KabaKabaI .A téma időszerűsége (1*)

Aki az iszlám és a többi egyistenhívő (monoteista) vallás társadalmi és kulturális befolyásának tekintetében tájékozódni akar, annak a világvallások térképét kell maga elé képzelnie. Azonnal látni fog két dolgot: egyrészt, hogy a „Könyv" vallásai – a zsidóság, a kereszténység és az iszlám – történelmileg egymásra épülnek. Köztük legősibb a zsidók vallása, majdnem hatezer éves, pontosabban 5768.

KabaKabaI .A téma időszerűsége (1*)

Aki az iszlám és a többi egyistenhívő (monoteista) vallás társadalmi és kulturális befolyásának tekintetében tájékozódni akar, annak a világvallások térképét kell maga elé képzelnie. Azonnal látni fog két dolgot: egyrészt, hogy a „Könyv" vallásai – a zsidóság, a kereszténység és az iszlám – történelmileg egymásra épülnek. Köztük legősibb a zsidók vallása, majdnem hatezer éves, pontosabban 5768.

A kereszténység pedig 2000-ben ünnepelte alapításának második évezredét és belépett a harmadikba. Az iszlám a legfiatalabb, alig tudhat másfél évezredet maga mögött (1429). Követőinek számát tekintve a legfrissebb megbízható adatok szerint egymilliárd kétszázmillió.1 Ez a második legnépesebb világvallás. A kettő -kereszténység és az iszlám – együtt teszik ki a ma élő emberiség néhány év múlva hétmilliárd földlakójának több mint felét. Másrészt felfedezi, hogy az iszlám kiváltképpen arab vallás, mert az Arab-félszigeten, közelebbről Mekkában és Medinában alapította Mohamed próféta a Kr. u. 7. században, és különböző okok miatt hihetetlen gyorsasággal terjedt el majdnem az egész világon.

Elnevezésük okozhat bizonyos zavart. Hívják őket mohamedánoknak, a próféta híveinek, muzulmánoknak, sőt szerecseneknek és izmaelitáknak is. Mivel pedig ez a vallás határozottan elítéli minden élőlénynek, így az embernek az ábrázolását vagy imádását, az iszlám szót tartja a legmegfelelőbb megnevezésnek. Ez az arab „aslama" ige – feltétlen alávetettségben lenni -melléknévi igeneve, jelzős alakja. Ebből ered a muszlim szó, ami azt jelenti, hogy „az isteni akaratnak teljesen alávetett", azaz hívő. Muszlim az, aki feltétel nélkül alávetve magát Allahnak, Istennel és önmagával megbékül. A tiszta hit elfogadása, a maradéktalanul Istennek való átadottság, a szilárd és megingathatatlan egyistenhit. Tömören fejezi ki hitvallásuk: „nincs más Isten, mint Allah és Mohamed az ő prófétája". Felfogásuk szerint Istennek, azaz Allahnak nagyon sok szép neve van: könyörületes, örökkévaló, kegyelmes, irgalmas, mindenható, mindentudó, aki a tökéletes és végleges isteni kijelentést Mohamed prófétán keresztül adta az emberiségnek. Ezért a prófétát megilleti a „megdicsőített" jelző. Mégis a muszlimok sértésnek tekintik, ha mohamedánoknak nevezik őket.

Az Arab-félszigetről, ahol a vallást alapították, az iszlám rövid idő alatt terjedt el először az egész Közel- és Közép-Keleten, Palesztinában, Egyiptomban, Tunéziában, Libanonban, Irakban és Iránban igen jelentős, több milliót számláló muszlim többség él. Közép-Ázsiában, az indiai kontinensen egészen Kínáig eljutottak. A legnépesebb iszlám közösséget Indonéziában találjuk (191 millió), valamint Pakisztánban (144 millió), amit Banglades követ (127 millióval). Afrikának északi, valamint nyugati és keleti partjain, sőt a Szaharától délre is vannak sokmilliós lakosú iszlám országok. A volt Szovjetunió szétesése után (1991) egész sor kaukázusi és közép-ázsiai köztársaság jött létre (Azerbajdzsán, Kazahasztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán) és mások, amelyek iszlám többségűek. Európában a Török-Oszmán Birodalom a második évezredtől kezdve a Balkánon hódított meg egyre nagyobb területeket. A 17. században történt kiszorításuk után is egész máig muszlim népcsoportok élnek több helyütt (Albánia, Bosznia, Bulgária). Napjainkra pedig Nyugat-Európában és Észak-Amerikában az emigráció következményeként alakultak ki sajátos iszlám diaszpórák.

Az iszlám vallás bemutatása magyar nyelvterületen kényes kihívás. A régi és a mostani

1* Ez a tanulmány „Zsidóság, kereszténység, iszlám közös etikai tanításai" címmel az Ökumenikus Tanulmányi Füzetek 15. száma (1997. június) bővített változata (Budapest, 2008). A bibliai idézetek a Magyar Bibliatanács által 1990-ben megjelentetett fordítás szövegei. A Korán fordítások Simon Róbert (Prométheusz könyvek, 17, Helikon Kiadó, Budapest, 1987.) „Korán" című kötetéből valók Lachner Pál ezredes, protestáns tábori püspök kezdeményezésére készült a tanulmány.

Magyarország az iszlám hódításban nemcsak katonai, hatalmi terjeszkedéssel állt szemben, hanem mint keresztény kultúra ennek a vallásnak a híveit „hitetlen, pogány ellenségnek" is tartotta, amellyel szemben a keresztény Nyugatot védte. Himnuszunk Istent magasztalja azért, hogy „zászlónk gyakran plántálád vad török sáncára". Sajnos a magyarság véres csatákban némelykor alulmaradt. Az iszlám birodalom oszmán-török ága súlyos csapásait a nemzet saját bőrén érezte a 150 évig tartó török hódoltság idején, sőt még tovább is. Természetes, hogy a magyar történelmi emlékezet legkülönbözőbb formái – tankönyvek, irodalom, költészet, várromok, festmények – máig hordozzák a „pogány" törökkel vívott hősies harcok kitörölhetetlen nyomait. Csak néhányat említve utalunk arra, hogy két éve ünnepelte az ország a nándorfehérvári2 diadal (1456) hőseit, különösen Hunyadi Jánost. Rájuk emlékeztet minden délben a harangszó. Kitörölhetetlen emlékként él bennünk Zrínyi Miklós híres „kirohanása" (1566), amit a dédunoka, Zrínyi Miklós (1620-1664) „Szigeti veszedelem" című eposza énekel meg. Mohács tragédiájáról (1526) nem is beszélve, és az ország három részre szakadásáról, valamint az erdélyi fejedelmeknek a „német maszlag és török áfium" közötti katonai és politikai egyensúlyt kereső küzdelmeiről. És ki ne ismerné magyar nyelvterületen Gárdonyi Géza „Egri csillagok"-át, vagy Arany János „Szondi két apródjá"-t?

Közbeszédünk bőven tartalmaz muszlim vallásból származó, arab és török hátterű szavakat. Ilyenek: janicsár, gyaur, sejk, bég, pasa, fakír, minaret, mufti és mások. Ennek a szókincsnek most bővülnie kell, mert az új viszonyok, az újsághírek és az elektromos tudósítások tele vannak olyan számunkra teljesen új kifejezésekkel, mint intifada, ajatollah, tálib, mudzsahid. A szunnita-síita ellentétekről vagy a Hezbollahról gyakran hallunk. Ezeket érteni kell ahhoz, hogy megfejthetöek legyenek a globalizáció és az információáradás nyomán mindannyiunkat elözönlő híradások. Már ennyi meggyőzhet mindenkit arról, hogy témánk nemcsak vallási, hanem nagyon is aktuális.

II. Mohamed életútja

A mai iszlám megértéséhez elsősorban alapítója, Mohamed próféta életrajzának ismertetése szükséges. Az első összefoglaló biográfiáját már a 8. században ismerték, és azóta hosszú sora jelent meg a próféta életét bemutató írásoknak. A Kr. u. 570-ben előkelő családban született Mohamed gyermekként szegényes anyagi körülmények között élt. Szülei korai halála után apai nagyapja vette gondozásba és egyik nagybátyja, Abu-Bakr, az első tanítvány (talibán) nevelte fel. A pásztorfiú, majd a tevehajcsár ifjúból kereskedő lett. Már ezt jó ideje megelőzően Mekka városa élénk üzleti csomópontként működött, mivel az észak-dél, kelet-nyugat útvonalon haladó karavánok kereszteződésében feküdt, és virágzó piaca kötötte össze a mesés Indiát egyrészt a Földközi-tengerrel, másrészt a szíriai Damaszkuszi Egyiptommal. Mohamed a gyakori karavánutak során találkozhatott mind a zsinagógák zsidó, mind a keresztény egyházak közösségeivel. Valószínűnek tartható azonban, hogy sem a Tórát, sem az Újszövetséget behatóan nem ismerte, jóllehet a Koránban gyakran szerepelnek bibliai személyek és szófordulatok. Mekka városa jóval Mohamed fellépése előtt az arab sokistenhívő (politeista) vallások és zarándokutak középpontjaként a kor kereskedelmi életének jelentős tényezőjeként szerepelt. A tehetséges fiatalember egy gazdag özvegynek, Kadidzsának a szolgálatában állt, akit feleségül is vett. Hamar meggazdagodott. Kadidzsával boldog házasságban élt, és négy leányuk született.

Prófétai elhívatását 40 éves korára teszik az életrajzírók. Az isteni kinyilatkoztatásokat fokozatosan 23 éven át nyerte el, mialatt egy Mekka melletti barlangrendszerben visszavonultan remeteként és magányosan élt. Olyan víziói támadtak, amelyek egész további életét meghatározták. A Bibliából is ismert Gábriel angyal (Lk 1,19) jelent meg neki, és egy selyemkendőre írt szöveget tartott eléje, felszólítván, hogy azt hangosan ismételje, mondja fel. Először nem akart engedelmeskedni, de az isteni küldött olyan erővel parancsolt rá, hogy engednie kellett. Mohamed azt kérdezte tőle, mit kell mondania? Erre hangzottak fel az angyal szavai, amelyet a Korán így ír le: „Hirdess Urad nevében, aki teremtett, vérrögből teremtette az embert. Hirdess! A te Urad a legnagylelkűbb, aki írótollal tanított, megtanította

az embert arra, amit nem tudott" (96,1-5. szúra.).3 Miután Mohamed hazatért, elbeszélte látomását feleségének. Kadidzsa meg volt arról győződve, hogy férje isteni elragadtatásban részesült. Ezek a víziói egyre többször előfordultak. Ámde az általa közvetített isteni üzenetekről a mekkai politeista bálványimádók nem akartak hallani. Nem fogadták el, hogy Allah küldöttje. Eleinte csak kevesen hittek neki, felesége és szűkebb családi köre vált követőjévé. Több mint 12 éven át nem sikerült megnyernie az arabok többségét, sőt gúnyolták és megvetették, határozottan elutasították tanításait.

Allahnak Mohamedhez intézett üzenete tulajdonképpen két mondanivalóból állott: a sokistenhívő arab bálványimádókkal szemben az egyetlen Istent, Allahot hirdette és az utolsó ítélet eljövetelét. Ezért miután felesége és nagybátyja meghalt, el kellett menekülnie Mekkából, és az onnan 300 km-re északra fekvő Medinába „futott" követőivel együtt. Ezt nevezik a próféta „első futásának", a „hedzsrának", amire 622-ben került sor. Uj helyén, Medinában immár elfogadottabbá lett beszéde, az egyetlen Istenről, Allahról szóló üzenete. A hedzsra, az út Mekkából Medinába nem „menekülés" vagy „futás", ahogy mondani szokták, hanem szabad döntés következménye volt. Ettől az évtől számítják a muszlim naptár kezdetét, ami 622. július 16. Most 1429-et mutat az iszlám naptár, amely holdéveket számít. Új helyén, Medinában a próféta beszéde elfogadottabbá vált, amikor az egyetlen Istent, Allahot hirdette. Medinában alakult ki az első iszlám vallási közösség, amelynek életét teljesen Mohamed szabályozta és alakította. Ezzel személyében új vallási vezető és államférfi lépett fel.

