Nagy Gabriella festményei augusztus 17-től a MODEM-ben

Nagy Gabriella festőművész egyéni módon, helyenként ironizálva frissíti fel a tájkép- és portréfestészet hagyományait. A végtelenbe és tovább című kiállításán emberi tulajdonságokkal felruházott állatokkal és lebegő emberalakokkal, különös égi jelenségekkel találkozhatunk. A tárlat augusztus 17-től látható a MODEM második emeleti kiállítóterében.

A természetben rejlő gondolati, mitikus, vizuális összefüggések foglalkoztatják a debreceni születésű Nagy Gabriella festőművészt, aki érzéki látvánnyá, koncentrált képi világgá formálja a privát történeteket megidéző belső tájakat. A művész gyerekkori, vidéki nagyszülőkhöz köthető élményei és felnőttkori utazásai meghatározták azt a látásmódot, ami alapján a tájfestészet tradícióját újraértelmezte. Korai alkotói korszakában a romantikusokhoz hasonlóan úti élményekből kiindulva és Caspar David Friedrich – a legnagyobb német romantikus festő – előtt tisztelegve készítette különleges légköri jelenségeket ábrázoló tájképeit.

Új festményein állatokat jelenít meg olyan helyzetekben, amelyek a valóságban sohasem létezhetnek. Nem egyszerű állatportrékat látunk, hanem különös szituációkba helyezett lényeket, amelyek az elképzelhető történetekben egyszerre töltenek be emelkedett és játékos szerepet, emberi viselkedésformákat vesznek fel: könyökölnek, hánynak, könnyeznek. Az antropomorfizált állatok cselekvéseikkel és gesztusaikkal esendőek és gyarlók, ugyanakkor magasan a környezetük fölé emelkedő, spirituális lények. Az állattörténetek abszurd elemekkel való ötvözése szinte észrevétlenül vezet bennünket lírai, romantikus, komikus és tragikus események felé. Miközben a valóságos, a humanizált, megművelt tájba helyezi őket, azzal a gesztussal, hogy elemelkednek a földről, és az ég felé szállnak, vagy bennünket bámulva sírnak, olyan peremvidékre érkezünk, ahol az elvont a hétköznapival, az abszurd a realizmussal találkozik.

 Az iróniával megjelenített repülő bárányok, a puska körül forgó nyestek, a hipnotizőr medve és a síró szarvas párhuzamos világukban keresik a valóság kiterjesztésének határait. Ahogy a tájakban alig fölsejlő, lebegő emberalakok is, akikben ideális esetben magunkra ismerhetünk, de legalábbis a szárnyaló, a valóságtól szó szerint elrugaszkodó művész archetípusára. A képek történeteiben mégsem uralkodik el a pátosz, megmarad az egyensúlyi helyzet a valós események és a fantázia keskeny mezsgyéjén, a befogadó pedig a történetek részesévé válik.