Vöröslámpás házak

A XIX. században virágzott a szexipar Budapesten (is). Aki olvasta Ady, Karinthy, Krúdy, Kosztolányi idevonatkozó írásait, pontosan tudja, hogy a bordélyházakban, garniszállókban milyen élet folyt.

A külső kerületekben eléggé lepusztult körülmények fogadták a vendéget, a lányok az utcán álldogáltak, vagy sétá

ltak, esetleg szólongatták a – stílszerűen szólva – potenciális vendégeket. Ezért hívták őket utcalányoknak.

Azonban a belváros felé haladva egyre nívósabbá váltak az intézmények. Ott már szalonok működtek választható hölgykoszorúval és kényelemmel berendezett szobákban szökhettek szárba a vágyak. Budapest legelőkelőbb részein (Andrássy út, Kossuth Lajos utca, Dorottya utca) tiltott volt a tevékenység. A budai oldalon is vidáman működtek a bűnös helyek.

A hatóság és a társadalom tolerálta a vöröslámpás házak működését, erre utal egy 1867-es jogszabály, érdemes szemügyre vennünk, szemezgetnék belőle.

Bordélház (sic!) nyitására a főkapitány adhat engedélyt. A bordélházak mennyisége Budapesten 40 számban állapíttatik meg. Egy bordélházban tizenötnél több, ötnél kevesebb nő nem lehet. Tizenhét évesnél ifjabb hölgyet, valamint bárca és orvosilag kiállított egészségi bizonyítvány nélkül ott tartózkodót bordélházba felvenni sem szabad.

A bordélház utcára nyíló ablakai egész napon által befüggönyözve tartassanak. Bordéltulajdonos a házában lakó nőknek nagyobb összeget nem hitelezhet. Azon összeget, hányadot melytől a bordéltulajdonos lakás és ágy fejében beszed, a főkapitány határozza meg. Ezen hányadon, vagy összegen felül a kereset egészen a bordélban lakó kéjhölgyet illeti.

Valójában azonban nem sok maradhatott a tényleges munkát végző lányoknál, hiszen a ruhákat, bizsukat, kozmetikumokat, a tisztiorvosok díját is nekik kellett állniuk.

A vöröslámpás házak Magyarországon 50 évig működtek legálisan.