TV a szellemi hamburger – avagy nem pótolja a szülői nevelést…
Péter hazaért. Berobbant a szobába, ledobta táskáját, majd azonnal le akart ülni a televízió elé, hogy a már reggel óta várt filmet megnézze. Mivel édesanyja éppen a kedvenc sorozatát nézte, és nem is volt hajlandó fiának átadni a helyet, így Péter kikelve magából kiabált édesanyjával, majd meg is ütötte Őt.
Péter hazaért. Berobbant a szobába, ledobta táskáját, majd azonnal le akart ülni a televízió elé, hogy a már reggel óta várt filmet megnézze. Mivel édesanyja éppen a kedvenc sorozatát nézte, és nem is volt hajlandó fiának átadni a helyet, így Péter kikelve magából kiabált édesanyjával, majd meg is ütötte Őt.
A szocializáció egész életen át tartó folyamat, de a társas ismeretek, normák átvétele, megalapozása szempontjából kiemelt a gyerekkor. A szocializáció elsődleges közege a család. Célja, hogy a gyerek képes legyen a korának, nemének megfelelő célok kialakítására, be tudjon illeszkedni a társadalomba, valamint meg tudjon felelni bizonyos társadalmi, erkölcsi normáknak.
Ha a szülő pozitív modellként szolgál, az elősegíti a pozitív minták kialakulását a gyerekben, ha negatív mintát nyújt, a gyerek ezzel azonosul. Ha jó, igazságos, szerető szülők tudunk lenni, a gyermeknek ez lesz természetes, és ha felnő, Ő is jó szülőként fog viselkedni. Ahhoz, hogy a szocializáció megvalósuljon, szükség van az identifikációra, a felnőttel, a szülővel való azonosulásra. A gyerekek arra törekednek, hogy olyanok legyenek, úgy viselkedjenek, mint a környezetük meghatározó személyiségei. A szocializáció akkor „sikeres", ha végül a gyerekek ésszerűnek és szükségszerűnek fogják fel a számukra betartandó szabályokat.
Azok a gyerekek, akik olyan közegben nőnek fel, ahol nincsenek meg a szocializációhoz szükséges szülői „értékek", többet nézik a televíziót, leginkább agresszív tartalmú műsorokat, azok romboló, káros hatása érvényesül az amúgy is gyenge szocializációban. Óriási problémát, ha a gyerekek nem tudják megbeszélni a televízióban látottakat. A televízió nemcsak befolyásolhatja, hanem alakíthatja is a valóságot. Általa a gyerekek betekinthetnek a felnőttek világába, megtudják „titkaikat", így saját életük során már nem a felfedezés örömével élik meg ezeket. A gyerekek sokszor erőszakos témájú műsorokat nézhetnek, így a televízió által képviselt értékeket tekintik követendő mintának.
Az agresszív viselkedés fejlődését meghatározza, hogy a gyerekek hajlamosak utánozni a „modellek", példaképek viselkedését. A televízióban esetleg sugallt, jutalmazott agresszió a gyermekek számára követendő minta lehet. A naponta több órát televíziót néző gyerekek a világról a személyes tapasztalataikon túl nagymértékben a képernyő révén szerezhetnek benyomásokat. Nem beszélve arról, hogy ez a néhány óra a társas kommunikációtól veszi el az időt. A televízió leckét adhat arról, mi a jó, mi a rossz, a sikeres vagy sikertelen, hogyan viselkednek a nők és a férfiak, az öregek és a fiatalok. Milyen a szerelem, a szexualitás, milyen konfliktusok vannak családokban és másutt, és ezeket milyen módon oldják meg. Itt láthatják nap, mint nap, hogy az agresszió melyik formája sikeres vagy büntetett. A televízió révén bejárásuk lehet a felnőttek hálószobájába, az üzleti-, politikai élet színterébe, láthatnak ölelést, és ölést, szeretetet, gyűlöletet, megbocsátást, és bosszút. Egyes elemzők szerint ez a gyermekkor védettségét szünteti meg.
A példaként említett esetben több problémát feltételezhetünk. Feltételezhetjük, hogy egy olyan tinédzserről van szó, aki rengeteg időt tölt a televízió előtt, és akkor is agresszív tartalmú filmeket néz. A mintaként látott erőszak a fiúban felgyülemlik, frusztrációt, később, mikor édesanyja miatt nem tudja megszokott tevékenységét folytatni (televíziózás), agressziót vált ki.
A példában nem esik szó az édesapáról.
Feltételezhetjük például, hogy az édesapa nem él velük. Ilyenkor a személyiségfejlődéshez szükséges apai-férfiúi példa nincs meg a gyermek számára, azt megpróbálja a filmekből meríteni.
Feltételezhetjük azt is, hogy az apa nem foglalkozik a családdal, kicsapongó életet él, ezért az anya nem a háztartással foglalkozik -de nem is a gyermekkel-, hanem a számára napi élvezetet adó sorozattal. A kapcsolat anya és fiú között ebben az esetben sem példaértékű, nem sugallja a normatív viselkedést. Ugyanakkor az apa egy felelőtlen, esetleg agresszív példát mutat fiának.
Valószínű, hogy a mintakövetés alanyai nem a szülők, hanem a filmekben látható figurák, a megfigyeléses tanulás alapja akciófilmek világa. Jelen esetünkben a családon belüli feltételezett problémák (kommunikáció hiánya, nem megfelelő normák, nem megfelelő mennyiségű foglalkozás a gyermekkel) nagymértékben hozzájárultak az agresszió bekövetkeztéért.
Véleményem szerint normál körülmények között a televíziózás akkor veszélyes, ha a gyermek, nem tudja megbeszélni szüleivel a látottakat, benne számtalan kérdés marad megválaszolatlanul, vagy vésődnek be a látottak mintaként. Manapság kiváltképpen igaz ez, amikor a televízióban olyan minták, példaképek bukkanhatnak fel, mint a szuperhősök, ünnepelt bűnözők, rémisztő horror-filmek szörnyei, és nem utolsó sorban a sokszor pálcikává diétázott „celebek". Fontos megtanulni hol húzzuk meg a határt valóság és „televíziós világ" között.
Németh Krisztina
Az írás eredeti változata, egy egyetemi házidolgozat volt. A történet -a benne szereplő keresztnév is- kifejezetten a dolgozat miatt lett kitalálva.
Kapcsolódó anyagunk: