Végre, ismét Egyiptomban! – II. rész. Ahol víz fakadt a sziklából

 Sharm el Sheik nemcsak azért kedvelt a turisták körében, mert víz alatti élővilága csodálatos. Kitűnő kiindulási pont olyan nevezetes helyek felkereséséhez, ahová egyébként sokkal körülményesebb volna eljutni. Pedig ezek a helyek a zsidó-keresztény kultúrkörben nagy tiszteletben állnak. Valószínűleg mindenki hallott róluk, még ha egyébként nem is vallásos. Érdemes tehát a nyaralásunkból egy-két napot rászánni, elmenni, felfedezni magunknak, mert különleges élménnyel szolgálnak.

A történetet bizonyára rengetegen ismerik: amikor Mózes kivezette a zsidókat Egyiptomból, egy helyen megállva, népének vizet fakasztott a sziklából. Ez a pont a mai Jordánia területén van, a neve – szikla – görögül maradt fenn: πέτρα, ma is így mondjuk, Petra. Később itt arab népek éltek, egy időben az egyik népcsoport virágzó fővárosa volt – és mint annyi más helyen, a történelem folyamán – a fellendülést pusztulás követte. Az események sorát ma már részletesen megismerhetjük az Interneten, és aki utánanéz, mindjárt meg is győződhet arról, hogy valóban érdemes lenne ide elmenni, a saját szemünkkel látni ezt a páratlan, sok ezer éves ritkaságot! Ha pedig már idáig eljutottunk, könnyű meghozni a döntést, induljunk el, menjünk, nézzük meg! Sharm el Sheik erre valóban kedvező kiindulási pont.  Miért? Mert nem Egyiptom afrikai oldalán, a Hurghadától Marsa Alamig, szállodákkal sűrűn teletűzdelt tengerpartján, hanem az Y-alakú Vörös-tenger jobb felső ágában, az Akabai-öböl alsó csücskében fekszik. Az Y két ágát a Sínai-félsziget feszíti szét egymástól. Az öböl partjain négy állam osztozik: Egyiptom, Izrael, Jordánia és Szaud-Arábia. A vírus előtti időkben innen Jeruzsálembe is szerveztek kirándulásokat, ám Izrael határai a turisták előtt már jó ideje zárva vannak. Ez a lehetőség most kútba esett. Jordánia is csak egy fokkal megengedőbb. Semmiféle oltottsági, védettségi igazolást nem fogadnak el csakis friss negatív PCR teszt birtokába lehet beutazni. A Petrába vezető kirándulásokat szervező idegenvezetők ezt tudják, jól elő is készítik. A csoportjukat elviszik Sharm el Sheik-ben a kórházba, ott 25 USD-ért elkészítik a tesztet – mehetünk.  A Montazah hotel a félsziget déli csücskén van, a Tiran szigettel szemben. A Tiran-szoros katonai jelentőségét jól mutatja, hogy a turistahajók mellett olykor még katonai tengeralattjárók is felbukkannak. Egyszerűbb tehát a szárazföldön utazni. A buszunk éjjel 0.45-kor indult a szállodából – a tájból így nem sokat láttunk – egyenesen északnak, Tabá-ig. Tovább, Izraelen át nem lehet, Tabában tehát hajóra szállunk, úgy megyünk át Akabába, az már Jordánia. A rövid ellenőrzés inkább mulatságos, beutazókra most még nincsenek felkészülve. A csomagokat átvilágítják, de az embereket vizsgáló kapu csak bentről kifelé működik, tehát előbb mellette bemegyünk, majd kijövünk rajta. Persze minden rendben van, mehetünk tovább. Reggel háromnegyed nyolc van, ismét buszra szállunk és útközben pihenőt tartva, elindulunk Petra felé. Már csak 127 kilométert kell megtenni. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk, az út nehezebb része csak most következik. Az érkezőket fogadó Látogatóközpont és a valódi látványosság között komoly szintkülönbség és majdnem 4 kilométernyi távolság van. Ez utóbbinak az első felét nyílt terepen, napsütésben kell megtenni, gyalog, 5 dollárért bérelhető lovon vagy – elég drágán– autóban. Kezdetben lefelé, majd csak haza, vissza, felfelé. A lovagolás nem is rossz mulatság, bár nem európai stílusú, hanem annál szélesebb nyeregben tehetjük meg az utat. Nem kell lovagolni tudni, egy arab kísérő kötőféken vezet, így bajunk nem eshet. Látnivaló már itt is akad bőven, azonnal kiderül, hogy egykor elkezdték, majd valamilyen ismeretlen okból abbahagyták az építkezést, a sziklába vájt épületek elkészítését. Induláskor legyen elég vizünk, WC lent is, fent is van.  Lefelé megyünk, így a látvány feledteti a hőséget, percenként új érdekesség bukkan elő. Így van ez tovább is, amikor a nyílt terepről megérkezünk az itt-ott alig két méter széles sziklaszurdok bejáratához. A meredeken felnyúló, magas kanyonfalak már adnak árnyékot, szívesen elidőzünk egy-egy érdekesebb részletnél, a fényképezőgépeket egy pillanatra sem teszi le senki, pedig még van előttünk vagy 1600 méternyi séta. Jól látszik, hogy az építők a sziklafalba vízelvező csatornát is vágtak és olyan hely is van, ahol elkezdték egy szobor kifaragását, de talpától csak a derekáig készítették el. Miért hagyták abba? Erre nézve számos feltevés is van, a legvalószínűbb, hogy a rómaiak hódítása következtében kezdett csökkenni a város jelentősége.

A szurdok végén, hirtelen egyszerre szemben találjuk magunkat a legismertebb épülettel, a sziklafalba vájt Kincstár homlokzatával. Ilyenkor egy kicsit mindenkinek elakad a lélegzete, igyekszik a legjobb pozíciót megtalálni a fényképezéshez. Szerencsére több is van, bár figyelni kell arra is, hogy süt be a tisztásra a nap. Ezek azok a percek, amikor az ember csak bámészkodik, és közben felvetődik benne: mit tudhattak azok a sok ezer évvel ezelőtt élt mesterek, akik ilyesmi megalkotására voltak képesek! Érdemes alaposan, minden részletét szemügyre venni, az elkészült díszítések aprólékos finomságát és a befejezetlenség jegyeit is. Pihenhetünk egy kicsit, némileg odébb még – a hely lehetőségeihez képest – elfogadható tisztaságú WC is van.  Ha erőt veszünk magunkon, megpróbálunk elszakadni a látványtól és elindulunk egy kicsit tovább, igen gyorsan fogunk öregedni pár száz évet és egy másik országba érkezünk: egy oszlopokkal szegélyezett út visz a Római birodalomba, a mintegy négyezer nézőt befogadó színházba. Ez az egyetlen színház a világban, amit sziklába vájtak! Igen célszerűen készítették el, az üléseket három soronként passzázsokkal választották el. A 2-3. század táján épült létesítmények meglepően jó állapotban maradtak fenn. A terület vízellátása jó kellett legyen, mert a romok igazolják, a római fürdőkultúra ide is eljutott, fürdők is épültek – mi több, még szökőkút is működött a területen. Kicsit odébb, a Nymphaeumban, egy 450 éves vad pisztácia fát is megcsodálhatunk. Az úton, amíg odáig eljutunk, tanúi lehetünk a történelmi korok találkozásának. Az első század vége felé a városnak mintegy 20-30 ezer lakosa lehetett. Talán nem túlzás azt állítani: az egyik virágkorát élte. Más megoldás nem nagyon lévén, a temetkezést is a sziklafalakban oldották meg és ennek mindmáig számos tanújelét látjuk. A nyitott vájatok valószínűleg urnasíroknak adtak helyet, az első század hetvenes évei körül. Jól látható egy olyan – ugyancsak befejezetlen – épületrész is, ami erősen hasonlít Petra fő attrakciójára, a Kincstár homlokzati falára. Ám amikor megállunk ezzel szemben – a későbbi beszélgetésekből kiderült – hogy itt furcsa gondolatok cikáznak a látogatók fejében. Mózes járt errefelé – talán éppen ezen a helyen is – most pedig a sziklafal alján napelemek termelik az áramot és egy TV-antenna is már a mai kor emberét szolgálja. Különös, kissé megborzongató érzés.

(folytatjuk)

(A szerző a Kartago Tours szervezésében járt a helyszínen)