Ekkor kezdődött el az a tíz éves időszak, ami alatt Mohamed megfogalmazta az iszlám vallás alapelveit. A vele együtt Mekkából kivándoroltak és a medinai vendéglátói voltak az első, szélesebb körű iszlám közösség, az „ummah" tagjai. E tíz év alatt a gazdag kereskedőből sokat töprengő hitbuzgalmi és előrelátó, okosan számító, gátlástalan államférfi formálódott, aki előtt egyetlen cél lebegett. Az, hogy minél szélesebb körű társadalmi közösséget szervezzen és irányítson. Ezek a törekvései sikerrel jártak, mert az egymással szembenálló arab törzseket összebékítette és néhány év alatt Medina vitathatatlan urává lett, mint „békebíró". Megerősödve támadást intézett a mekkai kereskedők ellen, és a várost 627-ben visszafoglalta. Azt megtisztította a bálvány szentélyektől, és központi zarándokhellyé tette, ami anyagi fellendülést is hozott a városnak, sőt a mekkaiak váltak legbuzgóbb híveivé.

Mohamed nagy tekintéllyel tért vissza Medinába, ahol eredményeit látva a különböző arab törzsek egymás után csatlakoztak az általa alapított új valláshoz, ami közös nemzeti üggyé alakult az addig egymással torzsalkodó és véres háborúkat vívó törzsek számára. Allah küldöttje, mint a közös imádság vezetője, imámja, a teokratikus államrend legfőbb méltóságára emelkedett. Olyan abszolút hatalmat gyakorolt, mint egy uralkodó, de szerényen csak „Allah parancsai végrehajtója" címet viselte. Életvitele nagy gazdagsága és sikeres hadjáratai ellenére, rendkívül egyszerű maradt. Három dologban mégis kivételt tett: szerette a jó ételeket; kedvelte a finom illatokat, és a nőkkel való viszonyát Kadidzsa halála után megváltoztatta, miután nagybátyja leányát, Fatimát feleségül vette. Tőle származott a kalifátusban szerepet játszó Ali, a síiták első imámja. Mohamed fiú utódot nem hagyott hátra, mert ezt a halál megtagadta tőle. Medinában, 632-ben halt meg váratlanul egy, a bizánci birodalom elleni hadjárat előkészítése közben. Ekkor már az Arab-félsziget minden nomád törzse az iszlám közösség tagjának vallotta magát. A próféta halálával lezáruló szakaszt az iszlám történetében két megállapítással lehet jellemezni: új közösségek alakultak ki, amelyeknek vallási vezetőit imámoknak, előimádkozóknak nevezték. Ezzel egyidejűleg olyan társadalmi-állami szervezet épült ki, ahol többé nem a törzsi hovatartozás számított, hanem a vallás és a vele összefonódott államrend. A vallás és az állam szervezete szétválaszthatatlan egységben jelent meg, és előállt a muszlim közösség teljes vallási-politikai azonossága.

III. Az iszlám birodalom kialakulása és változásai

Az új vallásból táplálkozó hatalmi közösséggel az Arab-fél szigeten olyan erő lépett a történelem színpadára, amely meglepő gyorsasággal terjeszkedett az arab nyelvterületen. Hamarosan harcosan hódító birodalmi jelleget öltve konkurensévé vált az akkor létező két

impériumnak: a kelet-római császárságnak (Bizánc) és a perzsa nagykirályságnak. Mohamed halála után követői és az új vallási jellegű állam azonban súlyos válságba került azáltal, hogy a próféta kijelölt utód nélkül halt meg. Megjelentek a próféta leszármazottjai és a tanításait elsőként követők közötti ellentétek. Az arab törzsek magukénak érezték az új államot, mert az ősi arab hagyományokat magába olvasztotta, és az akkori kornak megfelelően tovább fejlesztette azokat. A dilemma abban jelentkezett, hogy választaniuk kellett az ősi arab szokás szerinti vének tanácsa döntése és a családi örökösödés előírásai között. Az utódot kalifának nevezték, ami képviselőt, azaz Allah földi helytartóját jelentette. Az első kalifa a Mohamedet felnevelő nagybácsi, Abu-Bakr lett, amivel a feszültséget áthidalták. Az első kalifának sikerült rövid, alig két éves uralkodása alatt (632-34) megakadályozni az egymással szembenálló törzsek szétesését. Ehelyett a harcos terjeszkedést tovább folytatta. Sőt a második kalifa, Umár (634-44) működése nyomán ez a folyamat tovább haladt. A harmadik kalifa, Uthman (644-56) meggyilkolása után visszatértek a vérszerinti trónutódlás intézményére, és a próféta vejét, második feleségének, Fatimának a férjét, Alit választották kalifának a 656-61 közötti öt esztendőre. De a szakadás veszélye az arab közösségen belül továbbra is megmaradt, mert a választással kijelölt utódlás és a vérszerinti örökösödés hívei közötti feszültség továbbra is fennállt.

Ezen a ponton kitérést kell tenni annak érdekében, hogy a szunnita-síita felekezetek közötti ellentét mélyebb gyökereire rámutassunk. Láttuk, hogy a negyedik kalifáig – aki Ali néven Mohamed veje volt – a vegyes megoldás jegyében követték egymást a kalifák. Alit azonban véres csatában legyőzte 661-ben egy gazdag mekkai családból származó kalifa. Ebbe Ali utódjai nem nyugodtak bele, és egyik fia, Húszéin pártot, arabul Siát alapított és megindította a mekkai kalifák elleni harcot. Medinából Irakba költözött, hogy híveivel tovább folytassa a csatát a vérszerinti utódlásért, mert visszamenőleg az első kalifákat trónbitorlóknak tartotta. Ő azonban az iraki Karbalában vesztes lett (680-ban). Csak egy fia maradt, akit az általa alapított párt, a Sia imámnak választott, mivel a síita felekezetben a vezetőt nem kalifának, hanem imámnak nevezték. 0 vitte tovább a síita irányzatot, amelyben erős mártír kultusz alakult ki, mivel a bagdadi kalifák üldözték, sőt sokszor meggyilkolták a Sia vezetőit. A Sia így tulajdonképpen egy iraki eseményhez kötődik. Onnan terjedt át Iránba, ahol államvallássá tették, és a 16. században kialakult egy síita dinasztia. Ettől az időponttól kezdve a bagdadi kalifák és a síita imámok között szakadatlanul dúlt a harc, mivel Ali két fiát, Haszánt és Huszeint tekintették csak törvényes második és harmadik imámnak. Ezt követően a síiták 12 imámot választottak, akiknek sírjai Medinában, Iránban és Irakban kegyhellyé és zarándokhellyé lettek. Ezekben a városokban díszes paloták, kegyhelyek és szentélyek épültek emlékükre és tiszteletükre. A li. síita imám fiúutód nélkül halt meg, ámde hívei azt állították, hogy mégis volt fia, akit a gyilkosságtól megmentve apja elrejtett. Így alakult ki a 12. rejtőzködő, „titkos imám" története, akinek az eljövetelét a síiták ma is várják. Hitük szerint a rejtőzködő imám visszajön, hogy a szunniták által félrevezetett muszlimokat visszatérítse az igaz hitre, és egyesítse. A rejtőzködő imám megjelenéséig a síita jogtudósok közössége – uléma – vezeti a felekezetet. Ezért az 1979-ben kikiáltott Irán Köztársaság Alkotmánya kimondja, hogy csak „ideiglenes" az igazi uralkodó megjelenéséig. A rejtőzködő imámot az addig uralkodóMahdi, a hadvezér képviseli.

Láttuk, hogy az első négy kalifa alatt óriási területek kerültek az iszlám befolyása alá olyannyira, hogy a próféta halála után eltelt alig több mint három évtized idején az iszlám kilépett az arab területekről. Megindult az idegen népek arabizációja és iszlamizációja. A gyors sikernek a magyarázata, a bonyolult szálak felfejtése rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. Nem lehet ugyanis az új vallást a birodalom gyors terjedése egyetlen okául megjelölni. Túl leegyszerűsített lenne azt állítani, hogy a meghódított lakosságot kizárólag a „kard hatalmával" kényszerítették az új hitre. Az iszlám meglepő terjedését nem is lehet központilag tervezettnek és céltudatos irányításnak tulajdonítani. Az iszlám történetét kutatók „véletlen szerencsék sorozatának" nevezik az okokat, amire egy sajátos arab kifejezés is van, ez a "fatti Lefordítva annyit tesz, mint „isteni nyitás".

Létezik azonban egy sajátos történelmi magyarázat is. Ez abban áll, hogy a kereszténység első évszázadaiban, főleg a negyedik és az ötödikben lezajlott ökumenikus zsinatokat (Nicea 325, Konstantinápoly 381, Efézus 431, Chalcedon 451) és a bizánci császárságot ellenző arabokat megerősítette hagyományaikban az új vallás gyors fejlődése. Ez még kiegészült azzal, hogy az iszlám hódítók igyekeztek a katonai hatalmi terjeszkedés mellett ésszerű kompromisszumokat, „védelmi szerződéseket" kötni az ezeken a területeken már évszázadok óta élő keresztény egyházakkal, az ortodoxiával és a zsidó közösségekkel. Ezeket az egyezményeket az iszlám türelem bizonyítékának tartják, és újabban gyakorta hivatkoznak, emlékeztetnek rájuk.

A hódító muszlimok a „Könyv" (Tóra és Biblia) vallásait követők számára viszonylagos szabadságot biztosítottak. Így egy Chalid Ibn Walid nevű vezír 635-ben a damaszkuszi ortodox püspökkel szerződést kötött. Ebben az arab történészek által készített dokumentumgyűjteménybe felvett írásokban a kalifák képviselői garanciát adtak arra, hogy „egyetlen keresztény épületet sem rombolnak le, azokba nem szabad idegeneknek beköltözni és csak jóban lesz részük, ha az adót megfizetik". Egy másik Jeruzsálem városával 636-ban kötött egyezményben a második kalifa (Umár) szintén biztonsági kezességet nyújtott a város egész lakosságának. Ez a szerződés szó szerint kimondja, hogy „A keresztény templomok lakásként nem használhatók, senki azokat le nem rombolhatja és a hozzájuk tartozó javakat kár nem érheti, de Jeruzsálem lakosainak a többi városhoz hasonlóan adót kell fizetni" (Tabari Annales). Az egyezmény befejező része – idézve a Koránt – a keresztényeket „nem az igazi vallás híveinek" nevezi, bár mint az írás birtokosai az adó megfizetésre kötelezettek, de mégis bizonyos előjogokat élvezhetnek a teljesen hitetlenekkel szemben. Külön elnevezést is kaptak, ami a „dhimmi". Kétségtelen, hogy az előjogok ellenére számos súlyos diszkrimináció sújtotta a keresztényeket. A Korán több helyen félreérthetetlenül beszél erről: „Harcoljatok azok ellen – azok között, akiknek az írás adatott -, akik nem hisznek Allahban és a Végső Napban és nem tekintik tilalmasnak azt, amit Allah és az ő küldötte megtiltott és nem vallják az igazság vallását" (9,29 szúra.). A továbbiakban ennek a Korán fejezetnek a versei éles szavakkal elítélik a zsidókat a keresztényekkel együtt, és Allahot fölöttük állónak nevezik.

Mégis az említett szerződések tették lehetővé a különböző keresztény felekezeteknek Arabia területén és a későbbi iszlám hódítások feltételei mellett – első renden az ortodoxoknak – a továbbélését egészen a mai napig. Jó példa erre Egyiptom, ahol a lakosság a 15. századig kopt keresztény maradt, sőt még napjainkban is népességének 10 %-a ehhez a keresztény felekezethez ragaszkodik, megőrizve az arabizáció előtti egyiptomi nyelvet. Persze az uralkodó valláshoz való tartozás társadalmi előnyökkel is járt. A muszlimok számára olyan érvényesülési lehetőségek nyíltak, amelyekkel a többi egy istenhívők, a „Könyv" vallásainak hívei (zsidók és keresztények) nem élhettek. Mégis volt példa arra, hogy magas katonai rangot jelölő „vezír" pozíciót keresztények vagy zsidó vallásúak betölthettek.

A hatalmas kiterjedésű iszlám birodalomnak volt azonban egy sajátosan kiemelkedő hozzájárulása az egyetemes emberi kultúrához, amelyet az első keresztény ezredfordulót megelőző és követő évszázadokban (900-1300) nyújtott, főleg a spanyolországi mór tudósok révén, amikor a művészet, a tudomány, az irodalom virágzott. A móroknak nevezett arab tudósok egész sora jelzi ezt az időszakot. Az európai kultúra nem feledkezhet el olyan nagy nevekről, mint Avicenna és Averoes. Az egységes politikai hatalom helyét a tudós iszlám tekintélye kezdte elfoglalni. Ebben a vallásban is egyfajta „felvilágosodás" indult meg, és a tudományos fejlődés nyomán a vallási hatalommal szemben az emberi szabad akarat és felelősség gyakorlása került előtérbe. A síiták lettek ennek a „felvilágosodásnak" a képviselői, akik az értelem és a racionalitás jelentőségét hangsúlyozták. A viták főleg abban tükröződtek, hogy központi kérdéssé vált a Korán tekintélyének megkérdőjelezése, illetve a fundamentalizmusa. Ezzel tovább mélyült a szunniták és a síiták közötti szakadás. A szunniták máig nagy erővel a történelmi szokások fontosságát és a hagyománytiszteletet vallják, állítván, hogy a Korán nem emberi alkotás, hanem mindenestül fogva isteni adomány. Ezzel szemben a síita közösség az emberi döntés szabadságát és felelősségét kiemelve

egyfajta reformista irányzatot képvisel.

Az iszlám birodalom fentiekben vázolt gyors terjeszkedése már a 8. század közepére gyökeres fordulatot hozott azzal, hogy Mohamed utódainak, a kalifáknak működése révén megszűnt az iszlám vezetés kizárólagos arab jellege és a kalifák fővárosa nem Mekka, hanem Bagdad lett. Ez egybeesik azzal, hogy a perzsák – ahogy mondtuk – a 15. században elfogadták az iszlám vallási és társadalmi berendezkedés síita változatát. A nagy kiterjedésű birodalommá lett területen új pozíciók alakultak ki, és az önálló államiság igényével léptek fel. Ezek névleg elismerték ugyan a bagdadi kalifákat, mint az iszlám legfőbb méltóságait, de csak adót fizettek, majd lassanként önálló uralkodókká lettek. Az első évezred után a bagdadi kalifa elnevezés üres címmé vált.

Az iszlám történetében a szultanátus kialakulása a ll. században döntő fordulatot hozott. Ezzel kezdődött el az iszlám hódítás második szakasza. Ekkor a kis-ázsiai török törzsek betörtek Iránba, és hatalmuk alá hajtották Afganisztánt (1055). Erejük annyira megnőtt, hogy rákény szeri tették a bagdadi kalifátust a szultanátus intézményének elismerésére. A bagdadi kalifák a hódító törökök vezéreit „szultánoknak^, magyarul uralkodóknak, hatalmasságoknak nevezték. A döntő változás abban állott, hogy a szultánok katonai és politikai hatalmukat többé már nem a vallással legitimizálták, bár az iszlám fejeként továbbra is névlegesen elismerték a bagdadi kalifákat. Ezzel megerősödött a világi és vallási hatalom lassú szétválása az iszlámban is. A kalifák óriási lelki és politikai tekintélye átszállt a török szultánokra, annak természetes elismerésével, hogy a szultánoknak mindig muszlimoknak kell lenniük. De ebben a vonatkozásban mégis változás történt, mert a szultánok államfői döntéseit, rendelkezéseit és parancsait nem tekintették többé a vallási jogrendhez, a sariahoz tartozónak, csupán „rendeleteknek". Ezzel tulajdonképpen a birodalom egyes részei az iszlám saria hatáskörén kívülre kerültek. Megindult a sajátos muszlim „elvilágiasodás", mivel az iszlám jogrend – a saria – és az államigazgatás kezdett elválni egymástól.

A későbbiekben, kiemelkedően a 16. századtól kezdődően különösen három síkon terjedt el az iszlám hatalom: a) a mongol (tatár) hódításban Dzsingisz kán és utódai nyomán, akiknek súlyos csapásait feljegyezte a magyar történelem is (Muhi csata, 1241). A tatár birodalom élén a „nagymogulok" álltak; b) az iráni nagykirálysággal, élén a királyok királyával, más néven a sah in sahhal, aki a 16. században a síita felekezetet már államvallássá tette országában; c) a török-oszmán szultanátussal, amelynek fejei a „nagytörökök" voltak, és a 14. századtól a Balkán-félszigeten nyomultak Európa szíve felé, különösen Konstantinápoly eleste után (1453). Dzsingisz kán örökségét – a tatár birodalmat, amely később lett muszlimmá, és ez által új lendületet adott a hatalmi terjeszkedésnek – a brit gyarmatosítás mégis megtörte. A konstantinápolyi szultánság, melynek fejei magukat kalifáknak is neveztették, a közel-keleti területeken túl Európát fenyegették. Ekkor már lényegében az Oszmán-Török Birodalom volt tekinthető az igazi iszlám államnak. A szultánok magukat kalifáknak, a próféta utódainak tartották, bár nem voltak Mohamed családja vérszerinti leszármazottjai, és nem rendelkeztek vallási legitimációval. A Balkánon előretörő török szultánokkal az ortodox egyházak nacionalizmusai vették fel a harcot. Nekik mindenekelőtt az orosz birodalom, a cári Oroszország nyújtott segítséget. Az első világháború után bekövetkezett az Oszmán-Török Birodalom bukása, és ezzel megpecsételődött az utolsó iszlám dinasztia sorsa is. Az ifjú törökök mozgalma nyomán Kemal Atatürk eltörölte a szultánságot (1924. március 3.). Ezzel az iszlám fejének tekintett szultánok és kalifák tisztsége megszűnt.

A 19. század elejétől az európai gyarmatosítás nagy iszlám területekre terjedt ki. Az orosz cárokra már utaltunk, de mellettük a brit uralom és a francia protektorátusok játszották a fő szerepet. Az orosz gyarmatosítás a Közép-Ázsia és Kaukázus felé irányult; a britek nagy részben az indiai szubkontinensen, a franciák pedig Észak-Afrika muszlim országaiban: Algériában, Marokkóban és Tunéziában vetették meg a lábukat. Ily módon az egész iszlám terület a keresztény Európa befolyása alá került. Ez máig érezhető mély sebeket hagyott az iszlám vallási tudatban éppúgy, mint a nemzeti érzések tekintetében, annál is inkább, mert az iszlám többségű országok a gyarmatosítás nyomán népeik függetlenségét elveszítették,

aminek az okát közvetve vagy közvetlenül az európai „keresztény" nemzetekben látták. A napjainkban is fel-fellángoló véres háborúk és veszedelmes feszültségek ebből táplálkoznak. Az iszlám megújulási mozgalmaknak (az iszlamizációnak) a nemzeti függetlenséget célzó felszabadító harcainak gyökereit itt kell keresni.

A fentiekből két tanulságot mindenképpen le kell vonni: egyrészt azt, hogy egységes iszlám állam nem létezik. Ehelyett a legkülönbözőbb iszlám vallású országok laza szövetségei alakultak ki (Arab Liga vagy az Iszlám Világkonferencia). Másrészt nincs egységes, a világegyházhoz hasonlítható (vagy annak részeként tekinthető) szervezett vallási struktúrájuk sem. Napjainkban a több helyen hangot kapó, állítólag „központilag" irányított iszlám szervezettségről semmiképpen sem lehet beszélni. Az a feltevés, hogy az iszlám vallás egyben az iszlám államot is jelenti, már a múlté.

Az európai gyarmatosítással az állami formákat öltött iszlám hivatalosan kezdett háttérbe szorulni. Mégis tovább élnek a vallás és a nemzeti függetlenség összefonódásának örökségei, amelyeknek bonyolult politikai és szociálpszichológiai következményei vitathatatlanul napjainknak az egyik legveszedelmesebb időzített bombái. Kétségtelen az iszlám az európaitól eltérő, másfajta elvilágiasodási folyamaton ment át, aminek részeként rejtetten vagy nyíltan tovább él az európai hatalmak keresztény kulturális hátteréről alkotott ellenségkép, amiből viszont a kereszténységnek az iszlám iránti gyanúja táplálkozik. Ez a súlyos társadalmi hagyaték mindkét részről még mindig fennáll, és ennek a kölcsönös ellenségképnek tulajdonítható, hogy az iszlám és a nyugati civilizáció viszonya nagymértékben előtérbe került. Látható, hogy a konfliktus mélyebb gyökerű, mint eddig bárki is gondolta volna. Az iszlám vallás és a zsidó keresztény kultúra hasonlóságai nem egyszerűsítik, hanem tovább bonyolítják az aktuális viszonyokat, hiszen a „testvérharcnál" alig ismer véresebbet az emberi történelem.

IV. Korán és hagyomány

Az előbbiekben szó volt arról, hogy az iszlámot – a zsidó vallással és a kereszténységgel együtt – az „írás" vagy más szóval a „Könyv" vallásának tekintik. Valóban így van ez, mert ezeknek a hiteknek a tanításai szerint a Tóra és a Biblia, valamint a Korán tartalmazzák Istennek az emberiség számára adott kinyilatkoztatásait. A Korán szó maga is „olvasd, ismételd, recitáld" jelentéssel bír. Ami a három szentkönyvet illeti, a Tórát és a Bibliát több szerző hosszú időn át, évszázadokon keresztül kialakult iratai alkotják. Ezzel szemben a Koránt egységes könyvként már a próféta halála után 100 év múlva létrehozták, mint egyetlen embernek, Mohamed prófétának adott isteni kijelentések gyűjteményét. A különbség közöttük abban jelentkezik, hogy míg a Tóra és a Biblia emelkedő vonalú, egységes világképet ad a teremtésről, az élet kialakulásáról, az emberről, a jóról, a rosszról, a megváltásról, a feltámadásról és az üdvösségről, addig a Mohamed által kapott kinyilatkoztatások a próféta különböző élethelyzetében elnyert isteni üzenetek, amelyek szintén hitbeli életszemléletet adnak. A Tóra a Megváltót, a Messiást várja, a Szentírás pedig a Jézus Krisztusban testet öltött isteniben látja a Messiás eljövetelét. Ezzel szemben a Korán szúrái önálló isteni üzenetek. A 114 szúrát tartalmazó írás olyan, mint egy fordított piramis, amelynek építő kövei, a versek, az „ajato/c" egyre rövidebbek. Az első még csak hét szóból áll ugyan, de a másodiktól kezdve a nagyon hosszú szúrák verseinek száma fokozatosan rövidül. A legutolsó mindössze már csak hat vers. A Koránt úgy kell lapozni, mint minden sémita írást – a héber Bibliát is -, a végén kezdve, balról jobbra és nem fordítva jobbról-balra, mint az európai könyveket. Vannak a Koránnak ma már az európai könyvekkel azonos formájú kiadványai is.

A Korán nem összefüggő szövegként olvasandó, hanem azt dallamosán éneklő módon deklamálni, recitálni kell. Ezekben a versszerű rituális szövegekben összevegyülnek a fennkölten vallásos poézis költeményei a törvényszerű előírásokkal. A Mohamed által közvetített kijelentésen átizzik a mély ihletettség, a sajátos megigézettség, sőt elragadtatás, a transzcendens   isteni   kinyilatkoztatás   hitelessége.   A   Korán   égi   fények   megvilágosító

villanásainak sorozata. A muszlim számára a Gábriel angyal által diktált szöveg semmiféle más írással nem hasonlítható össze. Ezért az emelkedett nyelvezetű, arab nyelven kapott kijelentésnek tulajdonképpen nem lehet pontos és hiteles fordítása, mert rímelő versformájú, ami az emberfeletti valóság érzékelését sugallja. A más nyelvekre áttett Korán mindig kétnyelvűén jelenhet meg. A nem arab szöveg szinte csak egyfajta „magyarázatnak" számít. A hívő muszlim a Korán részeit vagy egészét kívülről megtanulja, imádságaiban deklamálja, recitálja. Mindegyik muszlim imádság első szavai a szúrák első versét kántálják: „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében". Kiemelt tisztelettel veszik azokat körül, akik a Koránt szó szerint tudják. Ahogyan a szentkönyv egyik fejezete mondja, az Allah birtokában lévő Korán a teljes és igazi titokban megőrzött szent szövegeknek csak a kivonata. A teljes Könyvet még a próféta sem ismerhette meg. Ami hiányzik a Koránból, azt egy Allah által jól őrzött táblán a „magasztos Korán" már tartalmazza és őrzi (85,21-22. szúra).

Nagy szerepet játszik az iszlám kijelentésről szóló tanításában és a vallási gyakorlatban a hagyomány, a „hadisz". A muszlimok hisznek abban, hogy nemcsak a Korán tartalmazza Allah akaratát, hanem a próféta cselekedeteinek leírása is. Ez az, amiket hadisznak neveznek. Ezek a próféta magatartásáról, viselkedéséről készült feljegyzések gyűjteményei, amik különösen a szunniták számára kánoni értékűek, azaz megdönthetetlen zsinórmértékek. A próféta viselkedésének ezek a leírásai és értelmezései a szunnita felekezet esetében hat kötetből állnak. Amíg a Korán Allahról, addig a hadisz a prófétáról szól, mert ő volt az ideális muszlim, és aki úgy viselkedik, mint ő, az a valódi hívő. A síitáknak imámjaik szokásairól külön gyűjteményük van, ami a síita hadisz négy kötete. Mivel a Korán sok esetben a mindennapi magatartás részleteit nem szabályozza, a prófétai hagyomány teszi ezt. A Koránnak az imádkozásra vonatkozóan van előírása, de a részletekről nem szól, nevezetesen, hogy hányszor és hogyan kell imádkozni, amit a hadisz ír elő.

Bár a hadisz gyűjtemények alacsonyabb rendűek, mint a Korán jelentőségük az iszlámban igen nagy, mert ezek képezik az iszlám jogrend, a saria alapelemeit. Az iszlám vallásban e kettő szorosan összefonódik, és nem lehet azokat, vagy legalábbis évszázadokon át nem volt lehetséges elkülöníteni. A vallási és a világi, politikai törvénykezés képezte a prófétának és utódainak, a kalifáknak a hatáskörét. A vallási és a politikai közösség élén állókból alakultak ki a különböző jogi iskolák. Ezek két oszlopra épülnek: egyrészt az analógiára, azaz a hasonló esetekben korábban hozott döntések gyűjteményére; másrészt az iszlám közösség „ummah" konszenzusára. Jelenleg öt jogi iskolát ismer el az egész iszlám világ. Ezeknek ismertetésére a későbbiekben kitérünk.

V. A hittan

Az iszlám hittannak tulajdonképpen két súlypontja van. Egyrészt a kizárólagos és szigorú egyistenhit: „Nincs más Isten, mint Allah és Mohamed, az ő prófétája". A próféta delejes elragadottsággal és a transzcendens valósággal érintkezés feszültségével beszél a Koránban Allahról, akinek Isten-képe nem egy távoli közömbös Istent, hanem az embert szerető örökkévalót tükrözi. Ez nem akadálya annak, hogy az egyistent tagadó bálványimádókat kíméletlenül ostorozza (9,29 szúra). Sok ószövetségi történetet és leírást is tartalmaz a Korán, amelyek mutatják, hogy a három monoteista vallás tulajdonképpen egy tőről fakad. Az iszlám megalapításának történetét nem a Korán, hanem a Tóra első könyvének fejezetei írják le részletesebben (lMóz 16, 21. és 25). Ezért is nevezik mindhárom vallást ábrahámista hitnek. A kereszténységtől a legélesebben az választja el, hogy bár Jézust felsorolja a Korán is a próféták között Ádámmal, Mózessel, Noéval, Dáviddal, de a Szentháromságról nem akar hallani, mondván, hogy Allahnak „nem lehet fia" annyira magas rendű és minden emberi felett álló (28, 68. szúra.).

Az iszlám vallás tanításainak másik fókusza az utolsó ítéletről szól. Ez az alapja antropológiájának, az emberről mondottaknak. E szerint Allah az embert a föld porából és vízből formálta, és lelket lehelt beléje. Az Ádámnak nevezett első embertől származtatja az egész emberiséget, miként a Biblia. Ez azért történt így, mert Allah úgy akarja, hogy az ember

földi életében bizonyságot tegyen Róla, és hirdesse dicsőségét. A földi élet végén a halottak maradványai a sírban várnak az utolsó ítéletig, amikor a jók a paradicsomba, a mennyországba, a rosszak pedig a pokolba kerülnek. A halálban elválik a lélek a testtől, majd a feltámadáskor újra egyesülnek. Akkor a lelkek felveszik eredeti testi formájukat, és így jelennek meg a végítélet helyén, Jeruzsálemben. Allah leszáll a mennyből a földre, és minden feltámadott kap egy könyvecskét és hallja a felszólítást: „Olvasd fel az írásodat!" (17,14. szúra). Ebbe a könyvecskébe bele lesz írva az ember minden jó és rossz tette. Isten az utolsó ítéletkor mindenkit számon kér, mivel mérlegelésre kerülnek földi életének jó és rossz cselekedetei (7,8-9. szúra.). A megmérettetésnek ezen a napján napvilágra kerül minden, de a bűnöknél nagyobb súllyal esik latba a hit, mert „Allah könyörületes és irgalmas".

A Korán a mennyországot, a paradicsomot igen élénk színekkel ecseteli. Ott hűvös patakok csörgedeznek buja lombú fák alatt, és csodás gyümölcsöket teremnek. A mennyországba kerülteket érintetlen szüzek, fekete gyöngyként ragyogó szemű hurik társasága várja. „Az élenjárók – ők azok, akik közel állnak Allahhoz a gyönyörűség kertjeiben – arannyal és drágakővel átszőtt pamlagokon hevernek kényelmesen egymással szemben… kelyhekkel, kancsókkal és forrásvízzel telt kupákkal, nem fáj tőle a fejük, nem részegednek meg, és gyümölcsökkel, amit csak választanak… és nagy szemű hurik lesznek, akik jól elrejtett gyöngyökhöz hasonlatosak, mindez fizetségül azért, amit tettek, és nem hallanak ott üres fecsegést, sem bűnre csábítást, hanem csak azt a szót, hogy „békesség, békesség!" (56,15-26. és 78,32-33. szúrák.).

A gonoszoknak a pokol gyötrelmei jutnak, ahol fekete füst és szörnyű bűz, rettenetes kínok várják az elkárhozottakat (35,55-58. szúra.). A mártírok, és a hitért harcolók (a sahidok és a mudzsahidok) útja a halál után azonnal a mennyei édenkertbe vezet, ahol az említett kiváltságok örök részeseivé válnak. Így várják ők is az utolsó ítélet bekövetkezését, „ama napot". A vallási tanításnak ez a pontja máig aktuális, mert ezen a háttéren érthetőek napjainkban a szörnyű öngyilkos bombamerényletek. A Koránnak e tanítása szerint azok, akik mártíromságot vállalnak, nem halnak meg, „hanem kiemelkedő jutalmat kapnak a túlvilágon". A Korán is tiltja ugyan az öngyilkosságot, de a mártírokat nem tekinti öngyilkosoknak, sőt hősöknek nyilvánítja.

Az iszlám embertana szerint mindenkinek három élete van: előélet (preegzisztencia), földi élet (egzisztencia) és utóélet (postegzisztencia). Ebben a tanításban gyökerezik a muszlimokra annyira jellemző fatalizmus, amit teológiai nyelven a protestánsok az eleve elrendelésnek, predestinációnak neveznek. Eszerint az embernek azt az utat kell bejárnia a földi életében, amelyet Allah előre kiszabott. Két arab kifejezés jellemző erre a tanításra: kiszmet (megváltoztathatatlan végzet) és az insalláh (ha Isten is úgy akarja). A Korán arról is szól, hogy léteznek az ember mellett Istennek alárendelt lelki lények is. Ilyenek az angyalok, akik között az első Gábriel, mert rajta keresztül kapta a próféta a Koránt. A Sátán is egy „bukott angyal" éppen úgy, mint az Ószövetségben. Az angyalok után a dzsinnek következnek, akiknek csodálatos erejük van. Az egész teremtettség középpontjában azonban az ember áll.

VI.       Az iszlám öt oszlopa

1. Hitvallás. A muszlimok első és minden egyebet megelőző vallási kötelessége a hitvallás: „Nincs más Isten, csak Allah és Mohamed, az ő prófétája" (37,35 szúra.). Két részből áll ez a hittétel: egyrészt a kizárólagos monoteizmusból, másrészt Mohamed prófétai küldetésének elfogadásából: „Magasztaltassék Allah, a király, az igazság! Nincs más Isten rajta kívül". A muszlim a legsúlyosabb bűnnek tartja, ha Allah mellett más istent is említenek. Ez már bálványimádás, mert „Aki Allah mellett másik istenhez fohászkodik, anélkül, hogy bizonysága lenne rá, annak egyedül Allahnál lesz a számadása. A hitetlenek nem boldogulnak" (23, 114. szúra.).

Hitvallásuk második része kimondja Mohamed prófétai küldetését, éspedig úgy, hogy Isten rajta keresztül küldte az utolsó és tökéletes kijelentését. Bár előtte adott már kinyilatkoztatásokat a bibliai prófétákon keresztül, akiket a Korán elismer, és üzeneteiket

érvényesnek tartja, amennyiben nem mondanak ellent a Korán tanításának. Mohamed elismerte az előtte járó prófétákat: Ádámot, Noét, Ábrahámot, Mózest, Dávidot és Jézust, de a próféták sorozatának végén Mohamed áll, akivel lezárult soruk, ezért őt Allah mindegyiknél magasabbra emelte. (6, 83. szúra.) Az lesz muszlimmá, aki őszinte szándékkal megvallja a fentiekben kifejezett hitét, és úgy viselkedik, mint az igazi muszlim. A vallás elhagyása, vagy az áttérés súlyosan büntetett vétek, halállal sújtható, amit némely iszlám országban még gyakorolnak.

2.      Imádság. Az ima „salaf nem csendes gondolat, vagy Istenhez intézett kérés, hálaadás
vagy magasztalás, hanem mindenekelőtt a Korán első versének recitálása „Az Allah akbar!"
szavak fennhangon történő ismétlése, amit a különböző testmozgások (testnyelv): egyenes
tartás, többszöri derékszögű meghajlás, térdelés és térdeplő ülésben a homlokkal a padló vagy
az imaszőnyeg érintése követ. Az ima végén jobbra és balra fordulnak, végül Mekka felé
néznek. Ezt az irányt nevezik „kiblának": „Fordítsd hát orcádat a Szent Mecset felé! Bárhol is
legyetek (ó hívők), fordítsátok arcokat az ő irányába!" (2,144. szúra.). Az imaidők: reggel
(napkeltekor), délben, délután, napnyugtával és késő este. Az imát rituális mosakodás előzi
meg, ami nem higiéniai előírás, hanem szimbolikus cselekedet, azaz megtisztulás Allah elé
járulás előtt: „Ti hívők! Ha istentisztelethez álltok föl, akkor mossátok meg (előtte) az
orcátokat és kezeteket könyékig, és simítsátok végig a fejeteket és a lábatokat a bokáig!… Ha
betegek vagytok, vagy utaztok, vagy valamelyikőtök nem lel vizet, akkor folyamodjatok tiszta
homokhoz, és dörzsöljétek meg azzal orcátokat és kezeteket! Allah nem akar semmi olyasmit
kiszabni, ami terhes lenne nektek. Meg akar azonban tisztítani benneteket, és ki akarja
teljesíteni a kegyelmét irántatok" (5,6 szúra.). A muszlim bárhol imádkozhat, de arra ügyelnie
kell, hogy ez csak rituálisan megtisztult helyen történjék, útközben is a hordozható szőnyegen.
A közös imádságra a mecsetben kerül sor. A szó arab eredetije „a lebomlás helye" jelentésű.
A mecsetnek hasonlítani kell a próféta medinai házának udvarára. Az ima vezetőjének, az
imámnak a helye a fülkében van. Ettől jobbra található a szószék, ahonnét minden pénteken a
déli imádság után prédikációt mond az imám. A mecsetek általában vastag szőnyeggel
borított, befedett tágas oszlopcsarnokok, ahol az imádkozok összegyülekezhetnek. Később
építettek a mecsetek mellé tornyot, minareteket. A müezzinek a tornyot körülvevő erkélyről
hívják hangos szavakkal a hívőket imádkozásra. A mecsetet az iszlám hívők nem tekintik
szenthelynek. Az imák közötti időben beszélgetésre, pihenésre, találkozásra is használják.
Jóllehet az imádság helyének kultikus tisztaságúnak kell lennie, ezért a belépés előtt a lábbelit
le kell vetni. A nem muszlimok általában a mecsetekbe szabadon bemehetnek. Korábban
városonként  csak egy-egy  mecset volt,  de  az  iszlám  terjedésével  létesítettek további
mecseteket,   és  kijelölték  a  központi,   nagy  mecsetet,   ahol   minden  pénteken  tartanak
prédikációt. A központi mecsetek elnevezése a „ dzsámi".

3.      Ramadan. A böjti hónapban kapta az emberiség az isteni kijelentést, a Koránt. Ez alatt
tilos enni és inni, vagy dolgozni hajnal hasadtától napnyugtáig, de éjszaka már nem. Erről így
ír a Korán: „Egyetek, igyatok még el nem különül számotokra a hajnal fehér fonala a fekete
fonaltól" (2,183. szúra).. A ramadán a bűnbánat különleges alkalma. Időpontja változó, mert
az iszlám naptár a holdévhez igazodik, amelynek 354 vagy 355 napja van. Ezért a ramadán
minden esztendőben eltolódik a napévhez képest. Így évente 11 nappal korábban kezdődik,
mint az előző és 33 év alatt végig megy az egész esztendőn. Minden évszakot érinthet, de
mivel a nappalok hosszabbak nyáron, mint télen, ezért a böjt is lehet hosszabb vagy rövidebb.
A betegek és úton járók a böjt alól mentesülnek éppúgy, mint a nehéz munkát végzők, viszont
ezért nekik külön alamizsnálkodást kell végezniük. A hívők várják valamelyik iszlám tudós
központ hivatalos közlését arról, hogy mikor kezdődik az ünnepi, böjti hónap. Ez azonban
nem csak böjtölés, mert a mecsetekben külön imarendezvényekre és Korán recitálásokra kerül
sor. A ramadán családias és közösségteremtő ünnepük, ezért olyan muszlimok is betartják,
akik nem tekinthetők vallásosnak.4.     Alamizsna. Az egész iszlámot eleve úgy fogják fel, mint amely szolidaritásra kötelez, és
egymás megsegítését gyakoroló közösség, „ummah". Ez lépett az ősarab törzsi szolidaritás és
a törzsközösség helyére. Így juttatják kifejezésre kézzel foghatóan az anyagi lehetőségektől
függően a rászorultak támogatását. A folyamatos és rendszeres adakozásnak „za&at" a neve.
Viszont a vallási kötelezettségeknek ez csak az egyik eleme, ami azonos a nyilvános
megtisztulással.   Erről   a   Koránban   is   történik   intézkedés:   „Vegyél   javaikból,   hogy
tisztátalanságukat megszüntesd és (a vétkeiktől) megtisztítsd őket azzal. És imádkozz érettük!
Az imádság talán megnyugtatás lesz nékik. Allah (mindent) hall és tud" (9,103. szúra.). Azt is
kifejezik ezzel, hogy a vagyon és a haszon alapjában véve „tisztátalan" dolog, amitől a
tulajdonosnak meg kell  tisztulnia.  A szegényadó kötelezettsége még tovább  megy  és
kimondja: „Talán féltek attól, hogy a beszélgetésetek előtt adományokat adjatok? Ha nem
teszitek, és Allah kiengesztelődve fordul felétek, akkor végezzétek el az istentiszteletet,
adjátok oda a zakatot, s engedelmeskedjetek Allahnak és a küldöttének! Allahnak tudomása
van arról, amit cselekesztek" (58,13. szúra.). Ez a cselekedet a kegyesség egyik formája, mint
az önzés leküzdéséért tett erőfeszítés. Az iszlám különbséget tesz a hitbeli elkötelezettséget
kifejező önkéntes alamizsna és az adomány között.  A muszlim jogtudósok komplikált
rendszert dolgoztak ki ebben a vonatkozásban is. Létezett számukra a tized is. A modern
iszlámban   mindez   nem   azonos   az   állami   adóval,   mert   a   hitből   fakadó   önkéntes
alamizsnálkodás  a vallási  intézmények vagy  a  zarándoklatok  szent  helyeinek juttatott
adomány a hívő részéről, különösen a ramadán idején kötelező.

5.     Zarándoklat. Ebben az összefüggésben beszél a Korán arról, hogy Ábrahám építtette a
mekkai  templomot,  a Kábát.  „Az  első  (szent)  Ház,  amelyet emeltek  az  embereknek,
Bakkában volt – áldott (ez a Ház) és útmutatás minden értelmes teremtménynek…  Az
emberek kötelessége Alahhal szemben a zarándoklat a Házba – amennyiben ennek szerét
tudják ejteni. Aki hitetlen (az maga vallja kárát). Allah senkire sem szorul rá a teremtményei
közül"  (3,96-97.   szúra.).  A zarándoklat célja a Kábának,  egy   15  méter magas,  sötét
vulkánkőzetből álló kocka alakú épületnek a körüljárása, amelynek csak egyetlen belső terme
van. Keleti éle a „fekete kő", valószínűleg egy meteorit, amelyet ezüst keret vesz körül. Ma
már melléje állítottak három kőoszlopot is, amiket megköveznek a zarándokok és ezzel a
gonosz szellemét űzik el. Mohamed Mekka elfoglalása után a Kábát megtisztította korábbi
bálvány jellegétől, de a vele kapcsolatos vallási rítust nem változtatta meg. A zarándoklat 5-6
napig tart. A szent Kábába való belépés csak felszentelt zarándokoknak megengedett, és
azoknak, akik elvégezték az előírt mosakodást és fehér varratlan ruházatot viselnek, ami két
darabból áll. A nők fehér ruhát és kendőt hordanak, de fátyol nem kötelező. A zarándokoknak
minden alkalommal meg kell érinteni a kő fekete részét is. Kezdettől fogva a kalifák voltak a
zarándoklat megszervezésének és biztosításának a felelősei. A szaúd-arábiai király feladata
1925 óta. Minden évben újonnan szövik a Kábát befedő fekete díszlepelt, amelyet az
ünnepség végén feldarabolnak, és részeit a zarándokok emlékként megvehetik és magukkal
viszik. Évente több millióra teszik a zarándokok számát. Ez minden muszlim kötelessége,
amit életében legalább egyszer meg kell tennie, ha körülményei ezt lehetővé teszik (2,196.
szúra.).

VII.      Néhány különös terület

A következőkben olyan területet érintünk, amelyekkel a legutóbbi évek nemzetközi és politikai eseményeivel kapcsolatosan a tömegtájékoztatás – a nyomtatott és az elektronikus sajtó – világszerte foglalkozik. Ezek egymással szorosan összefüggő, részben sajátos misztikus mozgalmak és jogi ügyek, valamint gyakorlati kérdések.

A saria. Ebben a gyűjtőfogalomban és elnevezésben az iszlám vallási szellem nagyon rétegesen jut kifejezésre. A szó maga eredetileg forrást, illetve az ahhoz vezető utat jelenti. Az

iszlám felfogása szerint a saria Allahnak az emberiség egészére vonatkozó kinyilvánított akarata, amely szabályozza a társadalmi élet minden részletét. Az élet olyan gazdag és végtelen erőhatások nyomán alakul ki, hogy a sariát nem lehet körülhatárolni, mert az egy állandóan változó, folyton kiegészülő élő szellemi és lelki törekvés. Négy alaptényező mégis meghatározza: 1. a Korán parancsai és előírásai; 2. a hadisz – ahogy korábban láttuk – a szokás- és a hagyomány-gyűjtemények; 3. az analógia – vagyis a hasonló ügyekben hozott döntések; 4. az adott új viszonyok. A saria ezen túl még ismer kötelező előírásokat, amelyek elmulasztását bünteti (bor, alkoholos ital és sertéshús fogyasztása, szerencsejátékok stb.), de tartalmaz olyan kívánalmakat is, amelyek elmulasztását nem szankcionálja.

A sariát nem szabad úgy értelmezni, mintha egy pontosan körülhatárolt törvénykönyv lenne. Sokkal inkább egy élő, állandóan változó döntési módszer, ami a tapasztalatok alapján a gyakorlatban folyton kiegészül. Az újkori iszlám megújulási mozgalmak közös vonása a saria bevezetésének kihirdetése, de értelmezését tekintve nagymértékben eltérő véleményt képvisel. Ezért kihirdetése és alkalmazása politikailag motivált jelszó lett. Jól mutatja ezt az, hogy a gyarmati sorból felszabadult új államok – ahol a lakosság többsége muszlim vallású -politikai programjukban mindig szerepeltetik a sariának, mint a törvényalkotás szellemének tiszteletben tartását. Tulajdonképpen egy szándéknyilatkozat arra nézve, hogy a törvényalkotást az iszlám tanításai szerint óhajtják megvalósítani. Így a saria nem lezárt joggyűjtemény, még kevésbé az összes törvények és intézkedések kodifikálása, amit a könyvespolcról le lehetne venni, fellapozni és belőle kiolvasni, hogy mi az eljárás az adott esetben. Ehelyett egy olyan élő módszer, amit a gyakorlatban alkalmaznak. Helyesebb úgy felfogni, mint az iszlám vallás kollektív emlékezetét. Ezért különböznek egymástól az iszlám országok saria bevezetésére vonatkozó elképzelései. Még mindig léteznek olyan iszlám országok, ahol a sariát változatlan szigorúsággal alkalmazzák (megkövezés, végtagcsonkítás, halálbüntetés). Ezzel is sújthatják az iszlámból más vallásra történő áttéréseket. Hogy mi a saria és mi nem, azt az illető országok vallási jogtudósainak közössége, az „uléma", illetve a „medresze " határozzák meg.

A misztika. Az iszlám birodalom gyors és nagyarányú növekedésével, az új hit terjedésével együtt járt a vallási miszticizmus mozgalmainak kialakulása. A birodalom történetében már korán, kiváltképpen pedig a 10. században megjelentek az aszketikus, kegyes csoportok. Ezek a sáriát, a jogrend alkalmazását és a törvénykezést éppúgy, mint a vallási előírások gyakorlását „száraznak, üresnek és lelketlennek" tartották, és a mögöttük lévő „titkos igazság" forrásait keresték, és azok feltárására törekedtek. Itt csak négy fő áramlatot lehet röviden érinteni: a szufizmust, a vahabitizmust, a fakírokat és derviseket. A szufik azok, akik csak varratlan fehér gyapjú ruházatot viselhetnek. A vahabiták a szélsőséges vallási fanatizmus hívei. Nem túlzó az az állítás, hogy ők az iszlám megújulás, az iszlamizáció legradikálisabb szárnyát alkotják, és az arab politikai fundamentalizmus harcosai. Az a feltevés is igazolódni látszik, miszerint a vahabiták közül kerülnek ki leginkább az al-Kaida fanatikusai, különösen az öngyilkos bombamerénylők, a mártírok, a sahidok. A fakír szó, a szegény kolduló barátot jelöli éppúgy, mint a szigorú aszkétát. A dervisek pedig egy sajátságos és színes iszlám szerzetesrend tagjai, akik csoportosan, hordaként vándorolnak. Valamennyi muszlim misztikus mozgalom azt vallja, hogy az Allahhoz közeledést, orcájának meglátását, a vele történő teljes lelki egyesülést mindennél fontosabbnak tartja, s kizárólag ezt a célt akarja elérni. Azt pedig az önkívület, az egzaltáltság állapotától és Allah nevének imamalomszerű ismétlésétől, kiáltozásoktól, állandó ugráló, táncoló mozdulatoktól várják. Mindezt a túlvilági valósággal történő érintkezés útján akarják átélni. Leghíresebbek az „őrjöngő", keringő dervis csoportok. A dervis hordák megjelenésével az egész iszlám világban találkozni lehet, legfőképpen Kis-Ázsiában, Törökországban és Indiában.

A szufik misztikus rendjéhez tartozók az észak-afrikai országokban jobban ismeretesek. A szufizmus alapítóinak – a szent embereknek -, a marabuknak, csodálatos varázserőt tulajdonítanak, sírjukat máig zarándokhelyként ápolják, azokat ezrek keresik fel, és tisztelettel

veszik körül. Ezeket a híveket is marabuknak nevezik az eredeti arab szó francia változata nyomán.

A medresze és a fatvá. Az iszlám nem ismer a keresztény egyházak gyakorlatához hasonló tanító hivatalt vagy egyházjogot alkotó testületi, zsinati döntéseket. A próféták utódai, a kalifák sohasem igényeltek ilyen hatalmat. A vallási és a társadalmi kérdésekben a döntéseket mindig egy hivatalos testület, az „uléma" tagjai hozzák, akik a megkívánt tudományos fokozattal bírnak, és a szakértelmet alkalmazzák. A hivatalos vallási jogtudósokból álló közösségek az iszlám történetének kezdetétől fogva magániskolákból fejlődtek ki. Az így kiképzett szakértőkkel, jogtudósokkal töltötték be az iszlám országok a különböző szintű állami hivatalokat. A vallási tisztségeket is az ilyen iskolák végzettjei foglalták el, és lettek imám ok (prédikátorok), tanítók, tanárok, bírók, jegyzők. De a síita mollahok és ajatollahok a fontos véleményalkotás, szakvélemény kiadását maguknak tartották fenn. A medreszék monopolitizálták az igaz vallás meghatározását. Ők döntenek abban a tekintetben, hogy mi az iszlám és mi nem. Mivel az iszlám nem ismeri a hierarchikus igazgatási rendszert, a különböző medreszék szakvéleménye tekintélyüktől függően változó. Sokszor állásfoglalásaikat befolyásolja, hogy a medresze szunnita vagy síita irányzatot képvisel.

De a modern kor beköszöntével a medreszék társadalmi befolyása is megváltozott. A korábbiakban érintett hatások nyomán fokozatosan kettévált az államigazgatási és a vallási jogkör. A modern, gyarmatosítás alól felszabadult új országok egymás után hozták létre a világi iskolákat, egyetemeket és más intézményeket. Legnyilvánvalóbb példája volt ennek az első világháborút követően Kemal Atatürk Törökországa, amit számos más iszlám ország is követett. Ezért fokozatosan a muszlim vallástudósok hatásköre ma már a legtöbb országban a vallási ügyekre korlátozódik. Ennek ellenére a törvényalkotások követik a Koránt és a hadiszt, de a muszlim jogtudósok legtöbbször csak személyi és családjogi ügyekben nyilvánítanak véleményt. Bizonyos fokig párhuzam alakult ki a világi hatóságok és a vallási testületek tevékenysége között. E fejlődés során az iszlámban is nagymértékben elvált egymástól az államigazgatási és a vallási élet, mégis a társadalom vallási hagyományai különböző formában, nyíltan vagy rejtetten tovább élnek. A modern élet felvet olyan kérdéseket, amelyeket a vallási szakértők véleményeznek (születéskorlátozás, szervátültetés vagy egészen hétköznapi ügyek, mint a fátyol, fej kendő, a csador viselése és hasonlók). A medresze tagjai, illetve vezetői, a muftik adhatnak ki szakvéleményeket. Ezeket nevezik ,/atvá"-nak, amiket a muszlim lelkiismerete szerint elfogad, vagy nem vesz tudomásul. A fatváknak a tekintélyét növeli, ha a muszlimok többsége ezeket helyesli és elfogadja. A leghíresebb fatvát Komeini ajatollah adta ki 1989-ben, amelyben halálos ítéletet hirdetett Salman Rushdie indiai költő ellen a "A sátáni versek" című írása megjelentetése miatt. Ennek következtében a szerzőt halálos fenyegetések érték, és hosszú éveket földalatti rejtekhelyén kellett eltöltenie. Ezt & fatvát máig nem hatálytalanították.

A sajátságos elvilágiasodási folyamattal egy időben az ősi medreszék, mint a kairói Al-Azhar (1222-ben alapított) egyetem vagy a tanzániai Zaituna mecset tovább működnek. Híres az iráni Chomban évszázadok óta meglévő síita medresze. A volt Szovjetunió területén kialakult független államok fővárosaiban, Taskentben és Bucharában is tevékenykednek nagyhírű iszlám iskolák. Újkori fejlemény az is, hogy a társadalom elvilágiasodása ellenére -a keresztény példát követve – a II. világháború után kezdték bevezetni az iskolai vallásoktatást az általános és középiskolákban, a főiskolákon pedig a teológiai képzést. A vallási házasságkötés gyakorlatát is átvette számos iszlám ország.

A dzsihád. Napjaink egyik legvitatottabb kérdése a „szent háborúnak", a dzsihádnak az iszlám vallásban betöltött szerepe. Megértését az teszi rendkívül bonyolulttá, hogy a Korán a szent háborút a próféta vallása terjesztésének egyik kötelező eszközeként nevezi meg. „A hívők közül azok, akik otthon maradnak, nem egyenlők azokkal, akik Allah útján hadakoznak…" (4,95 szúra.). Az iszlám eredeti tanítása a világot két részre osztja: az egyik

fele az iszlám vallás érvényesítésének helye, míg a másik rész országaival az iszlámnak lehet egyezségeket kötni, de mégis azokat „meghódítandónak" tartja. Ebben a vonatkozásban is gyökeres változásokon ment át az iszlám. A különböző soriak értelmezése szerint a dzsihád szó csupán származékszava annak az igének, amely „bátor vállalkozás, erőfeszítés" jelentéssel bír. Az iszlám virágkorában kialakult fogalomnak ma már árnyaltabb értelmezése és alkalmazása folyik. A legtöbb esetben hármas jelentést tulajdonítanak a dzsihádnak: 1. Jelöli a fegyveres harcot, beleértve az önvédelmi küzdelmet (9,28 szúra) és a zsákmányt szerző kalandozást. Ez a „kis dzsihád". 2. Napjainkban a kifejezésnek már több értelmezése lehetséges, mert dzsihád alatt valami hasonlót értenek, mint amit a kampány szó fejez ki. Így valamely külön feladat gyors megoldása érdekében indított mozgalmat is jelölhet: mint a szegénység felszámolását, a nők egyenjogúsági küzdelmét, vagy az igazságosság érvényesítése érdekében követett célkitűzéseket. 3. Korunkban a szó erkölcsi és lelki vonatkozású, és a legfőbb jelentése abban áll, hogy az ember bűnös ösztönei, indulatai, vágyai leküzdését tartják „nagy dzsihádnak". Ennek ellenére a sokszor emlegetett kifejezéssel a legkülönbözőbb politikai mozgalmak mind visszaélnek. Sőt ebben az ellentmondásos kérdésben nehézzé teszi a tájékozódást az is, hogy a dzsihádról nemcsak a Korán tanít, hanem az Ószövetségben is találkozunk a „szent háborúra" történő felszólítással (Jóel, 3,9). Ebben az összefüggésben még egyszer idézni kell a Koránt az önkéntes bombamerényletek és terrorakciók miatt. Ez új, korábban ismeretlen szörnyűségek elkövetőit mártíroknak nevezi az iszlám: „Ne gondold azokról, akik megölettek Allah útján, hogy halottak (lennének)! Nem! Élők ők az ő Uruknál, (s égi eledellel) vannak ellátva. Örülnek a kegynek, amit Allah adott nekik, és örvendeznek azoknak, akik utánunk (jönnek majd, ám még) nem csatlakoztak hozzájuk (s tudják), hogy nem kell (nekik sem) félniük és nem lesznek szomorúak" (3,169-170. szúra.).

A nők helyzete. A Korán számos helyen szól a házasságról, a nők helyzetéről, de e tekintetben is mindenekelőtt a helyi saria meghatározása érvényes. Emiatt a nők jogi életfeltételei lényegesen eltérnek a különböző iszlám országokban. A muszlimok ma már azt állítják, hogy a nők egyenjogúságát a Korán mondja ki, hivatkoznak az írásnak erre a tanítására: „A muszlimoknak és a hívőknek, s azoknak, akik alázatosan alávetik magukat, akik az igazat mondják, akik állhatatosak, akik szerények, akik alamizsnáikodnak, akik böjtölnek, akik szemérmükkel (ön)megtartóztatók, akik gyakorta megemlékeznek Allahról, mindezeknek – legyenek ők férfiak avagy nők – Allah megbocsátást és óriási fizetséget készített elő. És nem lehet hívő férfinak és hívő nőnek választása valamely dolgukban, ha Allah és a küldötte döntött abban. Aki nem engedelmeskedik Allahnak és a küldöttének, az nyilvánvaló tévelygéssel tévelyeg" (szúra 33,35-36). További kijelentéseket tartalmaz a Korán 4. és 24. szúrája is, ahol részletesen szó van a gyermekekről, az árvákról és a családról.

A muszlim szent iratok – Korán és a hadisz – ugyanazt a patriarchális felfogást képviselik, mint a Biblia, beleértve az Ószövetséget. A nők kétségtelenül hátrányos helyzetben vannak az iszlám országokban, bár az egyes országok saria meghatározásai eltérőek. A muszlim férfinak négy felesége lehet, és ezen kívül a tulajdonában lévő rabszolga nőkkel házassági viszonyt létesíthet, ami a más „tulajdonát" képező nőkre nézve tilos. A nőknek viszont egy férjük lehet. A Korán azt is megengedi, hogy a férfiak „elbocsássák" a feleségüket, illetve elváljanak tőlük „ha valami nyilvánvalóan szégyenletes dolgot követtek el" (65,1-3. szúra). Azt viszont előírja a Korán, hogy a férfiak kötelessége jól bánni a feleségeikkel, ha pedig ezt nem teszik, azok is kezdeményezhetik az elválást, de a „békés megegyezést" mindennél jobbnak tartja (4,127-128. szúra). A nők ruházatát, viseletét is változó módon, a helyi szokások szerint határozza meg a saria. Az iszlám országokban megindult női egyenjogúsági mozgalmak eredményei is rendkívül különbözők. A nők jogi helyzete az adott országok szociális viszonyaitól függ. Legtöbb országban a modern városiasodás nyomán a képzettebb rétegek átveszik a nyugat­európai szokásokat, míg a városoktól távolabbi vidékeken az évszázados hagyomány ebben a tekintetben is erősen tartja magát.

Hogy milyen nehéz az évszázados társadalmi szokásokon változtatni, azt az egyiptomi nők egyenjogúsági küzdelme világosan mutatja. A kairói medresze és a mufti támogatta a pár évvel ezelőtti állami kezdeményezést, miszerint a nők is indíthatnak válópert, a parlament mégsem szavazta meg a törvényt. Egyes arab országokban szigorúan kötelező a fátyol viselése, máshol, pl. Iránban a fátyolt ugyan nem írják elő, de az annál sokkal szigorúbb csador a kötelező. Sok muszlim nő a fejkendőt azért hordja, hogy ezzel is kifejezze a vallási hovatartozását. A fundamentalista iszlám megújulási mozgalmak és csoportok a fátyol és kendő használatát erőszakkal is keresztül óhajtják vinni (Algéria, Afganisztán). A nyugat­európai és észak-amerikai iszlám diaszpórákban súlyos feszültségeket okozhatnak az ügy törvényekkel való szabályozásai.

VIII.    Diaszpóra és dialógus

Az iszlám újkori terjedésének a korábbiaktól eltérő sajátos formái tűntek fel a múlt század utolsó harmadától kezdve és az új évezred első éveiben. Ezek a nagyméretű globalizáció elkerülhetetlen velejárói. A modern informatikai fejlődés egyik eredménye, hogy az emberiség vallási életének gazdagsága és különbözősége láthatóvá lett. Különösen két területen tárultak fel új kapuk az iszlám vallás diaszpórájának kialakulása előtt: a) az informatikai forradalom – a nyomtatott és elektronikus kommunikáció – szüntelen áradása következményeként eszmék, gondolatok, filozófiák, ideológiák sorában természetesen a vallások is átlépnek minden határt. A világ eseményeiről szóló hírek – függetlenül azok tartalmától és jellegétől – szinte bekövetkezésük pillanata után néhány perccel eljutnak a „globális falu" korábban távoli, eldugottnak vélt minden pontjára, b) A mobilitás modern eszközei révén az egyének éppúgy, mint a közösségek mozgását lehetővé tevő legújabb alkotások, különösen a migráció keletről nyugatra irányuló növekedése nagymértékben vet fel megválaszolásra váró kérdéseket.

A magasan fejlett nyugat-európai és észak-amerikai társadalmakban, a modern civilizációkban megjelenő muszlim közösségeknek kialakult tulajdonságai feszültségeket és konfliktusokat okoznak. Az ilyen társadalmakban az nem jelent gondot, hogy az újonnan kialakuló iszlám csoportok tagjai személyes szabadságukkal élnek. Így a muszlimok is a modern pluralista társadalom által biztosított személyes jogaikat érvényesítik. Eleget tehetnek vallási előírásaiknak: naponta ötször imádkozhatnak, megtarthatják a böjtöt, a ramadánt, elzarándokolhatnak Mekkába. De amikor a nyugati társadalmi életben az ottani hagyományoktól, szokásoktól eltérően bármivel kollektív szabadságjogaikat akarják gyakorolni, akkor már nehézségekkel találják szembe magukat. Még nagyobb a konfliktusok lehetősége ott, ahol a vallási közösségek imaházakat, mecseteket építenek, és a keresztény hagyományok miatt nem kedvező társadalmi előítéletekkel kell szembenézniük.

A közelmúltban a modern nyugati társadalom iszlám iránti érdeklődését több nemzetközi esemény tovább fokozta: a már több évtizede folyó palesztin-izraeli konfliktusok újabb eseményei, a terrorista öngyilkos bombamerényletek, az iraki háború és a még korábban (2001. szeptember 11.) bekövetkezett több ezer áldozatot követelt amerikai tragédia. A tömegkommunikáció érdeklődésének az előterébe sok esetben az iszlám vallási hátterű hírek kerülnek: a Mohamed karikatúrák által kiváltott heves és indulatos iszlám tiltakozások, a római pápa beszédének félreértése (2006. szeptember 12.). Tovább növelte mindezt a római egyházfő törökországi látogatása és együtt imádkozása az isztambuli Kék Mecsetben muszlim vallási vezetőkkel. Megnőtt Nyugat-Európában a hagyományos keresztény felekezetekből az iszlám vallásra áttértek száma, sőt az USA kongresszusában elhangzott olyan javaslat is, hogy az újonnan választott képviselők ne csak a Bibliára, hanem a Koránra is esküdjenek fel.

Megjelent azonban egy olyan társadalmi magatartás, ami megkülönbözteti a pluralista demokráciákban fokozatosan kialakult muszlim diaszpórákat más szórványoktól. Ez abban áll, hogy a muszlim vallás hívei nem látnak eltérést, illetve ellentmondást az iszlamizáció és a modernizáció között. A technológiai eredményeket és a vallást összeegyeztethetőnek tartják. Sőt az iszlámot és  annak  sajátos vallási  szokásait és  szellemi  örökségét identitásuk,

önértelmezésük megőrzése biztosítékának tekintik. Arról nem lehet szó, hogy a modern társadalom körülményei között a sáriát, vagy a dzsihádot, vagy a íatvát gyakorolják, de a modern fejlődés eszközeivel élnek. Ilyen módon nem az iszlám vallás modernizációja, és vele együtt az elvilágiasodás következik be, hanem tanúi lettünk a modernizáció iszlamizációja kialakulásának. Ennek a rendkívül bonyolult jelenségnek a mélyén az a meggyőződés húzódik meg, amely egyenlőséget tesz a keresztény kultúra és a modernizáció között. Az iszlám történelmi emlékezetben az él, hogy a gyarmatosítást a keresztény nemzetek valósították meg. Ezért a felszabadulás és az új államalkotás egyszerre keresztény- és nyugatellenes hangulatot és indulatokat váltott ki. A szembenállás történelmi okainak meglátására a modernizáció új fejleményei nyitották fel a szemeket.

A fejlett nyugati társadalmakban létrejött és gyorsan növekvő diaszpórák érthetően felfokozták az iszlám iránti érdeklődést. A kereszténység körében kialakultak a védekezés, az új helyzet feldolgozásának különböző szintjei. Ma már nincs olyan tekintélyesebb nyugat­európai és észak-amerikai egyetem, egyházi testület, vagy ökumenikus szervezet, amely ne hozott volna létre vallásközi bizottságokat vagy tanácsokat a széles körű keresztény-iszlám dialógusok kezdeményezése céljából. Ehhez járul még hozzá a muszlim vallási iskoláknak, sőt állami egyetemeknek az iszlám országokban kialakult programjai, amelyeknek keretében vallási tisztségviselőket, magasan képzett teológusokat, tudósokat küldenek nemcsak a diaszpórában élő muszlim szervezetekbe, hanem az iszlám vallásnak a nyugati társadalmakban való jobb megismertetése céljából is.

Az elvilágiasodott, fejlett társadalmakban élő kereszténység különböző ágazatai megdöbbenve és meglepődéssel látják a pezsgő, eleven életet élő muszlim vallási közösségeket és csoportokat. Míg az egyházak és kontinentális világszervezeteik kénytelenek átgondolni társadalmi lehetőségeiket, addig a muszlimok száma nő, és hitük, vallásuk gyakorlása terjed. Az iszlám egy korábban nem látott új terjeszkedési hulláma jelent meg, amely a korunkban érvényesülő globalizáció technológiai eszközeinek beláthatatlan szövevényévé vált. A magasan fejlett Nyugat-Európa és Észak-Amerika országaiban ma már egyre nagyobb számban telepednek le muszlimok milliói. Egy egészen friss felmérés szerint Észak-Amerika két országában (Kanadában és az Egyesült Államokban), valamint Európában, főleg Nagy-Britannia, Franciaország, valamint Németország területén több mint 60 milliónyi muszlim él. Olyan kicsi európai országokban, mint Ausztria és Svájc több iszlám hívő telepedett le és dolgozik, mint amennyi keresztényről tudunk az összes iszlám államokban. Ez pedig többek között az iszlámmal való dialógusnak, a vallás társadalmi szerepének elismerését elkerülhetetlen feladattá teszi. Magyarországon, ha alakultak is már kisebb létszámú muszlim közösségek, és a történelmi emlékezetben sok ilyen mozzanat él még, különleges feszültségekre nem került sor.

A nyugati kereszténység kezdi felismerni egyik súlyos hibáját, azt, hogy az iszlám vallás kulturális, szociális, politikai következményét félreértette, azokat politikai-katonai hatalmi egységnek fogta fel. Nem vette tudomásul, hogy közel másfél évezreden át az iszlám vallás száz- és százmilliók lelki tápláléka volt. Ebben a helyzetben a kereszténységnek be kell látnia, hogy az egész társadalomnak, különösen a keresztény egyházaknak elkerülhetetlenül felül kell vizsgálni az iszlám vallásra vonatkozó korábban ellenséges nézeteit. Ehhez pedig csak a mélyebb megismerés vezethet el. Nő azoknak a száma, akik úgy látják, hogy „az iszlám vallási tanítások tömörek, világosak és könnyen érthetőek". Vallási előírásaik gyakorlása pedig „látványosak, magasztosak és ünnepélyesek". Kitűnik, hogy az iszlám vallás hívei mélyen átélik, és töretlenül gyakorolják hitüket. Nagy benyomást tesz a kereszténységre az iszlám tanítások és a hitbeli előírások komolyan vétele. Ez rádöbbenti őket arra, hogy köreikben mennyire előrehaladt a vallási közömbösség és ezzel együtt az erkölcsi követelmények felületes értelmezése és elhanyagolása.

A következtetés kézenfekvő. A két vallás között a dialógus elkerülhetetlen, mert a vallások, így az iszlám és a kereszténység a történelemben kialakított különböző kultúrákat nagymértékben befolyásolták. Igazat kell adni Hans Küng római katolikus teológusnak, aki

évtizedek óta a keresztény-iszlám dialógusok mellett érvel. Meggyőződését ezek a szavai világosan fejezik ki: „Nem lesz a világon béke, amíg nem lesz békesség a vallások között, és nem lesz béke a vallások között, ha nem lesz dialógus közöttük".4

Az egyre szélesebb körben kibontakozó dialógusok azonban több előfeltételt követelnek meg: A párbeszédeknek a kölcsönös és igazi megismerést kell szolgálniuk. Egyrészt szakítani kell a lekicsinylő, elutasító szemlélettel, másrészt a múlttal való merész szembenézést követelik meg az új viszonyok. A nagy vallások között általában, az iszlámmal pedig különösen a párbeszédet csak úgy lehet folytatni, ha a partnerek mindkét kihívásra felelni tudnak.

A dialógusok célja csak az lehet, hogy az egyoldalú ellenségképpel szakítva, attól megszabaduljanak. Ugyanakkor a különbségeket is és a hasonlóságokat is egyszerre látni kell. Az iszlám számára az ilyen folyamat érthetően hosszabb lesz, mert a kereszténység különböző ágazatai – a modern felvilágosodás hatására – már elválasztják a világi hatalmat a lelki tekintélytől, míg az iszlámban ezek a szálak szinte felfejthetetlenül összefonódnak.

A kereszténységnek és az általa hosszú évszázadokon át befolyásolt, sőt formált, de ma már nagy részben elvilágiasodott társadalmainak pedig bátor önvizsgálatot, egyházias szóval élve bűnbánatot kell gyakorolniuk a súlyos történelmi tévedésekért és a véres háborúkért. Ez azonban magával hozza a kölcsönösség, a viszonosság elkerülhetetlenségét.

A párbeszédek során és a mindennapi találkozások alkalmával a kereszténységnek kerülnie kell az eddig tanúsított tudatos vagy tudatalatti ^felsőbbrendűsége" éreztetését, ami természetesen nem lehet azonos a saját meggyőződés feladásával. A párbeszédeket csak úgy lehet kezdeményezni és kibontakoztatni, ha a felek feladják az önigazság győzelmébe vetett vélt vagy rejtett hiedelmeiket.

A dialóguskészség csak úgy alakulhat ki, ha az eddig folytatott ökumenikus-keresztény találkozások és eszmecserék tanulságai felhasználásra és alkalmazásra kerülnek.

A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy a nagy vallások – elsősorban a kereszténység és az iszlám – különböző áramlatai és irányzatai egyike sem igényelheti a vallás egészének megjelenítését, még kevésbé képviseletét. Igazat kell adni annak a felismerésnek, hogy a vallás sokkal bonyolultabb összetevőkből áll, semhogy azonosítani lehetne egy-egy ágazat vagy felekezet szélsőséges csoportjával. Ezért korunk egyik vészes megnevezése az ún. „muszlim terrorizmus". Ez azt sugallja, mintha minden muszlim „terrorista" és minden terrorista „muszlim" lenne. A kereszténységnek a muszlim irányzatok között azokkal kell keresni a dialógusok lehetőségeit, amelyek a párbeszédre nyitottak és készek. Súlyos tévedés lenne feltételezni, hogy a muszlim vallás egésze azonosítható az al-Kaidával, vagy Osama bin Ladennel. Az iszlám vallást nem lehet csupán a terrorizmus szemüvegén át látni, és tagadni kulturális, szellemi és lelki dimenzióit.

*

Az iszlám diaszpóra nyugat-európai és észak-amerikai kialakulása és társadalmi befolyásának gondjai is bebizonyították, hogy az iszlám új hulláma korszerű feldolgozását hatalmi eszközökkel, fegyverekkel vagy törvényekkel elérni nem lehet. Lelki dolgokat csak lelkiekkel lehet összevetni. Látni kell, hogy az iszlámnak a kulturális és civilizációs értékekbe való beilleszkedését a dialógusok szolgálják. Ezért e tekintetben is megszívlelendő a kereszténység nagy apostolának a tanítása: „Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem Leiektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert ezeket csak lelki módon lehet megítélni" (lKor 2,12-14). Egyedül a Leiektől Lélekig vezető út jelölheti ki a párbeszéd és a gyümölcsöző együttműködés irányát, mert ez indíthat el olyan igazság   felé,    amely    örömhír   az   Isten    akaratának   engedelmeskedőknek,    mind   a

keresztényeknek, mind a muszlimoknak.

FÜGGELÉK

Missziótól az együttműködés felé

Hiányos maradna az iszlám vallás ökumenikus keresztény nézőpontból történő bemutatása, ha több mai vonatkozására nem térnénk ki. Ismertetjük a kereszténység legnagyobb felekezetében, a római katolikus világegyházban e tekintetben is bekövetkezett fordulatot; második helyen a nem római katolikus egyházak (protestáns, ortodox, anglikán) ökumenikus mozgalmát; majd az ökumenizmus törekvéseit; végül pedig a hazánkban kialakult missziói tevékenységek főbb jellegzetességeire utalunk.

Évszázadokon át a római katolikus egyház a nagy egyházszakadás (1054), főképpen a reformáció (1517) óta elzárkózott nemcsak a hitújító irányzatoktól, hanem a nem keresztény vallásoktól is, azokat „sötét babonának" vagy „hitetlenségnek" nevezve. A 20. század második fele a fentiekben említett események hatására ebben a tekintetben is gyökeres fordulatot hozott. Első renden a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) három határozatából vett rövid idézetek világosan mutatják a nem római katolikus egyházak és a nem keresztény vallások irányában tanúsított szemléletei alapvető megváltoztatását:

A vallás szabadságáról szóló nyilatkozat (Dignitatis Humanae) kimondja, hogy „az nemcsak az egyes személyeket illeti meg; el kell azt ismerni közösségi cselekményekre nézve is, mert mind az embernek, mind magának a vallásnak a természete megkívánja, hogy legyenek vallási közösségek… Napjainkban az emberek megkívánják, hogy a vallást magánéletükben és nyilvánosan is gyakorolhassák, sőt a vallás szabadságát már a legtöbb állam alkotmánya polgári jognak nyilvánítja és nemzetközi okmányok ünnepélyesen elismerik".

A zsinat elhatározta azt is, hogy a római katolikus egyház fokozott figyelmet szentel annak a kérdésnek, miképpen viszonyul a nem keresztény vallásokhoz (Nostra Aetate). Ennek érdekében a római katolikus egyház „nagyrabecsüléssel tekint a muzulmánokra is. Ők az élő és létező egyistent imádják, a könyörülő és mindenhatót, a mennynek és a földnek a teremtőjét, aki szólott az emberekhez… A századok folyamán sok szembenállás és ellenségeskedés támadt a keresztények és a muszlimok között. A zsinat azonban buzdítja mindnyájukat, hogy felejtsék el a múltat, és őszintén fáradozzanak egymás kölcsönös megértéséért. Közösen oltalmazzák és fejlesszék valamennyi ember javára a társadalmi igazságosságot, meg az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot".

A párbeszédeknek az egyházak számára nyújtott nagy értékét a zsinat ökumenéről szóló határozata (Unitatis Redintegratio) aláhúzza: „Az ilyen párbeszéd gyümölcse az, hogy az igazságnak megfelelőbbnek ismeri meg mindkét fél a másik közösség tanítását és életét, és méltányosabb ítéletet alkot róla; hogy a szóban forgó közösségek szélesebb körű együttműködésére is út nyílik".5

A zsinat befejezése óta (1965) hivatalos dokumentumok és programok egész sora foglalkozik e fontos és a római katolikus egyház szemléletében bekövetkezett gyökeres változásokat tükröző határozatok következményeivel. Különösen kiemelendő a már elhunyt II. János Pál pápának Assisiben évenként tartott imatalálkozója, ahol a világ valamennyi vallásának képviselői megjelentek. Ebben a sorozatban helyezkednek el utódjának, XVI. Benedek pápának a muszlim vallás vezetőivel kialakult egyre ismertebbé váló eszmecseréi.

A modern ökumenikus mozgalom első lépésének tekintett világmissziói konferencia (1910 Edinburgh) 100. évfordulójáról a kereszténység 2010-ben fog megemlékezni. A keresztény egységgondolat szervezeti munkálására létrejött Egyházak Világtanácsa -amelynek keretében 349 nemzeti egyház működik együtt és folytat közös párbeszédet a római katolikus egyházzal – megalakulása (1948) 60. évfordulóját ez évben ünnepelték. Az elmúlt egy évszázad alatt bekövetkezett óriási arányú technológiai fejlődés azt is magával hozta,

hogy az egyházakban, az egész kereszténységben megváltozzék az előző században hangoztatott optimista jelszó: „Kereszténnyé tenni még ebben az évszázadban az egész világot". A globalizáció felszínre hozta a nem keresztény világvallásokkal – köztük az iszlámmal is – a párbeszédek és együttműködések kialakításának szükségességét. A kezdeti missziói lelkület további nagy fordulata abban áll, hogy az ökumenikus mozgalom hivatalos megalakulása előtt folytatott dialógusok megindultak nemcsak a kereszténység különböző felekezetei között, hanem az iszlám vallás képviselőivel is. Ez a folyamat kapott új lendületet a II. Vatikáni Zsinatot követő évtizedek alatt. Nemcsak véleménycserékre, dialógusokra, hanem némely területeken együttműködésekre is sor került. Ilyen módon a „trialógusok" háromszöge bontakozott ki, aminek az átlója az iszlám, a másik két szára pedig a két keresztény irányzat közeledése és párbeszéde lett. Ezeknek a háromoldalú eszmecseréknek a figyelmét nem kerülte el máig azoknak a keresztény közösségeknek sok esetben nehéz helyzete, amelyek az iszlám vallású többségi országokban élnek. Az ökumenikus dialógusok sajátos jelentősége abban is áll, hogy a vallásszabadság ügyét az emberi jogok tiszteletben tartásával kötik össze. Az emberi jogokra irányuló figyelmet csak a dialógusok útján lehet erősíteni, amelyek a keresztény bizonyságtételek szabadságát tiszteletben tartják. Ezért szögezte le az Egyházak Világtanácsa egyik legutóbbi nagygyűlése, hogy „a keresztény egyházak világszerte tovább folytassák és mélyítsék a vallásközti dialógusokat és együttműködést az emberi jogok védelme és erősítése érdekében".6

Napjainkra két előremutató törekvés bontakozott ki az ökumenizmus szellemében. Az egyik a szélesebb körű párbeszédet szorgalmazza a kereszténység és a világvallások között az együttműködés jegyében, ami elvezetett a legkülönbözőbb vallási mozgalmakhoz, így a „Világvallások Parlamentje" és a „Vallások a Békéért" világszervezetek működéséhez. Az 1970 óta fennálló mozgalom egyetemes hálózatot hozott létre. A 2006. augusztusában, Japánban tartott utolsó nagygyűlésük proklamációja megállapítja, hogy „Az alapítás óta eltelt időben egy hatékony globális hálózat alakult ki, amelyet a különbözőségek felfedezése és elismerése mellett az vezet, hogy a vallások együttműködjenek a konfliktusok békés megoldása érdekében és előmozdítsák a fenntartható fejlődést. Elhatározott szándékuk, hogy a vallási közösségeket megerősítsék a háborúk megállítása érdekében".7 A másik törekvés célja az, hogy teológiai kísérletek útján kiábrázolja a világvallások tevékenységének tartalmi jelentőségét. Ezért próbálkozásukat a „vallások teológiája" létrehozása szándékának lehet nevezni, ami egy rendkívül nehéz és bonyolult feladat, mert egyszerre akarja megőrizni a keresztény sajátosságokat (ApCsel 4,12) és a széles körű vallásközi egyenjogúságot. A választ erre a kérdésre az egyházak és a vallások csak az éppen elkezdődött harmadik évezredben fogják megkapni. A felelet abban az irányban kereshető, amely hangsúlyozza egyszerre a keresztény értékek melletti elkötelezettséget és a más vallások iránti nyitottságot. A keresztény ökumenizmus előtt így párhuzamosan két egymás mellett futó út nyílott meg: a keresztények egységét munkáló törekvéseket ki kell egészíteni a nem keresztény vallásokkal való együttműködési törekvésekkel. Az egyik útjelzőre ez van írva: az egység felé, a másikra pedig: az együttműködésért.

a) Ahogy a bevezetés érintette, a magyar történelmi emlékezetben ma is él az iszlám török ága magyarországi hódításának emléke. Az ország és a magyar kereszténység a török háborúk nyomorúsága alatt közvetlenül találkozott az iszlámmal. A korábban vívott véres csaták nyomán a török hódoltság idején, az ország három részre szakadásakor ismerte meg a magyar nép kényszerűségből az iszlámot. Látni kell azonban azt, hogy a háborús összetűzések és rombolások során a vallási hivatkozás nagyrészt másodlagos jellegű maradt, jóllehet a magyar reformáció hőskora egybeesik a török hódoltság kialakulásával. Az új hit gyors terjedésének egyik valószínű okát a történészek az iszlám törökök viszonylagos vallási türelmében vélik megjelölni. Erről tanúskodik a magyar reformátorok számos megnyilatkozása, mint ahogyan az egyik akkori prédikátor írta: „Mindenütt szabadon lehet prédikálni az evangéliumot". Ezzel a viszonylagos türelemmel éltek is a magyar reformátorok. Ezért iszlám misszióról a török

hódoltság alatt igazában nem lehet beszélni. A török katonai hódítóként jött, és a magyar kereszténységet ért jelentős veszteség nem az iszlám missziónak, hanem a török katonai hódításnak volt tulajdonítható. Ennek ellenére jelei voltak annak is, hogy a reformációt, az új vallást terjesztő prédikátorok próbálkoztak misszióval az iszlám irányában. Többekben élt az a remény, hogy „a törökök a reformáció hitére térnek". Ennek a fordítottja is igaz, mert nagyon kevés személyről lehet tudni, hogy a magyarok közül muszlim hitre tért volna.

b) A 20. század elején megjelent keresztény missziói lendület hatása Magyarországra is elért. Ennek volt tulajdonítható az a felismerés, hogy hazánktól nem olyan távol, a balkáni országokban kisebb-nagyobb muszlim szigetek maradtak vissza, főleg Boszniában, Bulgáriában, Albániában, ahol az egész lakosság az iszlám vallásra tért. A 20. század első felében a két világháború között három református lelkész folytatott missziói tevékenységet Bulgáriában és Albániában. Döbrössy Lajos és felesége (1930-38 között), majd Virágh Sándor, aki szintén ott élt azzal a szándékkal, hogy missziót végez. A második világháború kitöréséig Parragh Lajos lelkész Albániában tevékenykedett a muszlimok között. Gyakorlatilag azonban minden magyar missziói fáradozás eredménytelen maradt, ami az iszlám vallás ismeretében nem meglepő.

JEGYZETEK

1. Les Religions en chiffre, in „Le Monde des Religions" (Mai-Juin 2005. Paris, 20 old.) – 2. A mai Belgrád a 15. században a magyar királysághoz tartozott. – 3. A Korán fejezete a szúr a, verse pedig az ajat. – 4. Current Dialogue, No. 47. 2006/VI. Genf – 5. A II. Vatikáni Zsinat tanításai, Szent István Társulat (Budapest, 1975. 394, 405, 373 oldalak.) – 6. Together on the Way. Report of the G. Assembly, Genf, 1999. – 7. Kyoto Declaration, Current Dialogue, 48. 2006. december.

SZÓJEGYZÉK

ajatollah síita muszlim főpap

Allah Isten arab neve

annales krónika

ajat a Korán verse

arabizáció arab nyelv és kultúra terjesztése

aslama feltétlen alávetettségben lenni

dervis iszlám szerzetesrend tagja

dhimmi nem muszlim, hanem keresztény hívő

dzsámi központi mecset

dzsihád szent háború, bátor vállalkozás

emír muszlim fejedelmi cím

fakír koldulórend (aszkéta)

fath isteni nyitás

fatvá jogtudós szakvéleménye

hadisz hagyománygyűjtemény (van szunnita és van síita egyaránt)

hádzs zarándoklat

hedzsra futás (muszlim időszámítás kezdete)

Hezbollah Isten pártja

imám előimádkozó prédikátor (síita felekezetben vallási vezető)

insalláh Isten változtathatatlan akarata

intifáda palesztin felkelés

iszlám     egyistenhívő  világvallás   (híveit  nevezik:   muszlimnak,  mohamedánnak,  muzulmánnak,

izmaelitáknak és szerecseneknek is)

iszlamizáció az iszlám vallás megújítására irányuló politikai törekvés Kába szentkő, szentház kádi bíró

kalifa próféta utódja és képviselője

kibla a mecsetekben az az irány, amely felé fordulva imádkoznak kiszmet végzet, sors

Korán iszlám Szentkönyv

Mahdi a rejtőzködő imám megjelenését váró, megszabadító vezér

mecset  imádkozás és lebomlás helye

medresze vallási iskola

Mekka, Medina szaúd-arábiai szent városok

miszticizmus hit a természetfelettiben és az Istennel való egyesülésben

mohamed megdicsőített

mollah jogtudós, hitvédő, tekintélyes iszlám pap megszólítása

monoteista – monoteizmus egyistenhitű, egyistenhívő

mór (franciául: maure) dél-spanyolországi muszlim hódító

mudzsahid fanatikusán vallásos fegyveres harcos

mufti az uléma tagja, jogtudós

müezzin a minaret erkélyéről a muszlimokat imára szólító személy

minaret muszlim templom karcsú tornya

politeista – politeizmus sokistenhitű, sokistenhívő

ramadán böjti hónap

sahid öngyilkos merénylő, mártír, hős

salat imádság

salom béke

saria vallási és polgári jog

sejk vallási és egyben társadalmi tekintélyes vezető

Sia párt

síita szigorú iszlám felekezet tagja

szultán uralkodó

szufik misztikus vallási irányzat tagja

szufizmus misztikus vallási irányzat

szunna konzervatív iszlám felekezet

szunnita konzervatív iszlám felekezet tagja

szúr a a Korán fejezete

talibán tanítvány

teokrácia – teokratikus Isten uralma, Isten uralma szerinti felfogás

uléma jogtudósok közössége

ummah muszlim vallási közösség

vahabitizmus iszlám misztikus mozgalom

zakat alamizsna

Megjelent:Confessio 2008/1 szám

© www.reformatus.hu Kommunikációs Szolgálat szerk@reformatus.hu T.:(1)460-0753

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük