Tükör nélkül, homályosan

Július 28-án nyílt meg a Duna-parti Ybl Budai Kreatív Ház legújabb tárlata, amely Bullás József Munkácsy-díjas festőművész, a Pécsi Egyetem Művészeti Karának mestere, életművéből mutat be egy különleges, a művész által választott nézőpontból összeállított válogatást. A Fényrétegek című kiállítás 2020. augusztus 30-ig ingyenesen látogatható.

A közismert bibliai idézet a címben nem tiszteletlenségből szerepel elferdítve, a képek némelyike láttán Pál apostol bizonyára többeknek eszébe jut majd. Érdemes volt megfigyelni a terembe lépő nézők meglepett arcát, hol közelebb, hol távolabb húzódtak egyes képektől, de ugyanígy zavarban voltak azok is, akik fényképezni akartak és értetlenkedve forgatták a kezükben a gépüket, telefonjukat. Sehogyan sem tudták élesre állítani a képet. Beletelt egy-két perc, mire mindenki rájött, nem velük van a baj! Némelyik mű eleve úgy készült, hogy homályos, életlen – ez a művész szándéka! Nem hangzott el erről magyarázat az ünnepélyes megnyitó során sem, ám annyit azért megtudhattunk: egy hét múlva elkészül a katalógus és – ahogy azt a kiállítás kurátora elmondta – annak szövegében bőségesen lesz szó a technikai részletekről.

Petrányi Zsolt művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjtemény vezetője arról is szólt, a művész nem szeretné, ha alkotásai bármely sablonba illeszthetőek lennének, inkább csak azt, hogy nézzék őket és a néző kerüljön szabadon a hatásuk alá, szemléje a formákat, és ha a szemet becsapó hatásokat is lát a festményeken, azokat ne, mint op-artot, hanem mint mai alkotói megnyilvánulásokat értékelje. Gyakran előfordul, hogy az elméleti szakember, a művészettörténész szeretne olykor filozófiai összefüggéseket találni egy mű kapcsán, amiről azt véli, hogy a nézőnek segítséget nyújthat, hogyan nézzen egy alkotást. A festő pedig azt szeretné, ha inkább a művekről esne szó, ami az ő esetében technikai és kompozíciós kérdéseket érint. Ő, mint alkotó, a festészet képi világában él és nem elméleti gondolatokat illusztrál.

Bullás Józsefről elmondható, az elmúlt negyven évben olyan érzékenységet tanúsított, amivel munkáiban különböző évtizedek esztétikai karakterét rajzolta meg. Reagált a design, az építészet, az internet világára, vizualitására. Absztrahálta az éppen aktuális vizuális kultúrát, művei ettől váltak egyetemessé. Kísérletei az absztrakt festészet megújításának kérdéseit járják körül, mindegyik egy belülről fakadó igényből alakul ki, ami próbálgatások százainak eredménye. A változások a vászonnal, a festékkel, a szórópisztollyal végzett munka következményei és nem külső hatások tudatos feldolgozásai. Szemlélve a képeket, felidézhetjük, hogy például az absztrakt művészet a XX. század izmusainak szülötte, mint koncepció jelzi: a világ kifejezhető úgy is, hogy a festmény nem ábrázol.

Egyre kevésbé válik jelentőségtelivé, hogy a festő mennyire felismerhetően idéz festményén egy korábbi stílust. Ezért nem lényeges, hogy Bullás József az op-artból eredezteti-e az itt kiállított munkáit. Ma egy monitoron látható képpel szemben vitathatatlan az olajjal, akrillal megfestett műalkotások létjogosultsága, egyénisége és önálló értéke, nem is beszélve arról, hogy egy valóságban megnézett kép másként hat ránk, mint annak a képernyőn látott reprodukciója! Nem az ismeret, hanem az élmény meghatározó. Egy kínai szerző, Byung-Chul Han, A kiégés társadalma című könyvében a kort, amiben élünk, egyáltalán nem a művészet oldaláról közelíti meg, hanem a munkamániából eredő szorongás, depresszió oldaláról. Az unalmat, mint a kreativitás szükségszerű ellenpólusát tekinti egy olyan világban, amiben minden eszköz szórakoztatni hivatott minket. A monitornézés annyira elválaszthatatlanná vált tőlünk, hogy már kávézókban, járművön is tapasztaljuk, mindenki állandóan a telefonját nézi, nehogy akár egy fél percig is unatkoznia kelljen.

Bullás József alkotói módszere folyamatos, mechanikus tevékenység az életében, amiben a szisztematikusság kötelező elvárás. A megkezdett képeit félbehagyni nem lehet, mert a száradás lehetetlenné tenné az általa megkezdett folyamat befejezését, a kép síkjából kiemelkedő apró részecskék érzékelését. Számára a vászon munkaterület, amelyen fizikai munka zajlik. A mozdulatok egyformaságával unalmas is lehetne, ha nem ez a monotonitás lenne a kívánt eredmény eléréséhez vezető egyetlen út. Han könyvében többször idézi Nietzschét, aki szerint meg kell tanulni látni, meg kell tanulni gondolkodni, meg kell tanulni beszélni és írni! Ennek a tanulásnak a célja – Nietzsche szerint – egy előkelő kultúra megszerzése. Látni tanulni azt jelenti, hogy nyugalomhoz, türelemhez, befogadáshoz szoktatni a szemet. Képessé tenni arra, hogy elmélyedve, szemlélődve, hosszan és lassan nézzen dolgokat.

Egy művész úgy dolgozik, hogy impressziók érik, átéli a világ és saját élete problémáit és azok az absztrakt művészetben képekként jelennek meg. A most megnyílt tárlaton a művész több képsorozatát láthatjuk az elmúlt évekből, melyek saját asszociációkat kelthetnek – nagyon helyesen – mert a művészet akkor jó, ha nemcsak a művész magyarázatával szerez élményt, hanem anélkül is. Sajnos ezen a kiállításon erre kissé korlátozottan nyílik lehetőség. Pont az, amit a kurátor Nietzschét idézve javasolt a látogatóknak, elég nehezen megvalósítható. Sehol nincs egyetlen szék, bármilyen alkalmatosság, amire leülve, el lehetne mélyedni a szemlélésben, időt adva az asszociációk ébredésének. Így a néző gyakorolni kénytelen a javasolt türelmet, a festményeket ne azok alapján ítélje meg, mennyire áll hozzá közel a színvilága, hanem fogadja el őket olyan létezőknek, amik kivárják, hogy olyan hangulatba kerüljünk általuk, melyekben hathatnak ránk. Szerencsére ezek a képek időtlenek, nézhetjük őket ma, holnap vagy azután, de az biztos, hogy a mintázatok és színek minden alkalommal más és más képzettársításokat keltenek majd bennünk!