Interjúalanyunk MIZSEI KÁLMÁN, az ENSZ volt főtitkár-helyettese, az EU volt moldovai különmegbízottja és volt ukrajnai misszióvezetője. Diplomata, Kelet-Európa szakértő, egyetemi professzor. Az interjút készítette: HUNYA PÉTER, a Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület tagja.

 

Interjúalanyunk MIZSEI KÁLMÁN, az ENSZ volt főtitkár-helyettese, az EU volt moldovai különmegbízottja és volt ukrajnai misszióvezetője. Diplomata, Kelet-Európa szakértő, egyetemi professzor. Az interjút készítette: HUNYA PÉTER, a Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület tagja.

 

Hunya Péter:

 

Egy elég tág kérdéssel kezdem. Ukrajna egy nagyon sokszínű, sokrétű ország, hogyan látja Ön a nemzeti identitások és az eltérő történelem¬értelmezések szerepét a jelenlegi ukrán helyzet kialakulásában?

 

Mizsei Kálmán:

 

Fontosnak tartom, noha inkább áttételes szerepe van. Abban az értelemben áttételes, hogy éppen az a fajta primitív nemzetértelmezés, amiről az orosz elnök, Vlagyimir Putyin elhíresült, egy sokkal tágabb orosz megközelítést testesít meg, miszerint nincs olyan, hogy „ukránok". Éppen ez a szemlélet mondott csődöt kétszer is az elmúlt évek vérzivataros eseményei során.

 

A második esettel kezdem. 2014. március 18-án, a Kremlben tartotta híres beszédét Putyin, ahol bejelentette a Krím annektálását. Ekkor beszélt a Novorosszijáról is, ami egy Katalin cárnő idején kialakult kifejezés. Ukrajnának arra a délkeleti sztyeppevidékére utal, amiről azt hitte az orosz vezetés, hogy nincs erős ukrán identitása, hanem valójában orosz identitású. Úgy gondolták, hogy egy ilyen kívülről kiprovokált esemény során, mint a kelet-ukrajnai háború, ez meg fog mutatkozni. De ez nem történt meg. Itt az orosz narratíva csődöt mondott, tévesnek bizonyult.

 

A nemzetértelmezés az Euromaidannál, a méltóság forradalmánál szintúgy fontos. Itt, sokak várakozásával szemben, a civil identitás erősebbnek bizonyult a nyelvi és egyéb különbségeknél az ukrán társadalomban. Egyrészt formálódóban van egy ukrán civil identitás, amelyik kétnyelvű (ukrán, orosz) és a nyelvi tolerancia jellemzi. Másrészt a patrióta felbuzdulás szerepe is jelentős, ami túlnyomó többségben nem erőszakos formában nyilvánul meg. Ezek fontos fejlemények.

 

A Krím esetében ez a két elem sokkal kevésbé játszott szerepet. A Krím elfoglalása egy külső agresszió eredménye volt. Putyin nyilvánvalóan azt a pillanatot használta ki ügyesen, de a nemzetközi jogot félresöpörve, amikor a forradalom után még nem állt fel az új vezetés, illetve még nem alakult ki a hadsereg és a belügyi szervek parancsnoki lánca. De kétségtelen, hogy nem volt akkora tömegellenállás az orosz akcióval szemben. Ebből látszik, hogy

Ukrajna különböző területein eltérően mutatkozik meg a nemzeti identitás szerepe. Összességében kijelenthető, hogy az ukrán társadalmon belüli eltérő történelmi és nemzeti identitások gyengébbnek bizonyultak, mint a kialakulófélben lévő nem etnocentrikus és      nem nyelvcentrikus, bizonyos értelemben állampolgárság alapú ukrán identitás.

 

Hunya Péter:

 

Két éve több százezer ukrán ment ki az utcára, hogy megdöntsenek egy meglátásuk szerint korrupt és autokrata kormányt. Viktor Janukovics elnök Oroszországba menekült. Két évvel később miben látja az ukrán forradalom első számú, legfőbb vívmányát?

 

Mizsei Kálmán:

 

A legfőbb vívmány az erős civil társadalom létrejötte. Az ukrán társadalom mélyen a Szovjetunióban gyökeredzik, de lökésszerűen változik, de-szovjetizálódik. Ez egy lassú és küzdelmes folyamat, viszont mára egy nagy kiterjedésű, erős civil világ alakult ki, ami számos tevékenységet magába foglal, a háborúban való önkéntes részvételtől a katonákért való adakozáson át az emberi jogi, politikai értékeket felvállaló, és egyéb kisközösségek kialakulásáig. Továbbá olyan szakpolitikai agytrösztök is alakultak, amelyek képesek adott esetben egy törvénytervezetet kompetensen bírálni és alternatívákat felkínálni. Ennek a nagy kiterjedésű, erős civil társadalomnak önbizalma van. Ugyan csalódást keltő a reméltnél kisebb mértékű változás a kormányzati teljesítményben, a társadalom mégis bízik benne, hogy ezt a továbbiakban ki tudja vívni magának. Nem látok a jövőbe, hogy ez valóban meg fog-e történni, de az előjelek nem rosszak. Ha ez mondható a legfőbb vívmánynak, akkor a legfőbb kudarc a hatalomgyakorlás múltban ragadása és csekély változása. Nem történt akkora fordulat, amekkorában egyébként már a 2004-es narancsos forradalom során is reménykedtek. Érdekes, hogy ez a poszt-szovjet ukrán rendszer mennyire rezisztens még a forradalmi megmozdulásokkal szemben is. Ez a korrupt, kleptokratikus, árnyék¬intézményekkel rendelkező rendszer nagyon makacsul tartja magát.

 

Hunya Péter:

 

Említette a kormány teljesítményét és a hatalomgyakorlás módját, ami a szovjet berögzültségekhez is köthető, és csalódást kelt az újonnan kialakuló erős civil társadalomban. Két éve az Euromaidan tüntetéseket részben a korrupcióval szembeni düh provokálta ki. De manapság visszatérnek néha a korrupció-ellenes tüntetések Kijevben. Az IMF azt nyilatkozta, hogy visszatarthatja a szükséges pénzügyi segélyt, ha a kormány nem képes tenni a korrupció ellen. Sokan azt mondják, hogy Ukrajna kevésbé tekinthető demokráciának, inkább egy oligarchikus rendszer, ahol oligarchák, iparmágnások, illetve az energiaszektor szereplői azok, akik valójában irányítják az országot. Miért voltak képtelenek a politikusok Kijevben arra, hogy komolyan visszaszorítsák a korrupciót?

 

Mizsei Kálmán:

 

Az egyik ok, hogy akárcsak 2004-ben, 2014-ben sem volt képes a forradalom a tekintélyes és erkölcsökben szilárdnak mondható vezetőket elég magasra felemelni. Ennek egy ellenpéldája Andrij Parubij, aki most a kormányátalakítások során a parlament elnöke lett. Viszont a változás hiányának szembetűnő megtestesítője maga az elnök, Petro Porosenko személye, aki ugyan erőteljesen beállt a forradalom mögé 2013-14-ben, de akinek a háttere szintén nagytőkési. A forradalom megfogalmazott egy olyan elvárást, éppen Janukovics korábbi túlhatalma miatt, hogy az ukrán politikai rendszert elnökiről parlamentire változtassák. De ez nem következett be. A forradalom után megtartott első választás az elnökválasztás volt. Az egész politikai játék újradefiniálása a régi keretek között zajlott. Ebben a folyamatban, amelyben három választást is tartottak, elnökit, parlamentit és helyhatóságit, az alapvető alkotmánymódosító feladatokat nem végezték el. Ukrajna továbbra is de facto elnöki rendszer maradt, politikailag az elnök a vetélytársai fölé kerekedett.

 

Ezt a típusú rendszert a Szovjetunió több utódállama is örökölte. Kialakulásukra jellemző, hogy a gazdasági reformok előbb elmaradtak, majd igen korlátozottan léptek csak érvénybe. Az alapvetés az, hogy ahol van egy központosító politikai vezető, ott nagyobb a valószínűsége annak, hogy rendszerszintű korrupció virágozhat. Ez a helyzet a '90-es években főleg az energiahordozók és a nyersanyagok monopol import-exportjából adódott, ahol a hatalom

összedolgozott azokkal a gazdasági szereplőkkel, akiknek kiosztotta az ezekhez kapcsolódó licenszeket. Ennek révén elkezdett formálódni egy meggazdagodó szűk réteg. Ezt segítette az is, hogy az orosz oligarchikus rendszer formálódása megelőzte az ukránt és ezáltal példaadójának számított. 1999 után a privatizációs folyamatok jellemzik Viktor Juscsenko elnöklését, ami nyomán egy jelentős termelői nagytőkés osztály jött létre. Ez az ukrán sajátosságok alapján a fémiparban és az acéliparban terebélyesedett ki leginkább, amit akkoriban egy nemzeti konjunktúraprogram is támogatott. Mivel nem voltak erős reformok, a centralizált végrehajtói hatalmi modell maradt életben, és nem volt gátja annak, hogy ez a gazdagodó réteg az elnökkel            karöltve kialakítson egy velejéig korrupt intézményrendszert.

 

Továbbá a bérek az ukrán történelem során végig alacsonyak voltak. Emiatt aztán az állami hivatalnokok, bírók, rendőrök, ügyészek nagyon könnyen megvehetőek. Kialakult egy „zseb¬bankrendszer" is. Ebben a rendszerben egy vállalkozó alapít egy bankot, amelynek révén saját cégeit finanszírozza, aztán a vállalkozó maga vagy olcsón refinanszíroztatja, vagy nem fizeti vissza a banki tartozását, és a nemzeti bankkal fizetteti vissza a hiteleket. A médiában is kialakult egy nagyvállalkozói tulajdonosréteg, elsősorban a televízióban, amivel a politikai érdekeket tudják támogatni. Ezek a nagyvállalkozók emellett a képviselői immunitás miatt a parlamentbe is igyekeznek bekerülni, és gyakran beosztottjaikat is magukkal viszik.

 

Mindezek révén egy oligarchikus rendszer ölt formát. Ez nem csupán arról szól, hogy néhány gazdag ember gyakorlatilag átveszi egy ország irányítását, hanem arról is, hogy a zsebükben vannak az állami intézmények.

 

Hunya Péter:

 

A változás hiányának egyik megtestesítőjeként a jelenlegi ukrán elnököt, Petro Porosenkót nevezte meg. Több reformer is otthagyta már a kormányt a változások hiánya miatt. Felmerül tehát a kérdés: Porosenko inkább a probléma, mint a megoldás része?

 

Mizsei Kálmán:

 

A pozitív oldalon azt lehet elmondani, hogy egy csokoládégyáros nagytőkés még mindig jobb, mint az olaj- és gázkereskedésben meggazdagodottak. A nyersanyag- és energetikai szektorban más ukrán nagytőkések abból gazdagodtak meg, hogy a Gazprom és Rosznyeft olcsóbban adja el nekik a gázt és az olajat, és azt ők drágábban adják tovább. Ezzel szemben Porosenko egy fogyasztói piacon ért el sikereket. A másik pozitívum, hogy nem mindig, de sokszor a „jó" oldalon állt. Juscsenko kampányát elsősorban ő finanszírozta. Az ő „5. csatornája" nélkül nem lehetett volna sikeres az akkori kampány. 2013-14-ben is hamar odaállt a tüntetők mögé. Alapvetően egy jószándékú ember, főleg, ha Janukovicshoz mérjük.

Azonban az is igaz, hogy a hatalomgyakorlás modellje nem sokat változott a vezetése alatt, inkább a stílusa és mértéke alakult át, az is csak felszínesen. Az elnöki hivatal továbbra is igyekszik kontrollálni a társadalom és a gazdaság leglényegesebb részeit. Porosenko jelentős mértékben akadályozta és akadályozza a jogállamiság kialakítása szempontjából kulcsfontosságú bírói és ügyészségi reformot, illetve az ehhez kapcsolódó alkotmányos környezet megteremtését. Jó példa erre a független főügyész kinevezésének igénye. Ma már a negyedik „független" főügyész van hivatalban a forradalom óta, ő pedig Porosenko frakciójának a vezetője volt a parlamentben.

 

Az oligarchikus harc egyik formája éppen a bíróságokon zajlik, ezért senki sem hajlandó önszántából lemondani a jogrendszer befolyásáról. Az elitben senki sem szerezte teljesen tisztán a vagyonát, tehát mindenki félhet attól, hogy ha ő lemond a hatalmáról, akkor nem a bírói és ügyészi függetlenség lép a helyére, hanem egy másik oligarcha vagy oligarchacsoport veszi át az irányítást. Így az elnök is csak akkor érzi magát biztonságban, ha a főügyész pozíciójában valaki olyan van, aki erőteljesen és visszavonhatatlanul az ő lekötelezettje. A függetlenség pont ennek az ellentétéről szólna. Mi nyugati szereplők, magamat is bizonyos szempontból beleértve és kritizálva, nem tudjuk magunkat megfelelően belehelyezni az ő helyzetükbe. Arra kell közösen rájönnünk, hogy ezen alapvetés mellett hogyan lehetne mégis megreformálni a rendszert. Ez még előttünk van.

 

A Szovjetunióban a '30-as évek pokla idején a mechanizmus az volt, hogy a politikai vezető, akkoriban Sztálin, az ügyészi rendszeren keresztül „jelölte ki" a „bűnösöket". Akit az ügyész bűnösnek nyilváníttatott, azt a bíróság aztán biztosan el is ítélte. Ez az ügyészi túlhatalom tehát egy intézményi hagyomány, és ez a túlhatalom az elnökhöz van bekötve, ami önmagában szembemegy a jogállamisággal. Történtek persze változások a Szovjetunió szétesése óta. A megfélemlítés egyre gyengült, viszont ezzel párhuzamosan az ügyészség a hatalmának kihasználása révén a korrupciós mechanizmusok kulcsfontosságú láncszemévé vált. Ezt a helyzetet az ügyészek egyrészt arra használják, hogy politikai feletteseik érdekeit szolgálják, másrészt arra, hogy maguk is meggazdagodjanak. Ha elmegy az ember Ukrajnában egy regionális ügyészség irodája elé, a parkoló tele van Rolls Royce-okkal, Bentleykkel és Maseratikkal. Bent az épület is egy luxus. Mindeközben a többi állami hivatal túlnyomó része szörnyű állapotban van.

 

Nincs szabályozva, vagy ha van is valamilyen szinten, nincs betartva, hogy az ügyészek ne kaphassanak „ajándékokat".   Mivel   a   költségvetésből   nagyon   kevés   pénzt   kap   az ügyészség, és az ügyész maga is, az ajándékok játsszák a színtiszta intézményesített korrupció szerepét. Az ügyészség nemcsak a bíróság, hanem a rendvédelmi szervek felett is hatalmat gyakorol. Ezek kulcselemei annak, hogy még nem alakult ki a jogállamiság.

 

Ez azt is eredményezi, hogy ha egy ukrán üzletember érdekeit sérti egy nemzetközi cég, és az üzletember jól be van csatornázva az ügyészséghez, akkor két lehetőség van. Vagy megegyeznek a felek a bíróságon, hogy a nemzetközi vállalat visszavonul, vagy olyan helyzet jön létre a bírói döntés eredményeképpen, amely megszünteti az üzletember piaci nehézségeit. Ezért is nehéz nemzetközi vállalatokat Ukrajnába csábítani. Az összes nagykövet panaszokkal van elárasztva a rossz befektetési környezet miatt. Ha nem lehet befektetni, akkor egy ördögi kör alakul ki, amelyben nem jönnek olyan vállalatok az országba, amik modern vállalati és jogállami kultúrát hoznának magukkal. Ezzel például a „corporate restructuring," vagyis a vállalati szféra átalakításának célkitűzése is csorbát szenved. Ez egy nagy rákfenéje az ukrán rendszernek.

 

Hunya Péter:

 

Térjünk rá az EUAM misszióra, amelyet Ön 2015 decemberéig vezetett. A leggyakoribb nézőpont az, hogy minden probléma Oroszországtól ered, mint ahogy emberi jogi bűntetteket is orosz vagy szakadár alakulatok követnek el. De az ukrán haderők és önkéntes alakulatok szintén vádolhatóak ezzel. Az Amnesty International 2015-ös jelentésében az áll, hogy „… mindkét oldal mulasztott a civilek áldozattá válásának elkerülésében. Mindkét fél katonákat telepített lakott területekre. Ukrán katonák és rendőrök is vettek részt kínzásban. A Kijevet támogató csoportok emberrablásokat is elkövettek." Továbbá az ENSZ 2016. május 19-én vizsgálatot indított az ukrán hírszerzés foglyai bántalmazásának híre miatt. Azonban hamar fel is függesztette a felügyelők munkáját, mert a kormány nem kooperált megfelelően. Ön, aki főként a rendőri reformok elősegítéséért felelt az EU missziója révén, szerzett-e tudomást ilyen bűntettekről az ukrán részről? Látott jelentős lépéseket ezek visszaszorítására?

 

             

Mizsei Kálmán:

 

A mi missziónk hangsúlyozottan nem egy „monitoring misszió". Nekünk nem volt jogosultságunk ilyen szempontból vizsgálni a rendvédelmi és belbiztonsági szervek működését ilyen szempontból.

 

De mint elemző, kompetens szereplőnek tartom az Amnesty Internationalt, és a szervezet értékelését tekintem kiindulópontnak. Nekem az a képem van, hogy a donbaszi területen sokkal súlyosabbak a szakadárok visszaélései, mint az ukrán hivatalos és nem-hivatalos

erőké. Sajnos azért a régi rendszer működik a másik oldalon is. Ha nincs is bennük rossz szándék, egyszerűen szakmai képzetlenségből is származhatnak hibák. Az emberi jogi kultúra valóban hiányos, az emberi élet és méltóság tiszteletben tartásának követelménye nem

igazán érvényesül a feltételezett bűnözők és a katonai foglyok esetében. Az ukránoknak sok javítanivalója van, de biztató jelekről is beszélhetünk, például a nagyobb tömegek kezelésében. A régi szovjet rendszer és utódai sem voltak képzettek ezen a téren, hiszen a

tömeggyűlések a szovjet időben be voltak tiltva. Ezért az ilyen helyzetek békés kezelésére nem alakult ki kultúra és megfelelő tudás. Ez a tanulási folyamat napjainkra elindult, de lassan és válságok között formálódik. Például 2015            augusztusában, az alkotmánymódosítás tervezete elleni tüntetésen a parlament előtt három tüntető meghalt a tömegoszlatás során. A kollégáim milliónyi olyan hiányosságot találtak a rendőri szervek működésében, amelyek javításával a nagy baj megelőzhető lett volna. Technikai szempontból nem lehetett volna a parlamenthez olyan közel engedni a tüntetőket, ahol már nem tudják ellenőrizni őket. Ilyen tömegtüntetés esetén annak szervezőivel jóval a tüntetés előtt el kell kezdeni egy intenzív párbeszédet és közben is folyamatosan egyeztetni kell. Fel kell készülni olyan  forgatókönyvekre is, amikor a szervezők kezéből kicsúszik a kontroll. Az EUAM misszió működése és szakembereinek munkája eredményeképpen elkezdődött egyfajta tanulási folyamat a rendészeti szerveknél. A belbiztonsági erőknél ez sajnos még nem indult el.

 

Általánosságban továbbá elmondható az ukránokról, hogy ódzkodnak attól, hogy beengedjék és megmutassák az állam működését külföldi szervezeteknek. A NATO például egy évtizedig kilincselt azért, hogy irodája lehessen a honvédelmi minisztériumban, miközben   az   ukránok   elemi   érdeke   a   NATO   segítsége.   Eleinte   így álltak hozzá az EU-misszióhoz is. Azt büszkén mondhatom, hogy nálunk ezek a korlátok hamarabb szűntek meg, vagy legalábbis mérséklődtek. A vélt titkok kiadásával kapcsolatos félelem azonban összességében nagyon erős az ukránoknál.

 

A misszió hatása messze több a rendőri technikai tanácsadásnál. A nagy kihívás a bűnügyi igazságszolgáltatásban van. A feladat, hogy az egész folyamat, az előzetes őrizetbe vételtől az ítéletig, sőt, a börtönállapotok meghatározásáig, a jogállamiság keretein belül történjen. Az ukránokkal meg kell ismertetni a szovjet mentalitással szembeni, európai, emberi jogokon alapuló rendszert, hiszen ebben történelmük során nem volt részük. Európában is hosszú időbe telt ennek elsajátítása. A középkori reflex az elnyomás és a megfélemlítés felé terel. Ez a represszív, eleve a bűnt feltételező mentalitás mélyen beleivódott a társadalomba. Ezt átalakítani egy nagyon hosszadalmas folyamat.

 

Hunya Péter:

 

Egy 2015. decemberi interjúban Ön azt nyilatkozta, hogy „a Krím visszakerülhet Ukrajnához. Amint Moszkva kényszerhelyzetbe kerül, pragmatikus alapon vissza fogja adni." Mi lehet az az említett kényszerhelyzet, ami ezt eredményezheti? Továbbá mit lát Ön Putyin céljának ennek a konfliktusnak az életben tartásával?

 

Mizsei Kálmán:

 

Ezt a konfliktust nem az ukránok és nem a Nyugat tartja életben. Ez a konfliktus befagy, amikor az oroszok befagyasztják, és felmelegszik, amikor az oroszok felmelegítik. Itt a „mi oldalunkon" nincs az a döntési helyzet, hogy pragmatikus alapon lezárjuk a vérontást. Az egyetlen dolog, amit pragmatikusan csinálni lehet, az, hogy túl drágává tesszük ezt a katonai agressziót és ezáltal megpróbáljuk megállítani, lelassítani, végül visszapörgetni a történteket.

 

Az orosz területszerzés a nemzetközi jog olyan mértékű felrúgása volt, aminek máris súlyosak a tágabb nemzetközi következményei. A világ sokkal kockázatosabbá vált az orosz magatartás miatt. Ha engedünk az agresszornak, azzal növeljük az étvágyát, és azt üzenjük más potenciális agresszoroknak is, hogy érdemes áthágni a korlátokat. A nemzetközi jog és a normák betartása létkérdés a nemzetközi biztonság   szempontjából.   Ezért   aztán   a   nyugati   reakciónak   sokkal erőteljesebbnek kellett volna lennie. Az Európai Uniótól ennél

kevesebbet vártam a 28 tagország között egyeztetés és egyetértés kényszere miatt, az Egyesült Államoktól viszont ennél sokkal többet.

 

Az Unióban konszenzust teremteni külpolitikai lépések tekintetében nagyon nehéz, az oroszokkal szembeni szankciók bevezetésében Merkel szerepe meghatározó volt. Az Amerikai Egyesült Államok állásfoglalása        ebben            az ügyben a nemzetközi szabályok

betartatójaként és a civilizált együttélés biztosítójaként végső soron növelte a nemzetközi konfliktusok kockázatát. Szíriában is jelentős teret engedtek az oroszoknak, aminek az Európára nehezedő menekültnyomás növekedése is a következménye lett – ami szemmel láthatóan célja az orosz kormánynak, hogy ezáltal is hozzájáruljon az Európai Unió széteséséhez.

 

Oroszország, amikor ilyen erősnek mutatkozik, blöfföl. Az olaj- és gázárcsökkenés miatt az orosz pénzügyi lehetőségek erőteljesen beszűkültek. Moszkvának tehát van egy nagyon erős és jól menedzselt blöffje. Ha lenne azonban egy megfelelően ügyes ellenpolitika, akkor könnyen kiderülne, hogy „meztelen a király". Oroszország alapvetően egy hanyatló nemzetközi befolyással rendelkező ország. Nagyon hatékonyan mutatkozik erősebbnek, mint amilyen valójában, de ezt egy komoly ellenpolitikával könnyen átláthatóvá lehetne tenni. Fontos lenne, hogy ezeket a konfliktusokat, amelyeket az oroszok annak érdekében generálnak, hogy megzsaroljanak szuverén államokat, nyugati segítséggel le lehessen zárni. Ide értem a Transznisztriában egy negyed évszázada fenntartott konfliktust, illetve a Grúzia elleni területrablást is. Hogy egy ilyen tárgyalás során aztán egy ponton kell-e kompromisszumokat kötni, az a tárgyalásokon múlik, de tárgyalni az oroszokkal kizárólag az erő pozíciójából lehet.

 

Putyinnak az a célja, hogy életben tartsa ezeket az aktív és befagyott konfliktusokat. Álma, hogy a volt Szovjetuniót vagy a cári birodalmat helyreállítsa, amilyen nagy területen csak lehet. Az orosz külpolitikának hagyományos rögeszméje Európa, hiába van óriási területe Ázsiában, neki Ukrajna, Besszarábia és Belarusz rendkívül fontos területek. Úgyhogy nagy erőfeszítéseket tesznek arra, hogy ezeket a területeket visszaszerezzék, vagy legalábbis zsarolni tudják. Emellett igaz az is, hogy Oroszország hanyatló gazdaságát hadipropagandával ellensúlyozza, és egy erős állam látszatát próbálja kelteni. Rövid távon ez egy működőképes elképzelés, de hosszú távon Oroszország ellen fog fordulni. Egy ponton az orosz társadalom középosztályosult része szembe fog szállni ezzel a jogait és lehetőségeit is beszűkítő rendszerrel, és az is látszik, hogy a nemzetközi közösség, ha lassan is, de reagál az orosz fenyegetésre.

Hunya Péter:

Az orosz miniszterelnök, Dimitrij Medvegyev 2016 februárjában azt mondta, hogy a Nyugat és Oroszország visszacsúszott egy a hidegháborúhoz hasonlítható helyzetbe. Egyetért Ön azzal a gondolattal, hogy napjainkra egy új hidegháborús helyzet alakult ki? Lát-e bármi esélyt arra a jövőben, hogy tényleges katonai konfliktusra kerüljön sor a Nyugat és Oroszország között? Végezetül, mi lenne az, amit a Nyugatnak tennie kellene, hogy megfékezze Putyin térnyerését? Mi az, amiben jelenleg nem tesznek eleget ennek érdekében? Mit szeretne Ön látni tőlük e tekintetben?

 

Mizsei Kálmán:

 

Az elnevezéseknek szimbolikus ereje van. Kicsit nehéz egy szovjet¬nyugati szembenállás terminológiáját alkalmazni a mai helyzetre, de mindenképpen egy valódi konfliktushelyzetről van szó. A konfliktus meghaladása szempontjából nagyon fontos, hogy ezt a tényt elfogadjuk, és ne dugjuk a fejünket a homokba. Az orosz álláspont számos blöfföt hordoz magában. Ezek részben életveszélyes blöffök, mint a harci repülők légtérmegsértése és az amerikai hadihajó mellett való elrepülés. Ennek belpolitikai haszna is van, megmutatni, hogy az állam vezetése mennyire bátor és elszánt, illetve, hogy mennyire feszült a nemzetközi helyzet. Közben azért az oroszok arra is nagy hangsúlyt fektetnek, hogy ez a konfliktushelyzet ne csússzon ki a kezükből. Azonban minél kiélezettebb a helyzet, annál inkább előfordulhatnak balesetek, váratlan események. Ez egy gyermeteg játék a tűzzel, és jó lenne, ha befejeződne. Ez azon is múlik, hogy a nyugati reakció mennyire határozott. Egyensúlyozni kell aközött, hogy a reakció határozott legyen, és hogy ne lehessen esetlegesen provokációként értelmezni. Ez egy játékelméleti helyzet, és az ember csak reméli, hogy az oroszok racionális kockázatszámítási szempontból nem mennek túl egy bizonyos ponton. Tesztelik a retorziómentes provokáció határait, de nyilvánvalóan azért, hogy a komolyabb     kockázatot     próbálják     kerülni.     Ilyen     értelemben     nem őrültek ülnek ott, de végeredményben ez egy álságos hozzáállás a nemzetközi biztonság ügyeihez. Tehát van egy macsó magamutogatás ebben a helyzetben, ami kifejezetten veszélyes.

 

Az eredeti megjelent:

http://corvinusculture.com/wp-content/uploads/2016/07/BSZ-2016_1.pdf

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük