Tomcat: Lebontják a Kökit
3 perc olvasás
TomcatMilyen különös a sors játéka: évek óta megy a vita a kőbánya-kispesti felüljáró üzleteiről, hogy most ki kell és lehet-e onnan penderíteni a magyar kisvállalkozókat egy multi kedvéért vagy sem. Erre a Jóisten megunta a hülyéskedést, és küldött egy bazi nagy kamiont, ami a túlméretes rakományával elsodorta a francba az egész építményt. Volt-nincs vita, van helyette bontás. Amúgy is egy széjjelrohadt nejlondoboz volt már csak az egész, ideje szebbet húzni a helyébe.
TomcatMilyen különös a sors játéka: évek óta megy a vita a kőbánya-kispesti felüljáró üzleteiről, hogy most ki kell és lehet-e onnan penderíteni a magyar kisvállalkozókat egy multi kedvéért vagy sem. Erre a Jóisten megunta a hülyéskedést, és küldött egy bazi nagy kamiont, ami a túlméretes rakományával elsodorta a francba az egész építményt. Volt-nincs vita, van helyette bontás. Amúgy is egy széjjelrohadt nejlondoboz volt már csak az egész, ideje szebbet húzni a helyébe.
Pedig valaha nem volt az ronda. Amikor gyerek voltam, még csillogó-villogó, sci-fi építmény volt Kőbánya-Kispest, a szocialista építészet új remeke, tiszta és rendezett. Különlegessége volt az automatás büfé, ahol szendvicset, süteményt, üdítőket és kávét árusító gépek sorakoztak. Kétforintosokkal működött, azokkal a régi, réz kettesekkel, amiből mindig volt Nagypapánál egy csomó, mert a telefonba is az kellett. Tiszta Star Trek, akarom mondani inkább Pirx kapitány volt: bedobjuk a pénzt, zúg a gép, leesik a pohár, belefolyik a lötyi, kivesszük, és lépünk a következőhöz, amiből sonkás zsemlék forgolódnak elő hat, illetve párizsis zsemlék négy forintért. Tiszta, fehér márványasztal mellett költhette el az uzsonnáját az utazó, míg a vonatra várt. Az automata büféből ma már csak egy ócska tábla van meg a folyosó mennyezetén, ami egykor kivilágítható volt. Akkor még működtek a lámpák. Nekem egyébként nyolc-tíz évesen az is élmény volt itt, hogy a metró kijött a föld alól, és egészen közel ment el a titokzatos vasúti építményekhez, amelyek körül nagy, mozdonyféle járművek álltak, néha még igazi kézi hajtányok is. S innen lehetett továbbmenni Ferihegyre is, ahol meg lehetett nézni a fel- és leszálló repülőgépeket. Akkor még repültek, nem a skanzenben álltak.
Eltelt harminc év, és már bontják is a koszos csővé silányult egykori csodát. Szétszaladnak a hajléktalanok, odalesz a vastagon mocskos, kopott gumipadló, nincs többé büdös olajszag a kétes tisztaságú büfékből, és nem teszik reggelenként a hatalmas bund gyrost a padlóra. Leszedik azt a táblát is, ami egykor a gépvilág csodáinak lakhelyét jelentette nekem, szegény Nagypapa ketteseinek végzetét, és az egykor csillogó üveg is koszos törmelékként hever majd egy sitthalmon. Kőbánya-Kispest átalakul, talán még a felrepedezett aszfalt helyére is kerül új.
Aztán majd az is tönkremegy, és mire hatvan-hetven éves leszek, én már a harmadik Kökire viszem az unokámat, ki tudja, mit látni ott. Ha még lesz mit látni. Elmesélem majd neki, hogy hiába épül valami acélból és betonból, nem biztos, hogy túlél minket. Talán mesélek majd neki az üresen ásítozó plázaromokról is, hogy azok is milyen csillogó csodák voltak, a Pénznek és a Fogyasztásnak emelt paloták, amíg minden el nem fogyott, és itt nem maradtunk magunkra, pazarolni való jövő nélkül. Se automata büfé, se gyros…
