VÁMPÍROK BÁLJA – vagy globalizáció a színházban
3 perc olvasás
Roman Polanski, a világhírû filmrendezõ majd negyven éves, 1968-ban készült filmjét elõször 1997-ben Bécsben állította musical színpadra maga a szerzõ. Azóta a darab körbejárta a világot. Zenéjét Michael Kunze szövegkönyve alapján Jim Steinman írta.
Roman Polanski, a világhírû filmrendezõ majd negyven éves, 1968-ban készült filmjét elõször 1997-ben Bécsben állította musical színpadra maga a szerzõ. Azóta a darab körbejárta a világot. Zenéjét Michael Kunze szövegkönyve alapján Jim Steinman írta.
Utóbbit a produkció leggyengébb pontjának mondhatjuk. A Magyar Színház mindent elkövetett, hogy a darab ?tiszta Amerika" legyen, habár az erdélyi havasokban játszódik a 19. században, valamennyire a Drakula-monda alapján.
Polanski régi kedvencünk még a lengyel Új Hullám idejébõl. Tudjuk, ?ugrik" a thrillerekre, és bármilyen tárgyból képes remeket alkotni, amit egész életmûvével bizonyított. Most sem adta alább, ugyan a ?vérfagyasztás" ezúttal inkább komédia. Sõt, a két rész elsõ fele zeneileg és cselekményében nagyon is ?vértelen" a szó mindenféle értelmében, mondhatni, el lehet aludni közben. Illetve mégsem, mert a 21. század egyik legnagyobb ártalma, a zajszennyezés beköltözött a mozik után a színházba is, és felébreszti a nézõt legszebb álmából. Érthetetlen, miért kell ekkora hangerõre kapcsolni a berendezéseket? Talán, hogy feledtessék a rendkívül gyenge énekhangokat és a dallamok silányságát, s ugyanígy az igénytelen szöveget. Bizonyára a tehetséges Lloyd Webber volt a musicalhez a mintakép, de két már ismert dalon kívül a többi gyenge, illetve csupán borzalmasan zajos.
Az érthetetlenségig eltorzult szöveghez ígértek feliratot, ám a fõpróbára még nem született meg. Annál inkább a felhajtás: piros kristálycsillárok, aranyozott, vörös kárpitú fotelek az elõterekben, vámpír-trikós jegyszedõk stb. A thrillerhez szokott nézõnek – úgy érezzük – nincs további szüksége az otromba ijesztgetésre, amit a közönség terében fel-feltûnõ statiszta-vámpírok szolgáltatnak.
Az egyszerû történethez túl nagy ?feneket kerítettek" – minimális humorral. A második részben már vigasztal a balettkar óriási tánctudása, a vámpírgróf élvezhetõbb baritonja, és fõleg a magyar Kentaur rendkívül szellemes díszlete és csillogó jelmezei. A döbbenetes díszlet valóban ?megéri a pénzét"! Mindkét részben zseniális, annál többet is képes kifejezni, mint amit a szereplõk elõadnak.
Furcsa ötlet a tömeggyilkos megható magányossága – biztosan Polanskié – és a báli jelenetekhez nem illõ klezmer muzsika. Itt nyomokban felcsillan a megcélzott humor. Nem úgy, mint az Einstein-paródiában.
A fentiek ellenére meg kell hajolnunk a színészek és táncosok óriási fizikai teljesítménye elõtt. Aki még nem látta a filmet, irány a videotéka! Csupán az összehasonlítás kedvéért.
D. I.
