre szólt. A 12 zárt, rendőrileg őrzött hortobágyi tábor lakóit 451 helységből szedték össze: zömükben a jugoszláv, illetve az osztrák határsávból. Irataikat elkobozták, törvényen kívül és állandó fegyveres őrizet alatt több mint 2500 család, megközelítőleg 8000 ember raboskodott és végzett mezőgazdasági kényszermunkát a Hortobágyon. Az ide vonatkozó belügyminiszteri utasítás világossá teszi, hogy nem büntetésről, hanem megelőző intézkedésről volt szó. Az elhurcoltak személye és – sosem konkretizált – ellenséges magatartása veszélyt jelent a társadalomra, ezért szükséges a szigorú szabadságkorlátozó intézkedések alkalmazása – mondja a Belügyminisztérium. Helyzetüket jogilag sosem tisztázták.

A deportálások lefolyása – a település körbevétele, az éjszakai rátörés a kiszemelt házakra, az azonnali elszállítás, meggondolt csomagolásra szinte időt sem hagyva, majd a szó szoros értelmében állati körülmények közé érkezés és így tovább – az önkényuralmi rendszerek akcióinak sémáit követte. A Szovjetunióba szállítástól rettegő foglyok között útközben fel is merült a párhuzam a zsidók elhurcolásával, illetve a németek kitelepítésével. Ha ezeket a kísértetiesen megismétlődő jogtipró akciókat, az ellenségnek nyilvánított csoportok száműzését a társadalomból kényszermunkatáborokba, ha mindezt e rendszer jellemzőjének vesszük, épp olyan állandósággal és jellemző módon mutatkozik meg az emberség, az összetartás és segítségnyújtás az áldozatok oldalán. A Hortobágyra családokat hurcoltak, gyerekekkel, öregekkel. A munkaképtelenek eltartása a közösségre hárult, és itt különös jelentősége volt az orvosi segítségnek, vagy az iskolai oktatás megszervezésének. Nem feledkezhetünk meg a külső társadalom, a „szabadok" szolidaritásáról, amelyről oly sok emlékezésben szó van. És azokról sem, akik a szabadulás után, 1953-ban befogadták a minden vagyonuktól megfosztott egykori telepeseket, akik nem térhettek vissza otthonaikba, nem mehettek vissza a határsávba és a nagyvárosokba sem. Így az innen szabadultaknak – minden rokoni vagy baráti segítség mellett is – újra kellett kezdeni az életüket – másként fogalmazva: kettétört az életük. És a múlt rendszerben egész végig viselték a hátrányos következményeket.

A rendszerváltás utáni csekély, szimbolikus kárpótlás vagy nyugdíj-kiegészítés a kitelepítés jogtalanságának és igazságtalanságának elismerését jelentette. A megtörténtet azonban nem tudta visszafordítani, és a károkat helyreállítani sem tudta. A jog által nyújtott elégtétel ugyan elégtétel, de nem elegendő. A lélek sebeit csak az gyógyíthatja be, ha a telepesek sorsa napvilágra kerül. De nem elegendő, ha az emlékezések ebben a körben maradnak, ha az olyan találkozókra, mint a mai, csak az egykori telepesek jönnek el. Remélhetjük, hogy minél több emlékezés fog fennmaradni az utókor számára. Azonban az embereknek már most is tisztázniuk kell a viszonyukat ahhoz, ami napvilágra került. Az emlékek feltárása, az egyéni sorsok megismerése akkor tölti be a feladatát, ha összeáll belőle a rendszer képe, a Rákosi-rendszer működésmódja, módszerei, mint amilyen az ellenségkép megalkotása majd az ellenség megsemmisítése, a végrehajtó szervek tipikus magatartása, az emberi élet és az egyén értéktelensége a rendszer szemében. A közvetlen történéseket, amelyeket az emlékezés is őriz, bele kell azután helyezni a korszak összefüggéseibe. Így nyernek majd választ azok a kérdések is, amelyeket a túlélők gyakran feltesznek: hogy történhetett meg ez, és miért pont velem?

Végül is arról van szó, hogy ennek az ötvenes évek elejéről, a kommunista uralom kezdeti szakaszának jellegéről a valóságnak megfelelő kép alakuljon ki a köztudatban. Ilyen megbízható tudásra a közelmúltról óriási szükség van ahhoz, hogy biztosabban tájékozódjunk a mában, a mai konfliktusokban is. Talán nem erőltetett a példa: tudnunk kell, hogyan és miért történt a magyarok kitelepítése Szlovákiából alig néhány évvel a hortobágyi táborok előtt. Ennek ismerete is szükséges ahhoz, hogy ne érzelmektől vezérelt, hanem megalapozott álláspontot képviseljünk a Benes-dekrétumokról szóló vitában. A telepesek sorsa, annak politikai és gazdasági háttere pedig fontos annak megértéséhez, hogy mi vezetett az 1956-os forradalomhoz. Márpedig az ötvenhatos forradalom a mai Magyarország alapja. Ha a forradalom értékelésében valótlan állítások vezérelte indulatok jelennek meg, ezzel szemben a mi érzelmeinknek pontos történelmi tudásra kell támaszkodniuk.

Mondhatnék pontos érzelmeket is, mert a történelem tisztázásának feladata nem válik el, és nem ellentétes sem az emlékezés vigaszával, sem az áldozatokról való méltó megemlékezéssel. Köszönöm mindnyájuknak, hogy őrzik a deportálások és a telepes-sors emlékét, hogy ilyen sokan eljöttek, hogy megteremtik azokat az emlékhelyeket, ahol majd a következő nemzedékek ösztönzést kaphatnak arra, hogy beleszőjék a hortobágyi munkatáborok történetét az őbennük élő magyar történelembe. Ennél nagyobb elégtételt azok sem kaphatnak, akik nem élték túl a tábor szenvedéseit, és akiknek emlékére ma síremléket állítunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük