„a bünvádi itélkezés nem abstract elvek keresztülviteléért, nem elméleti következetesség csillogtatásáért van szerezve, hanem azért, hogy az anyagi igazságot szolgálja."

Balogh Jenő

„a bünvádi itélkezés nem abstract elvek keresztülviteléért, nem elméleti következetesség csillogtatásáért van szerezve, hanem azért, hogy az anyagi igazságot szolgálja."

Balogh Jenő

1. Előszó

A tisztességes eljárás alapvető biztosítéka, hogy az ügyben eljáró bíró a vádelv esszenciáját adó törvényes vád eljárásjogi konzekvenciáit a bírósági eljárás valamennyi szakaszában levonja és az abból fakadó követelményeket folyamatosan érvényesítse. A vádelv lényegét érzékletesen szemlélteti a római jog büntetőjogi szempontból releváns tételeinek egyik sarokköve, a „nemo judex sine actore" formula, azaz a vádló vádja nélkül nincs bíró.^[1] A vádelv kétségkívül a magyar büntetőeljárásnak is egyik garanciális alappillére, azonban gyakorlati érvényesülése nem jelenti a vádelvű (akkuzatórius) tárgyalási rendszer valamennyi lényegadó tulajdonságának teljes átvételét. Magyarország az inkvizitórius és az akkuzatórius rendszer között mondhatni félúton helyezkedik el, hiszen a nyomozást az anyagi igazság felderítését célzó „alapos és hivatalos vizsgálat" jellemzi,^[2] míg a tárgyalási szakot a vád határozza meg a bizonyítási eljárás kereteinek kijelölésével.

Figyelemmel arra, hogy az első magyar büntető eljárási törvényben (1896. évi XXXIII. tc.) szabályozott vádtanács intézményétől eltérően hatályos eljárási jogunkból hiányzik az ún. köztes vád alá helyezési eljárás,^[3] amikor is a vád pontos tartalmát és kereteit a bíróság döntése jelöli ki,^[4] a vádhoz kötöttség nem lehet kőbevésett fogalom. A vád tárgya a bizonyítási eljárás eredményéhez képest módosulhat, ezért a bíró nincs szorosan kötve a vádhoz, nem pontosan a vád tartalmáról dönt: a vád pusztán a vita kezdetét jelenti.^[5]

A terhelt eredményes védekezésének elengedhetetlen feltétele a vád pontos ismerete, tehát, hogy milyen tények, összefüggések és adatok alapján, milyen bűncselekmény miatt indítványozza a vádló a büntetőjogi felelősségre vonását. A vád alapján készülhet fel arra, hogy milyen bizonyítást célszerű indítványoznia a bűnösséget és a minősítő körülményeket megalapozó vádirati bizonyítékok cáfolatára, vagy esetlegesen az enyhítő körülmények és a privilegizált eset alátámasztására.^[6]

A vád mindazonáltal csak a bizonyítási eljárás kiindulópontja, amelyből a vádlott megtudja, hogy mivel szemben kell védekeznie, egyúttal körülhatárolja a tényeknek azon körét, amelyek valóságáról a bíróságnak döntést kell hoznia.^[7] A tisztességes eljárás szellemiségének fényében, a bíróság nem elégedhet meg pusztán a vádirat tartalmi helyességének leellenőrzésével; meg kell bizonyosodni a vádtól eltérő alternatív lehetőségek kizártságáról is.

Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa a vád törvényességét érintő elméleti és gyakorlati problémákat, valamint hogy feltárja és érzékeltesse azokat az összefüggéseket, amelyek jobb megértésével hatékonyabban érvényesülhet a védelemhez való jog, egyben az ítélkező tevékenység időszerűsége is javítható a bírói döntések kellő megalapozottsága révén.

2. A vádelv és a törvényes vád viszonya

A vádelv lényege abban ragadható meg, hogy a büntetőeljárás megindulását egy a bíróságtól elkülönült hatóság kezdeményezi, majd a bíróság ezen szervezet képviselőjének vádja alapján jár el, és hoz döntést a vádban konkrétan meghatározott személlyel szemben és cselekmény miatt. Ebben a rendszerben alapvetően a bíró az eljárási szabályok megtartása felett őrködik, tulajdonképpen passzív szemlélője a felek által felvett bizonyításnak.^[8] A vádelvű büntetőtárgyalás lényegében a vád és a védelem oldalán harcoló, egymás felett győzedelmeskedni akaró felek küzdelme, ahol a felek irányítják a bizonyítékok előterjesztésének folyamatát.^[9]

A magyar büntetőeljárás a vádelvű rendszer fenti sajátosságait mindazonáltal csak részben vette át, mivel a bíró tényállás-felderítési kötelezettségéből adódóan a bizonyítási eljárás aktív irányítója azzal a megszorítással, hogy a bizonyítás kereteit a vádló által emelt vád szabja meg. Ez az eltérés abból adódik, hogy amíg az akkuzatórius eljárás az igazság kérdését letudja azzal, hogy a feleknek a bizonyítás során egyenlő bánásmódot biztosít, addig a kontinentális jogrendszerben ténykedő bírót az objektív igazság kiderítésének célja vezérli.^[10]

Már az 1900. január 1-jén hatályba lépett, a vegyes rendszer szellemiségében kimunkált és a vádelvet elsőként bevezető bűnvádi perrendtartás is felhasználta mind a nyomozó, mind a vádrendszer elemeit, javarészt azonban a vádrendszernek engedett teret. Vizsgálat csak a vádló indítványában megjelölt tettre nézve és csak az ezzel terhelt egyén vonatkozásában volt elrendelhető. Kimondta, hogy a bíró semmisség terhe alatt nem tehetett ítélet tárgyává olyan tettet, amely miatt a vádló nem emelt vádat^.[11]

A vádelv érvényesülése a hazai büntetőjogban 1900. január 1-jétől lényegében folyamatosnak tekinthető, még akkor is, ha az alapelvek között nem mindig szerepelt kifejezetten.^[12] Lényege ma is abban érhető tetten, hogy a bíróság kizárólag vád alapján jár, e nélkül nem indulhat, és nem lehet folyamatban senki ellen büntetőeljárás.^[13] A vádelv irányt szab az eljárásnak, a funkciókat és feladatokat illetően kijelöli az egyes eljárási szereplők mozgásterét, amelyek azonban a gyakorlatban összemosódhatnak.^[14]

A vádelv a törvényesség egyik legfőbb biztosítéka,^[15] amelynek meghatározó eleme a bíróság mozgásterét behatároló törvényes vád.^[16] A vád meghatározza a bizonyítási eljárás és az ítélet kereteit, ezért lényegében a vádlott számára biztosítékot jelent. A vád törvényességének vizsgálatakor tehát szem előtt kell tartani a tisztességes eljárás követelményét,^[17] valamint a vádelv – Alkotmánybíróság által meghatározott és az eljárás minden szakaszában feltétlen érvényesülést kívánó – három elvi jelentőségű tételét: a perbeli funkciók megosztását, a vádló váddal való rendelkezési jogát és a bíróság vádhoz kötöttségét.^[18]

A vádelv és a vád törvényességének viszonya a fentiekhez képest akként határozható meg, hogy a törvényes vád egy a vádelv tartalmi elemein átívelő híd, összekötő kapocs, amelynek szellemisége át kell, hogy hassa az egész bírósági eljárást egészen a vádemeléstől az ítélet meghozataláig.

3. A törvényes vád fogalma

A vád a nyomozás eredményeként felderített tények mérlegelésének eredőjeként kialakított jogi álláspont a vádlott büntetőjogi felelősségre vonhatóságával kapcsolatban, amely beindítja a bíróság működését. A Btk.-ban foglalt absztrakt büntetőigénnyel szemben konkrét büntetőigényként jelenik meg azáltal, hogy nevesíti a vádlott személyét, az eljárás tárgyává tett magatartást és a vádformulát, vagyis a cselekmény jogi megítélését.^[19] A törvényes vád ehhez képest koncentráltabb fogalom, amely jellemezhető úgy is, mint a bírósági ítélkezés „conditio sine qua non"-ja.^[20] Más megfogalmazásban, a törvényes vád a büntető igazságszolgáltatás egyik központi attribútuma, hiszen kijelöli azokat a kereteket, amelyeken belül a bíróság a vádlott büntetőjogi felelősségéről határoz. „A törvényes vád léte és tartalma elkerülhetetlen feltétele a bírósági eljárás megindításának és folytatásának, továbbá kikerülhetetlen tartalmi kerete – mind személyi mind tárgyi vonatkozásban – a bíróság érdemi döntésének."^[21]

A törvényes vád fogalmát a 2006. évi LI. törvény emelte be büntetőeljárási törvényünk rendelkezései közé, amelyet vegyes fogadtatás övezett. A szakirodalom egy része úgy vélte, hogy nem szükséges a törvényi fogalom meghatározása, hiszen az Alkotmánybíróság és a bírói gyakorlat már világosan kimunkálta azokat az elveket, amelyek alapján a vád törvényessége elbírálható, míg mások a törvényi fogalom garanciális jelentőségét méltatták.^[22] A módosító törvény miniszteri indokolása kiemeli, hogy bár a törvényes és megalapozott vád az eljárás bírósági szakaszának központi kérdése és annak egyes fogalmi elemeit az ítélkezési gyakorlat, valamint a 14/2002. (III. 20.) AB határozat is összefoglalta, alapvető érdekek fűződnek ahhoz, hogy a vád törvényességének minimális feltételeit a jogbiztonság érdekében törvényi rendelkezés is szabályozza.^[23]

Bócz Endre a törvényi fogalom meghatározása iránti igény mögött egy az ügyészség és a bíróság megítélése közötti nézetkülönbséget vélt felfedezni, amely azon alapult, hogy az ügyészség a vád tárgyának azokat a tényeket tekintette, amelyeket jogilag is értékelt, míg a bíróság a vádiratban szereplő minden olyan tényt, amely miatt az ügyész nem mellőzte a vádemelést.^[24]

A vád törvényessége egyrészt a vádirattal szemben támasztott azoknak a tartalmi követelményeknek a minimuma, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a büntetőeljárás bírósági szakasza meginduljon, és a bíróság az eljárást lefolytathassa. Bócz Endre szerint ugyanakkor a Be. 2. § (2) bekezdése nem a vád törvényességének kritériumait, hanem csak az eljárásjogi előfeltételeit foglalja össze. A vád törvényességét nem pusztán a benyújtott vádirat alapján, hanem az egész bírósági eljárás során formálódó tartalma alapján kell vizsgálni. A vádirat bár valóban a bírósági eljárás alapja, azonban annak kerete a lefolytatott bizonyítás eredményéhez képest változik, és a végindítványban ölt testet. A vád pontos tartalmának kimunkálását az ügyész aktív és szakszerű tevékenysége determinálja a kontradiktórius tárgyalás keretében.^[25] A törvényes vád így nemcsak a vádirat törvényességére vonatkozik, hanem az ügyész további perbeli cselekményeinek, így a vádbeszédnek is kritériuma.^[26]

A törvényes vád fogalmának elemzése kapcsán kiemelendő, hogy az alaki és egyben tartalmi követelményeket is magában foglal. Alaki kritériuma, hogy a bírósági eljárás lefolytatását vádlói jogosultsággal rendelkező személy kezdeményezze, így közvádra üldözendő bűncselekmények esetén általában az ügyész, magánvádas eljárásban a magánvádló, míg törvényben meghatározott feltételek teljesülése esetén a pótmagánvádló döntsön a vádemelésről. A Be. 2. § (2) bekezdése emellett definiálja a törvényes vád minimális tartalmi követelményeit is, amely szerint a vádemelésre jogosultnak a vádban meghatározott személy pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye miatt kell a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményeznie. A bírósági eljárást működésbe hozó kifejezett akarat, azaz a vádolás a vádirat, a feljelentés, illetve a vádindítvány bírósághoz történő benyújtásával teljesül.^[27] A vádirathoz hasonlóan a feljelentésnek és a pótmagánvádnak is meg kell felelnie a törvényes vád minimális tartalmi elvárásainak.^[28]

A törvényes vád bármely fogalmi elemének hiánya esetén a vád nem tekinthető törvényesnek, tehát az a bírósági eljárás megindítására alkalmatlan. Ettől eltérően, amennyiben a vádirat kizárólag a törvényes vád fogalmi körébe nem sorolható hiányosságban szenved, a vádirat kellékhiányos. Ilyen hiányosság a jogi minősítés elmaradása, a bizonyítékok felsorolásának elmulasztása, a hatásköri és illetékességi szabályok meg nem jelölése, illetve a tárgyalásra idézendők és értesítendők felsorolásának kihagyása. A törvényes vád minimális feltételei ilyenkor teljesülnek, azonban az ügyész megsérti a vádemelés törvényes alakszerűségeit.^[29]

4. A nem törvényes és a megalapozatlan vád közötti különbség

Háger Tamás szerint a nyomozás egyik célja vitathatatlanul a törvényes vád alapjainak megteremtése,^[30] amely során a büntetőjogi felelősségre kiható tényeket kell tisztázni. A felderítendő tények köre természetesen attól is függ, hogy mely bűncselekmény képezi az eljárás tárgyát. A nyomozásnak tehát minden a büntetőjogi felelősség elbírálása szempontjából jelentős tényre ki kell terjednie. Belovics Ervin álláspontja szerint a nyomozás nem szorítkozhat a vádemeléshez „elengedhetetlenül" szükséges bizonyítékok beszerzésére. Az ügyésznek kötelessége a büntetés kiszabásakor jelentőséggel bíró alanyi és tárgyi tényezőket megalapozó tényeket alátámasztó bizonyíték beszerzéséről is gondoskodni.^[31]

Érdemes ezért vizsgálat tárgyává tenni, hogy a nyomozás során elkövetett törvénytelenségeknek van-e bármilyen kihatása a vád törvényességére. Egységes a bírói gyakorlat abban, hogy a vádemelést megelőző szakasz (nyomozás) esetleges hiányosságai a vád törvényességét nem érintik, az kizárólag a benyújtott vád alapján vizsgálandó. Ennek indoka abban keresendő, hogy ha a törvényes vád követelménye kapcsán a bíróság a vádelőkészítést is figyelembe venné, úgy lényegében hivatalból felülbírálná az ügyész vádemelésről való döntését, amire törvényi lehetősége nincsen. A bíróság kizárólag a benyújtott vád eljárásra való alkalmasságát értékelheti,^[32] a vád anyagi jogi megalapozottsága ilyen szempontból közömbös. Annak sincs relevanciája, hogy a vád benyújtását egyáltalán megelőzte-e nyomozás (különben pl. nem volna helye a vád kiterjesztésének), a nyomozás és a vádemelés eljárásjogi szabályait betartották-e,^[33] továbbá, hogy a vád törvényesen beszerzett és ellenőrzött bizonyítékon alapszik-e.^[34]

Gellér Balázs tanulmányában arra kereste a választ, hogy amennyiben a vád túlnyomó részben a bizonyítási szabályok megszegésével, vagy jogellenesen beszerzett bizonyítékokon alapul, a vád ettől függetlenül tekinthető-e még törvényesnek, és az alkalmas-e arra, hogy a bírósági eljárás alapját képezze. A szerző szerint „a vádnak tartalmaznia kell azt az ügyészi meggyőződést, hogy a bizonyítékok alkalmasak a vádlott bűnösségének kétséget kizáró bizonyítására",^[35] ezért kizárja a fel nem használható bizonyítékokon alapuló vád törvényességét. Hangsúlyozza, hogy a megalapozott vád a törvényes vád fogalmának része, ezért csak a megalapozott vád lehet törvényes.^[36] Meggyőződése alapján a vád nemcsak akkor alkalmatlan a bírósági eljárás lefolytatására, ha nem felel meg a törvényes vád Be.-beli fogalmának, hanem akkor is, ha a Be.-ben meghatározott egyéb tartalmi követelményeket, azaz a vádiratra vonatkozó előírásokat sem elégíti ki. Álláspontja szerint amennyiben a vád a bizonyítékok felsorolását nem tartalmazza, vagy a felsorolt bizonyítékokat valamely ok miatt ki kell rekeszteni, úgy a vád nem törvényes. Annak a lehetőségét is elveti, hogy a bíróság a tárgyaláson felvett bizonyítással pótolja ezeket a hiányosságokat, ugyanis a bíróság ily módon nyomozati tevékenységet végezne, amelyből kifolyólag sérülne a tisztességes eljáráshoz való jog és az eljárási feladatok megoszlásának elve.^[37]

Az előbbi szemléletmód mindazonáltal olyan további többletkövetelményt támaszt a törvényes vád fogalmát illetően, amely sem az eljárási törvény szövegéből sem annak szellemiségéből nem következik. A Be. körülírja a törvényes vád egyes fogalmi elemeit, amelyek között nem szerepel, hogy az azt megalapozó bizonyítékokat a bíróságnak a bizonyítási eljárás lefolytatása előtt mérlegelnie kellene. A vád törvényességének követelménye azt az elvárást fejezi ki, hogy a védelem a vád kereteinek ismeretében fel tudjon készülni a vádban foglalt tények cáfolatára, és tisztában legyen azzal, hogy a vádló a vádlott mely cselekménye miatt indítványozza a büntetőjogi felelősségre vonást. Ehhez képest a vádat alátámasztó bizonyítékok felhasználhatósága, bizonyító ereje és hitelessége csak abban a kontextusban vehető figyelembe, hogy kellő alapot adnak-e a vádban foglaltak alátámasztására, a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítására. Amennyiben nem áll rendelkezésre kellő számú és bizonyító erejű jogszerűen beszerzett bizonyíték, és a tárgyalás eredményéhez képest sem lehet korrigálni a nyomozati eljárás során vétett hibákat, úgy a vád megalapozatlan lesz, ezért a vádlottat fel kell menteni. A vád megalapozatlansága azonban semmiképp sem azonosítható a vád törvénytelenségével, hiszen a megalapozatlanság kizárólag arra adhat okot, hogy a bíróság a vádban foglaltakkal ellentétes következtetést vonjon le a vádlott büntetőjogi felelőssége kapcsán. A nyomozás elégtelenségének következménye lehet a vád alaptalansága, ami azonban nem azonosítható annak törvénytelenségével.

Mindebből következően messzemenőkig helyeselhető az a bírói gyakorlat, miszerint a vád törvényességét a vádemelést megelőző szakasz (nyomozás) esetleges hiányosságai nem érintik,^[38] az elkövetett eljárási szabálysértések nem vezethetnek a törvényes vád hiányához. A vád törvényessége szempontjából annak ténybeli megalapozottsága – bizonyítékokkal kellően alátámasztottsága – közömbös, ez a büntetőper érdemi kérdése.^[39]

5. Alaki legitimáció

A vádemelés jogosultsága alapvetően az ügyészt illeti meg, azonban a törvényben meghatározott esetekben a magánvádló vagy a pótmagánvádló képviseli a vádat. Nem törvényes a vád, ha a sértett olyan esetben lép fel magánvádlóként, amikor a törvény ezt nem teszi lehetővé, vagy a pótmagánvádló a törvényi feltételek hiányában nyújt be vádindítványt. A pótmagánvádló fellépése perjogi lehetőségeinek vizsgálatán túl minden esetben mérlegelni kell azt is, hogy a vád tárgyává tett egyes bűncselekmények konkrét törvényi tényállása alapján az adott ügynek van-e a büntetőjogi igény érvényesítésére jogosult sértettje, ekként helye van-e pótmagánvád előterjesztésének.^[40]

Róth Erika a törvényes vád, ezen belül az alaki legitimáció fogalmi körébe vonja azt is, „hogy az ügyész és a bíróság, amely előtt vádat emel, hatáskörrel és illetékességgel rendelkezzen a konkrét ügyben."^[41] Belovics Ervin ezzel szemben úgy érvel, hogy a hatásköri és illetékességi szabályok megsértésével történő vádemelés esetén eljárási szabálysértés folytán az ügyet át kell tenni a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz, amely a vád törvényességét természetesen nem érinti. Megjegyzi azt is, hogy amennyiben az általános ügyész emel vádat a fiatalkorúak ügyésze vagy a katonai ügyész helyett, a bíróságnak a vád kellékhiányossága miatt a hiányosság pótlására kell felhívnia, és amennyiben ez nem történik meg, az eljárást a bíróságnak meg kell szüntetnie.^[42] Nézetem szerint ez utóbbi álláspont a helyes, mivel ha az ügyész a hatásköri és illetékességi szabályok megszegésével tévesen nem az ügyben eljárni jogosult bíróság előtt emel vádat, úgy a vád még vádlói jogosultsággal rendelkező személytől származik, így az alaki feltételeknek mindenben megfelel.

Érdemes felhívni a figyelmet arra a bírói gyakorlatra is, hogy amennyiben az ügyésszel szemben a vádemelés időpontjában objektív kizárási ok áll fenn, az általa benyújtott vád – alaki legitimáció hiányában – nem törvényes. A kizárt ügyészi szerv állományába tartozó ügyész ugyanis semmiféle indítványt nem terjeszthet elő, eljárásának releváns joghatása nem lehet. Következésképpen hiába törvényes a vád képviselete, az nem orvosolja a vádemelésben rejlő hibát. Ilyenkor ugyanis a bírósági eljárás alapja továbbra is a „hibás", nem törvényes vád.^[43]

Magánvádas eljárásban előfordulhat, hogy a bíróság úgy ítéli meg, a vádlott cselekménye közvádas bűncselekménynek minősül, ezért az ügy iratait a Be. 501. § (1) bekezdés c) pontja alapján az ügyésznek megküldi. Ha az ügyész arra az álláspontra helyezkedik, hogy a cselekmény nem közvádra üldözendő, a szükséges nyomozati cselekmények elvégzése után a Be. 501. § (4) bekezdése szerint az iratokat visszaküldi a bíróságra.^[44] Ilyenkor tulajdonképpen a pótmagánvád egy speciális esetével állunk szemben, hiszen az ügyész nem kíván közvádlóként fellépni, ellenben a bíróság megítélése szerint az ügy mégis közvádra üldözendő. Ez az eset a pótmagánvád általános szabályaitól annyiban tér el, hogy a sértettnek – közvádas eljárást megszüntető határozat – hiányában a bíróság felhívásától számított 60 napja van eldönteni, hogy pótmagánvádlóként fel kíván-e lépni. Ha nem nyilatkozik, úgy álláspontom szerint az eljárás törvényes vád hiánya okán történő megszüntetésének van helye, tekintettel arra, hogy nincs alaki legitimációval rendelkező személytől származó vád. Amennyiben a sértett pótmagánvádlóként fellép, természetesen az általános szabályok szerinti vádindítványt kell benyújtania annak minden szükséges formaságával. Érdemes megjegyezni, hogy az így lefolytatott eljárásban a bíró továbbra sincs kötve a vádló jogi minősítéséhez, tehát megállapíthatja, hogy a cselekmény mégiscsak magánvádra üldözendő. Az alaki legitimáció szempontjából ez azért nem okoz problémát, mivel az ügyben végig az a sértett képviselte a vádat, aki az eljárás korábbi szakaszában nyilvánvalóan előterjesztette magánindítványát.

A fentiekkel ellentétben nem teheti meg a bíró azt, hogy a magánvádas ügyben lefolytatott bizonyítás eredményeként eltérő jogi minősítéssel közvádas bűncselekmény miatt állapítsa meg a vádlott büntetőjogi felelősségét.^[45] A bírói gyakorlat a problémát jelenleg akként közelíti meg, hogy a pótmagánvádas eljárásra áttérés ilyen helyzetben nem indokolt, hiszen a vádat egyébként is a jogosult sértett terjesztette elő.^[46] Ez a megállapítás nem teljesen aggálymentes, hiszen a vádnak vádemelésre jogosult személytől kell származnia, tehát közvádas ügyben az ügyésztől vagy a pótmagánvádlótól. Az a tény, hogy a vádat a sértett képviseli, az eljárás jellegén nem változtat, tehát közvádas ügyben a sértett magánvádlóként, különösen jogi képviselő hiányában nem járhat el.

Ha a tárgyaláson mégis felmerül a közvádas bűncselekmény szerinti minősítés lehetősége, a bíróság a leghelyesebben akkor jár el, ha a Be. 270. § (1) bekezdése alapján megállapítja a vádtól eltérő minősülés lehetőségét. Tekintettel arra, hogy a Be. 501. § (1) bekezdés a) pontjával ellentétben a bíróságnak a személyes meghallgatás befejezése után már nincs lehetősége az iratokat az ügyésznek visszaküldeni, alaki legitimáció hiányában az eljárás törvényes vád hiánya miatt történő megszüntetése látszik indokoltnak azzal, hogy a bíróságnak hivatalból feljelenést kell tennie az álláspontja szerinti jogi minősítésnek megfelelő közvádas bűncselekmény miatt. Az így lefolytatott nyomozás eredményéhez képest a sértett a feljelentést elutasító vagy eljárást megszüntető határozat elleni panasz elutasítása után pótmagánvádlóként már felléphetne. Ennek a bonyolult mechanizmusnak az elkerülése érdekében célszerű lenne a Be. magánvádas eljárásra vonatkozó rendelkezéseit egy olyan passzussal kiegészíteni, amely szerint a bíró a tárgyalási szakban is visszaküldheti az iratokat az ügyésznek.

6. Tartalmi legitimáció

6.1. Meghatározott személy

A vád törvényességének elengedhetetlen tartalmi eleme, hogy konkrétan beazonosítható személy ellen irányuljon, ebből következően az ismeretlen személy ellen emelt vád nem minősül törvényesnek. A „meghatározott személy" kitétel a bírói gyakorlat szerint természetesen akkor is megállapítható, ha a vádirat nem teljeskörűen tartalmazza a terhelt személyi adatait, mivel az esetleges hiányosságok a bizonyítási eljárás során még pótolhatóak.^[47] A Be. 321. § (4) bekezdése alapján ugyanez irányadó a pótmagánvádas eljárásra is, továbbá amennyiben magánvádas ügyben a feljelentett kiléte a feljelentésből nem állapítható meg, a bíróság annak tisztázására a Be. 499. § (2) bekezdése alapján nyomozást rendelhet el.

A vádlottnak a vádirat alapján beazonosíthatónak kell lennie, azonban az egyes személyi adatok hiánya, amelyek a bírósági eljárás során pótolhatóak, nem teszi a vádat törvénytelenné. A vádlott személyének bizonytalansága mindazonáltal nem tekinthető pusztán a vádirat hiányosságának, hanem főkérdés.^[48]

A vád törvényességéről készített joggyakorlati összefoglaló szerint vádlott csak az vétőképes személy lehet, aki büntethető.^[49] Ez a distinkció azonban álláspontom szerint nem fér össze a Be. 43. § (1) bekezdése szerinti terhelt fogalommal, mivel terhelt a törvény szerint az, akivel szemben büntetőeljárást folytatnak. Ebből következően, amennyiben a terhelt pl. gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem büntethető, az nem a vád törvényességére, hanem az ügy érdemére tartozó kérdés, amely adott esetben az eljárás büntethetőségi akadályból történő megszüntetéséhez, vagy tárgyalási szakban a vádlott felmentéséhez vezethet.

Amennyiben az ügyész nem kívánja valamely személy büntetőjogi felelősségre vonását, és ily módon nem emel ellene vádat, e tényállási részre nem lehet bűnösséget megállapítani.^[50] Ez tipikusan akkor fordul elő, amikor társtettességben való elkövetés esetén az egyik terhelt cselekménye az üzletszerűség folytán bűncselekménynek minősül, míg a másiknak kizárólag szabálysértési felelősségét lehet megállapítani tulajdon elleni szabálysértés elkövetése miatt. Ilyenkor a leghelyesebben akkor járunk el, ha mind a vádiratban, mind az arra épülő ítéleti tényállásban az érintett személyt pusztán a büntetőjogilag felelős vádlott „társaként" jelöljük meg, vagy az illetőt a tényállásban akár név szerint is feltüntethetjük természetesen anélkül, hogy hozzá bármilyen konkrét eljárási pozíciót kapcsolnánk.

Lehetőség van arra is, hogy az ügyész a tárgyaláson úgy nyilatkozzék, hogy a vádiratban foglaltakkal ellentétben a tényállásban megjelölt valamely személy felelősségre vonásától eltekint. A gyakorlatban ez két módon valósulhat meg: a vád elejtése és felmentés indítványozása útján. Lényeges különbség, hogy míg vádelejtés esetén (pótmagánvádlói fellépés hiányában) a bíróság az eljárást a Be. 332. § (1) bekezdés e) pontja alapján megszünteti, addig felmentés indítványozásakor a bíróságot továbbra is terheli a törvényes vád alapján fennálló döntési kötelezettsége.

Majoros Tímea meglátása szerint az sem kizárt, hogy az ügyész kifejezetten indítványozza pl. a csekélyebb súlyú és a felelősségre vonás szempontjából jelentőséggel nem bíró bűncselekmény vonatkozásában, hogy a bíróság tekintsen el a vádiratban megnevezett személy büntetőjogi felelősségre vonásától.^[51] Álláspontom szerint ez a gyakorlatban nehezen elképzelhető, ugyanis amennyiben az ügyész erre a következetésre jutna, a Be. vonatkozó rendelkezése alapján az eljárást maga is megszüntetheti, és ily módon nem kerül sor vádemelésre. Ilyenkor az ügyésznek a vádiratban csak utalnia kell arra, hogy a váddal nem érintett körben a felelősségre vonást mely határozatával, kivel szemben és milyen indokból mellőzte.

A jelenlegi bírói gyakorlat szerint az ismeretlen személlyel szemben emelt vád nem törvényes, ezért ilyenkor az eljárást törvényes vád hiánya okából kell megszüntetni akkor is, ha a cselekmény nem bűncselekmény. A bűncselekmény hiányának megállapítása ugyanis feltételezi a vád törvényességét.^[52] Ezzel ellentétben érdemes lenne mérlegelni azt is, hogy bár a bírósági eljárás lefolytatásának előfeltétele a törvényes vád, mégis amennyiben az eljárás adatai alapján megállapítható, hogy a cselekmény nem bűncselekmény, értelemszerűen bizonyítási eljárást sem kellene lefolytatni. A vádat így nem szükséges alkalmassá tenni a bizonyítás kereteinek kijelölésére, azaz nincs kizáró oka a bűncselekmény hiányos eljárás megszüntetésnek. További érvként hozható fel a Be. 267. § (1) bekezdés a) pontja szerinti megszüntetés mellett az, hogy a Be. rendszertanilag is a törvényes vád hiánya miatti megszüntetés elé helyezi a bűncselekmény hiányos esetet.

6.2. Büntetőtörvénybe ütköző cselekmény

Már az Angyal-Isaák kommentár is kimondja, hogy „a vád csak abban az esetben szolgálhat a bűnvádi eljárás megindításának alapjául, ha a vádlott terhére rótt bűncselekményt megállapító tett meghatározására alkalmas ténybeli körülmények elősorolását magában foglalja."^[53]

A vádirattal szemben alapvető követelmény, hogy alkalmas kiindulópontot képezzen a terhelt védekezésének előterjesztéséhez, így megfelelően írja körül azt a cselekményt, amely miatt a terheltet felelősségre kívánják vonni. Szükséges, hogy a vádlott megismerje belőle azon tényeknek és egyéb körülményeknek a körét, amely miatt védekezésre kényszerül.^[54]

A Büntető Törvénykönyvbe ütköző cselekmény arra utal, hogy az ügyésznek a vádiratban olyan cselekményt kell rögzítenie, amely bűncselekményként értékelendő, és amelynek bizonyítottsága esetén a bíróság a vádlottat bűnösnek mondaná ki. Nem törvényes a vád, ha a bűncselekmény oly mértékben nincs pontosan körülírva, hogy annak egyedisége fel nem ismerhető, és emiatt el nem bírálható.^[55]

A vád tárgyává tett történeti események leírásának mindazonáltal nem a különös részi törvényi tényállás jogi fogalmait kell felsorolnia, hanem konkrétan azokat az eseményeket, amelyek alkalmasak az indítványozott (vagy akár eltérő), ám mindenképpen büntetőtörvénybe ütköző cselekmény bíróság által történő megállapítására. Ez a feltétel teljesül, ha a vádirati tényállás a bűncselekmény tárgyi oldalának ismérveit olyan részletességgel tartalmazza, amelyből az alanyi oldal szükséges elemére alapos következtetést lehet vonni.^[56] A törvényes vád tartalmi követelményének nem felel meg a vád, ha nem tartalmazza a cselekmény pontos körülírását, és emiatt abból az adott magatartás büntetőtörvénybe ütközésének lehetősége nem állapítható meg, ezért az a bűnösségre vonatkozó anyagi jogi következtetés levonására alkalmatlan.^[57]

A törvényes vádnak nem fogalmi ismérve az, hogy a büntetőtörvénybe ütköző cselekmény leírása körében a törvényi tényállás jogi fogalmait használja; elégséges, ha a történeti tények leírása oly mértékben konkrét, amelyből – bebizonyítottságot feltételezve – büntetőtörvénybe ütköző cselekményre lehet következtetni.^[58] A cselekmény körülírása akkor pontos, ha a vád a terhelt személyére, illetve cselekvőségére konkretizálva hiánytalanul tartalmazza valamely bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő tényeket, az elkövetési magatartást, a cselekmény megvalósításának helyét, idejét stb. A „büntetőtörvénybe ütköző" kitétel azt jelenti, hogy a vádban foglaltak egyben alkalmasak valamely bűncselekmény tényállásszerű megvalósulására levonható következtetésre.^[59] Bócz Endre szerint a büntetőtörvénybe ütköző pontosan körülírt cselekmény fogalmához elegendő az is, hogy „szóljanak ésszerű érvek egy olyan jogi álláspont mellett is, amely szerint a kérdéses cselekmény büntetőtörvénybe ütközik."^[60]

A vádirat tényállási részének tartalmaznia kell azokat a tényeket is, amelyek alátámasztják a törvényi tényállásnak megfelelő minősítést. Amennyiben a bíróság csak ténybeli következtetés útján tudja pótolni a vádiratból hiányzó tényállási elemeket, a vád nem törvényes, mivel ténybeli következtetést csakis az ítéleti tényállás megállapításához alkalmazhat a bíróság.^[61] Nem érinti a vád törvényességét ellenben az, ha a bíróság ténybeli következtetés útján a tényállást kiegészíti. Ez csak akkor fogadható el, ha a további tények konstruálása nem a vád bizonytalan megfogalmazásának helyesbítésére, kiigazítására, azaz a vád „törvényesítésére" szolgál. Ellenkező esetben sérülne az eljárási feladatok megoszlásának elve, ugyanis a vád törvényességének vizsgálata során a bíróság sem bizonyítás-felvételére, sem ténybeli következtés levonására nem jogosult.^[62]

Példának okáért törvényes vád hiánya miatt a büntetőeljárás megszüntetése indokolt, ha a verbális bűncselekmény (becsületsértés) miatt benyújtott vádirat nem tartalmazza a terhelt által a sértettel szemben használt azokat a konkrét kifejezéseket, szavakat, amelyeknek megvizsgálásával a bíróság dönthetne azok becsület csorbítására alkalmasságáról, végső soron pedig a büntetőjogi felelősségről.^[63]

A következetes joggyakorlat szerint amennyiben a történeti tényállásban leírt cselekmény bűncselekményként nem értékelhető, az nem értelmezhető akként, hogy az ügyész nem a Btk.-ba ütköző cselekmény miatt emelt vádat, és ezért a vád nem törvényes, hanem bűncselekmény hiányában kell az eljárást megszüntetni vagy felmentő ítéletet hozni.^[64] A bizonyítás esetleges kudarca ily módon a vád törvényességét nem érinti, azaz nem lehet olyan értelmezést tulajdonítani a Büntető Törvénykönyvbe ütköző cselekmény fogalmának, hogy amennyiben a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény, a vád nem is volt törvényes. A lényeg az, hogy a vádiratban nyomon követhető legyen az, hogy az ügyész miért minősítette bűncselekménynek a vádlott cselekvőségét.^[65]

6.3. A jogi minősítés

A jogirodalomban mind a mai napig heves vitát vált ki az a kérdés, hogy a cselekmény jogi minősítése részét képezi-e a törvényes vád fogalmának, vagy ahhoz elegendő pusztán a jogilag értékelhető terhelti cselekmény leírása. Róth Erika és Berkes György is azon a véleményen van, hogy amennyiben az ügyész egyáltalán nem minősítette a történeti tényállásban leírt cselekményt, úgy kifejezésre juttatta, hogy azt nem kívánja a vád tárgyává tenni, és nem indítványozza annak elbírálását. Meglátásuk szerint a büntetőtörvénybe ütköző cselekményt nem lehet egyszerűen a történeti tényállásban leírt cselekménnyel azonosítani, hanem ahhoz a vádlónak konkrét jogi minősítést is társítania kell.^[66] Ezt a véleményt osztja Nagy Lajos is, aki szerint „a vádemelés […] nem egyenlő a tényeknek a vádiratban történt előadásával, hanem a vádemeléshez szükséges egy erre vonatkozó kifejezett indítvány is."^[67]

A múlt század elején a Balogh-Edvi-Vargha kommentár is hasonló okfejtést tartalmazott, amikor a következőket taglalta: „a vád tárgyává tett büntetendő cselekmény a törvényben megállapított és a tényállásból vett ismertető jelek szerint, tüzetesen jelöltessék meg. Ez nem más, mint a concret vád formulázása, a mely két elemből van összetéve. Egyik a bebizonyított tényálladék vagyis az elkövetett cselekmény, a másik az anyagi büntetőtörvénynek az a meghatározása, a mely a kérdéses cselekmény ismérveit megjelöli. Az előbbi tehát ténybeli: az utóbbi jogi individualitása a vádbeli cselekménynek."^[68]

Ezt a szemléletet követi Fázsi László is, aki úgy ítéli meg, hogy a büntetőtörvénybe ütköző cselekmény nem egyszerűen a vád történeti tényállásában szereplő cselekmény, hanem az, amit az ügyész jogilag is értékel, minősít. Mindezt a funkciómegosztás kívánalmából vezeti le, mivel a bíróság a történeti tényállásban szereplő, de jogilag nem minősített cselekmény értékelésével vádlói funkciót gyakorolna.^[69]

Fázsi László kitér az anyagi halmazatban lévő cselekmények problematikájára is, amelyre példaként említi azt a gyakorlatban előfordult esetet, hogy az ügyész az emberölés bűntette miatti büntetőügyben bár a történeti tényállás részévé tette, nem indítványozta a terhelt felelősségre vonását a sértett hozzátartozóinak sérelmére elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette miatt. Álláspontja szerint a vádló ily módon kifejezésre juttatta azt, hogy ezen bűncselekmény vonatkozásában a felelősségre vonástól eltekint.^[70] Árnyaltabban fogalmaz ennek kapcsán Pásztor István, amikor arról ír, hogy az ügyész alapvető kötelessége, hogy a vád tárgyává tett terhelti cselekményt jogilag értékelje, és amennyiben az eljárási törvényben foglalt felhatalmazása alapján a vádemelést valamely cselekmény kapcsán mellőzni kívánja, úgy arra a vádiratban vagy a végindítványban utaljon.^[71]

A fenti helyzetben álláspontom szerint különbséget kell tenni a tekintetben, hogy a vádirat tartalmaz-e kifejezett utalást arra, hogy az anyagi halmazatban álló bűncselekmény tekintetében lemond-e az ügyészség az állami büntetőigény érvényesítéséről, vagy csupán nem minősíti a cselekményt. Amennyiben a vádirat utalást tartalmaz arra, hogy az ügyész valamely bűncselekmény miatt nem indítványozza a terhelt felelősségre vonását, úgy ezen tényállásrész nem tartozik a vád tárgyához, ezért azt nem is kell, és nem is lehet jogilag minősíteni. Ezzel ellentétben, amennyiben az ügyész pusztán nem minősíti a cselekményt, úgy az a történeti tényállás részének, azaz a vád tárgyának tekintendő. Ezt támasztja alá Tóth Mihály azon meglátása is, hogy „a bíró az ítéletében mindaddig [de csakis addig] szabadon vonhatja le az általa tényként megállapított tettek valamennyi jogi konzekvenciáját, amíg ezek a tettek azonosnak tekinthetők a vádban közöltekkel, illetve fenntartottakkal."^[72]

Belovics Ervin a jogi minősítés követelményét vallókkal szemben rámutat arra, hogy álláspontjuk elfogadása olyan paradox helyzetet teremtene, hogy a vádló által nem minősített, ám a történeti tényállásban leírt további bűncselekmények vonatkozásában az ügyésznek, a hivatalból való eljárás elvére tekintettel ismét vádat kellene emelnie. Ez a szemlélet a gyakorlatban ahhoz vezetne, hogy „ugyanazon terhelt vagy terheltekkel szemben ugyanazon bizonyítási anyag, így ugyanazon tanúk kihallgatása révén kellene az új eljárást lefolytatni, valójában az eljárást megismételni."^[73]

Steffler Sándor is akként vélekedik, hogy a vád tárgyává tett cselekmény kitétel nem a jogilag értékelt tényeket jelenti, hiszen amennyiben a jogalkotó ilyen kívánalmat támasztott volna a törvényes vád fogalmával szemben, úgy a bűncselekmény kifejezést használta volna, tehát a vádban szereplő tények történeti tényállása a vád tárgya. Ugyancsak helyesen utal arra, hogy a vádhoz kötöttség szempontjából a közvádló és a magánvádló között nincs különbség, és mivel a magánvádló általában jogi ismeretekkel nem rendelkezik, nem is várható el tőle, hogy a cselekményt jogilag minősítse.^[74]

A Bárd - Pusztai szerzőpáros is úgy ítéli meg, hogy a bíróságnak a vád tárgyává tett tényeket kell elbírálnia, azokat, amelyeket az ügyész a vád előterjesztésekor előad. Ha az ügyész a bűncselekményt kimerítő tényállást a vádiratban rögzíti, az külön jogi minősítés hiányában is a vád tárgyának tekintendő.^[75]

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma a 2006. november hó 27. napján és 2007. február hó 08. napján megtartott kollégiumi ülésén végül is egy ajánlásban fogalmazta meg azt, hogy a vádemelésre jogosult indítványában leírt konkrét cselekmény akkor is vád tárgyává tettnek tekintendő, ha a vádló a cselekmény miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezte, de annak minősítését elmulasztotta. Megerősítette, hogy a vád törvényességének nem tartalmi eleme a vád tárgyává tett cselekmény Btk. szerinti minősítése. Ebben az esetben a bíróságnak a vád képviselőjét a vádirat hiányosságainak pótlása iránt meg kell keresnie, és ha ennek nem tesz eleget, a bíróság a Be. 267. § (1) bekezdésének k) pontja alapján az eljárást megszünteti. Ezzel összességében a Belovics Ervin és követői által képviselt azon állásponttal értett egyet, hogy az ügyész „a tények vád tárgyává tételével és nem azok jogi minősítésével emel vádat, és ha a vádirat büntetőtörvénybe ütköző – de az ügyész által nem minősített – cselekményt tartalmaz, az egyéb feltételek (vádlói legitimáció, a vádban pontosan megjelölt terhelt) fennállása esetén a vád törvényes, és a bíróságnak a vádat el kell bírálnia."^[76]

A 2006. évi LI. törvény 1. §-ához fűzött miniszteri indokolás leszögezi, hogy törvényes vád csak az lehet, amely többek közt a vád tárgyává tett cselekmény büntetőtörvény szerinti minősítését is tartalmazza. Minthogy a miniszteri indokolás kötelező erővel nem bír, ez semmiképpen nem tekinthető a törvényes vád autentikus értelmezésének, már csak azért sem, mert az a törvényes vád fogalmi elemei közé sorolja a bizonyítékok felsorolását, valamint a hatásköri és illetékességi szabályokat is.

Álláspontom szerint a jogi minősítés elmulasztása nem eredményezi a vád törvénytelenségét, legfeljebb annak kellékhiányosságát. Mint azt már fentebb is kifejtettem, a vádirat pusztán az eljárás megindításának alapja, a vád tárgya és annak minősítése az ítélethozatalig változhat. A vádiratnak ezért alapvetően arra kell alkalmasnak lennie, hogy a terhelt szembesüljön azokkal a konkrét tényekkel, amelyek miatt a büntetőjogi felelősségre vonását kezdeményezték. A bíróságnak közvádas ügyben a vádirat hiányosságainak pótlása körében természetesen kötelessége a vádhatóságot a jogi minősítés megjelölésére felhívni, és amennyiben ezen kiegészítést az nem teszi meg, az eljárást szintén meg kell szüntetnie. Ily módon a védelemhez való jog már a tárgyalás előkészítése során sem csorbul, nem beszélve arról, hogy a bíróságnak alapvetően az egész eljárás során tájékoztatnia kell a vádlottat az eltérő jogi minősítés lehetőségéről. Legyen szó tehát akár arról, hogy a vádirat jogi minősítést egyáltalán nem tartalmaz, vagy hogy tartalmaz ugyan, de hiányosan, a vád pusztán kellékhiányosnak tekinthető.

A gyakorlatban ugyanakkor nehezen elképzelhető, hogy az ügyész konkrét jogi minősítés nélkül emeljen vádat, ugyanis a vádirati tényállás megszerkesztése során számba kell vennie a szóba jöhető törvényi tényállások szerinti minősítési változatokat, majd azok összehasonlítása alapján el kell döntenie, hogy melyik törvényi tényállásnak feleltethető meg a terhelt cselekménye. Az így kiválasztott minősítés tehát alapjaiban határozza meg, hogy a nyomozati iratokból megismerhető tényhalmazból melyek lesznek a releváns tények, amelyeket az adott jogi minősítés megalapozásához a vádiratba be kell emelni.^[77]

7. A vádhoz kötöttség

Nemcsak a bizonyítási eljárás, hanem az ítéleti rendelkezések kereteit is kijelöli a vád. A bíróság a Be. 2. § (4) bekezdése alapján a vádhoz kötve van, azt köteles kimeríteni, de azon túl nem terjeszkedhet. A bíróság a vádhoz két irányban is kötött: „eljárását csak a vád indíthatja meg, továbbá csakis a vádba tett cselekmény miatt és csak azon személy fölött ítélkezhet, aki ellen vádat emeltek."^[78] A vád aktuális tartalmához mindig hozzá kell érteni az írásban előterjesztett vagy a tárgyaláson szóban előadott és jegyzőkönyvben rögzített vádmódosítást is.

Már Baumgarten Izidor is hangsúlyozta, hogy „senkit sem szabad más tett miatt vádolni, mint a melyért vád alá helyeztetett, másrészről a vád kiterjesztésének ezen negativ határán belül az ügyészi végindítvány illetve az itélet felölheti mindazon a tárgyalás alatt felmerült ujabb körülményeket, melyekből kitünik, hogy az incriminált tett másként történt."^[79]

A vád személyhez kötöttsége alatt azt értjük, hogy a bírósági eljárás során a vádlott személye nem változhat meg, azaz nem lehet a terheltet más személlyel helyettesíteni vagy utóbb más személyeket is bevonni az eljárásba, míg a bíróság tartalmilag is kötött a vádhoz, hiszen az abban megjelölt történeti tényállást mással nem helyettesítheti, nem bővítheti, vagy módosíthatja, kizárólag pontosíthatja.^[80] Más megfogalmazásban a vád személyhez kötöttsége alapján a bíróság csakis a vádban megjelölt személy ellen folytathatja le a büntetőeljárást, és még a felvett bizonyítás eredményétől függetlenül sem mondhat ki más személyt bűnösnek, a tárgyi kötöttség pedig arra korlátozza, hogy az esetlegesen feltárt újabb tények ismeretében sem állapíthatja meg a vádlott büntetőjogi felelősségét, amennyiben az ügyész a vádat nem módosítja. Ha a bíróság más személy büntetőjogi felelősségét is megállapíthatónak tartja, vagy az ügyész a vádkiterjesztés lehetőségével nem él, hivatalból feljelentést kell tennie az érintettel szemben, illetőleg a további bűncselekmény megalapozott gyanúja miatt.^[81]

Kadlót Erzsébet a fentieket akként összegzi, hogy a bíróságnak nem feladata a vád határainak tágíttatása.^[82] Ezzel szemben létezik olyan álláspont is, amely szerint „újabb tények vagy személyek felelősségének felmerülésekor a bíróságnak az ügyészhez kell fordulnia a vád módosítása, kiegészítése végett."^[83] Az eljárási feladatok megoszlásának elvéből következően azonban mindez sértené a tisztességes eljáráshoz való jogot, ugyanis a bírót – lényegében vádlói funkciót gyakorolva – vádemelésre vagy vádkiterjesztésre ösztönözné. Ebben a kérdésben helyesebbnek tűnik a feljelentés tételi kötelezettség teljesítése.

A vádkimerítési kötelezettség a legszemléletesebben úgy fogalmazható meg, hogy a bíróságnak minden a büntetőjogi felelősség szempontjából releváns tényről állást kell foglalnia, egyetlen ilyen cselekményt sem hagyhat elbírálás nélkül.^[84] A bíróság nem teheti meg, hogy a vád valamely részét elmulassza értékelni.^[85] A vád tárgyává tettnek minősül minden olyan cselekmény, amelyre az ügyész nem ejtette a vádat. Egy több vádpontos ügyben, ha az ügyész csak bizonyos vádpontokra módosítja a vádat, az kifejezett indítvány hiányában nem jelenti azt, hogy a nem említett vádpontok vonatkozásában ejtette volna a vádat. A magyar büntetőeljárási törvény a „csendes vádelejtést" nem ismeri.^[86]

Fontos ugyanakkor, hogy a bíróságnak valamennyi tényállási pont és tényállási elem vonatkozásában megalapozott, azaz hiánytalan és helyes tényállás megállapítására kell törekednie, amelynek érdekében hivatalból is foganatosíthat bizonyítást. Megítélésem szerint a bíróság Be. 75. § (1) bekezdése szerinti tényállás-felderítési kötelezettsége ügyészi indítvány hiányában sem eredményezi a védelemhez fűződő jogok sérelmét, ugyanis a bíróság a szükséges bizonyítás lefolytatásával hozzájárul a vádtól eltérő alternatív tényállások feltárásához. Tóth Mihály ugyanakkor felhívja a figyelmet arra a veszélyre is, hogy az önálló bírói ténymegállapítás mozgástere nem növekedhet olyan mértékben, hogy az a vádelv visszaszorítását és a vádhoz kötöttség jelentőségének csökkenését eredményezze.^[87]

A vádhoz kötöttség egyben azt is jelenti, hogy amennyiben az ügyész a vádat elejti, úgy a bíróság köteles az eljárást megszüntetni. A vádhoz kötöttséget ugyanakkor nem sérti az, ha az ügyész a vádbeszédében a vádlott felmentését indítványozza vádelejtés nélkül,^[88] amelyhez képest a bíróság bűnösséget megállapító ítéletet hoz. Ez esetben ugyanis csupán annyi történt, hogy a továbbra is fennálló törvényes vád keretei között a bíróság az ügyészi állásponttól eltérően ítélte meg a vádlott büntetőjogi felelősségét.

8. Tettazonosság

A tettazonosság követelményének az ítélet akkor felel meg, ha felmentő rendelkezés hiányában a vád tárgyává tett konkrét bűncselekmény elbírálása szempontjából jelentőséggel bíró valamennyi tényt tartalmazza, továbbá a vádban és az ítéletben rögzített tények a lényegét tekintve azonosak.^[89] Az ítéletnek összhangban kell lennie a vádirat által leírt tényekkel, ami azonban nem jelenti a vádirati és az ítéleti tényállás szó szerint egyezését.^[90] Természetszerűleg eltérhet az ítéleti és a vádirati tényállás, ha a bíróság az ellene emelt vád alól a vádlottat felmenti, vagy cselekményét enyhébben minősíti.^[91]

A vádelv a vád és az ítélet tényállása közötti teljes történeti azonosságot mindazonáltal nem követeli meg. Figyelemmel arra, hogy a bíróságnak a bizonyítás során a tényállás hiánytalan, valóságnak megfelelő tisztázására kell törekednie, a bizonyítás eredményéhez képest az ítéleti tényállás több vonatkozásban, így az elkövetés helye, ideje, módja, eszköze, motívuma, eredménye stb. tekintetében eltérhet a vádirati tényállástól anélkül, hogy az a vádelvet sértené. Nem sérti a vádelvet „tárgyi" vonatkozásban, ha a terhelt ítéleti tényállásban rögzített cselekménye „olyan" cselekmény marad, és nem válik alapvetően eltérő „más" cselekménnyé, mint amely miatt vele szemben az ügyész vádat emelt, ugyanis ilyenkor a megállapított tényállás a lényeges tényeit tekintve a vádnak megfelel.^[92]

A bíróság a történeti tényállással összefüggésben tehát olyan részleteket is megállapíthat, amelyet a vádirat nem tartalmazott, és nem jelenti a vádelv sérelmét, ha a bíróság határozatá